KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
   2018/április
#METOO HOLLYWOOD
• Huber Zoltán: A nemek arca Hollywood lázadása
• Schubert Gusztáv: A meteor Az erő mítosza
• Vágvölgyi B. András: Elbizonytalanodó halálbiztos Tarantino vs. Uma Thurman
• Baski Sándor: A férfi megfizet Erőszak és bosszú
• Sepsi László: Az oroszok voltak Vörös veréb
ÚJ RAJ
• Benke Attila: A Fruitvale metrómegállótól Wakandáig Ryan Coogler
HACKER-FILMEK
• Barotányi Zoltán: Ördög bújt a processzorba Hacker-filmek
• Barotányi Zoltán: Ördög bújt a processzorba Hacker-filmek
JEAN-LUC GODARD
• Ádám Péter: A forradalom délibábja Jean-Luc Godard 1968-ban – 1.rész
MAGYAR MŰHELY
• Murai András: Amnézia ellen Magyar Gulág-filmekről
• Németh Brigitta: Amnézia ellen Magyar Gulág-filmekről
• Hirsch Tibor: Kádár-kori álmok: az emancipáció Nők, akik figyelnek
• Báron György: A leselkedő Isten A rossz árnyék
• Soós Tamás Dénes: „Hiánycikk az emberszeretet” Beszélgetés Lengyel Balázzsal
• Bokor Ágnes: „Művészkedni sokkal könnyebb” Beszélgetés Bergendy Péterrel
• Kránicz Bence: Sugárzó szomorúság Új magyar kisjátékfilmek
FESZTIVÁL
• Simor Eszter: A valóság rekonstrukciója Berlin
• Rudolf Dániel: Magánbűnök, közerkölcsök Cseh és Szlovák Filmkarnevál
KRITIKA
• Kolozsi László: Thália szabadtéri temploma Vándorszínészek
• Forgács Iván: Kiúttalan A szelíd teremtés
• Vajda Judit: A frontkatonák csodálatos élete Viszontlátásra odafönt
MOZI
• Kovács Kata: Ismaël szellemei
• Pethő Réka: A hely
• Kovács Patrik: Hívatlanok 2: Éjjeli préda
• Huber Zoltán: Bosszúvágy
• Alföldi Nóra: Táncterápia
• Sárkány Anna: Derült égből család
• Fekete Tamás: Nyúl Péter
• Benke Attila: Szellemek háza
DVD
• Pápai Zsolt: Az 54. hadtest
• Pápai Zsolt: Az 54. hadtest
MOZI
• Kránicz Bence: A párizsi vonat
• Baski Sándor: Tomb Raider
• Tüske Zsuzsanna: Éjszakai játék
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi
DVD
• Kovács Patrik: Büntető ököl
• Benke Attila: Hullagyáros
• Kovács Patrik: Kőkezű
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi
DVD
• Pápai Zsolt: Hegyek között

             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Vándorszínészek

Thália szabadtéri temploma

Kolozsi László

Sándor Pál új filmjében sem tagadja meg a színház iránti vonzalmát: a reformkori színészet romantikus hőskorába röpíti vissza nézőit.

 

Az egykori karmelita kolostor falait tomboló tapsvihar remegtette meg 1790. október 12-én. A kolostor templomhajójába épített karzatokra az elmés szerkezeteivel nevet szerzett Kempelen Farkas mintegy ezerháromszáz embert tudott leültetni, de ekkor még többen törleszkedtek ülőhelyért, és azok aggodalma, akik tömegkatasztrófától tartottak, sem volt alaptalan. Nem sokkal a nyelvtörvényt tető alá hozó II. József halála utána, ezen a napon indul el a hivatásos magyar színjátszás – viszontagságos időket sem nélkülöző, regényes – története.

A Székely György szerkesztette Magyar Színháztörténet a magyar színház kialakulásának öt nagy korszakát vázolja fel. Az első korszak a kezdetek, a második az 1790-el kezdődő időszak, a harmadik a vándorszínészek kora (ezt követi a romantikáé, majd a színház megerősödéséé). A legizgalmasabb, a leginkább filmre kívánkozó, a magyar vándorszínészek ideje. „A vándorszínészet – amint azt kialakulása folyamán láthattuk – történelmileg szükségszerű, a belső adottságokat és ellentmondásokat pontosan tükröző forma a magyar művelődés és művészetek történetében” – olvasható ezen nagyszerű könyvben, mely forrásmunkája lehetett a forgatókönyvíróknak is, a 2016 októberében elhunyt Szekér Andrásnak, majd Péterfy Gergelynek, aki sikeres regényben (Kitömött barbár) dolgozta fel Kazinczy és művelt fekete jóbarátja történetét. És ha már a Hamletet fordító és színészi babérokra is pályázó Kazinczy Ferencnél tartunk: főként a délvidéken, de az ország más részein is, a vándorszínészeknek nem csak a népszerű darabok színrevitele, de a magyar nyelv őrzése, ápolása, megújítása és népszerűsítése is feladatuk volt. A kor ismert alakja a mennydörgő indulatú Bartha János, a szomorú embernek leírt nagy nevettető, Megyeri, a mindenhol rajongással és kedves szavakkal fogadott Lendvay házaspár és Hivatal Anikó, Kántorné, a tragika. De említessék meg az első primadonna sztár, Schodelné is. Deáky F. Sámuel egy működőképes társulathoz éppen elégnek tartott 8 férfit és 6 nőt, közülük kerültek ki az énekesek, a basszista és tenorista, valamint a szoprán és az alt – ugyanakkor az együttes felépítése, de még finanszírozása is, német mintát követett. A legtöbbet játszott darabok között volt Bellini, Cherubini – franciából éppen az idézett Deáky ültet át darabokat – Rossini opera, többek közt a már csak nyitánya miatt ismerős Tolvaj szarka, és nem egy Mozart darab, hiszen a singspielnek titulált Varázsfuvola éppen egy, a vándortruppokhoz hasonló társulat felkérésére született.

Egy kicsivel kevesebben vannak, mint „éppen elegen” Sándor Pál legújabb filmjének a Vándorszínészeknek mesebeli, kietlen és magashegyi tájakon, erdőkön, mezőkön átvonuló társulatában is. (A látványos filmet Garas Dániel, Sándor Pál kedves színészének, Garas Dezsőnek a fia fényképezte). Sándor Pál vonzalma a színházhoz, a színészekhez, a „csepűrágókhoz”, végignézve filmográfiáját, egyértelmű: a Ripacsok viszálykodásuk ellenére is szimpatikus komikusai, a Herkulesfürdői emlék Művésznője, és fiatal lánynak álcázott politikai száműzöttje, a Miss Arizona orfeumi ragyogása, a Finish című tévéfilm drámaírója vagy a Primadonna című tévéjáték, a Szeressétek Odor Emíliát! egy egész nemzetet lázba hozó kosztümös millenniumi teatralitása mind arról tanúskodik, hogy Sándor Pál számára a színpad esszenciális élettér. A konfliktusok és összeütközések bemutatására különösen alkalmasnak és látványosnak mutatkozó terep.

Nem olyan nehéz kitalálni, miért hasonlít olyan kísértetiesen Sándor Pál új filmje a – hetvenes-nyolcvanas évek csehszlovák filmjeire, miért érezni azt, hogy a hang, amit megszólaltat, hasonló a cseh újhullám hangjához – és most nem csak olyan filmekre érdemes gondolni, mint a Menzel Szeszélyes nyár című remeke, hanem akár olyan ifjúsági filmekre is, mint A herceg és a csillaglány. Sándor Pál akkoriban, a cseh újhullám fénykorában debütált, legismertebb filmjein érződik, hogy Menzelékkel együtt tanulta a filmnyelvet, hasonló filmes és irodalmi hatások érték, mint a cseheket. És persze Mándy Iván hatása is sorsdöntő volt: Régi idők focija, Szabadíts meg a gonosztól.

A színházi kulisszákat már Sándor Pál előtt is előszeretettel használták a magyar filmesek. Nem csak a Makk Károly rendezte, rendkívül népszerű Liliomfira (1953) gondolok, mint lehetséges előképre, hanem olyan filmekre is, mint a nem sokkal korábbi Déryné (Kalmár László, 1951) vagy az 1975-ös, a Törőcsik Mari főszereplésével készült, erős atmoszférájú Maár Gyula film, a Déryné, hol van?

A Vándorszínészek nem újítja meg a filmnyelvet, kissé anakronisztikusnak hat, de éppen hagyományos stílusa miatt olyan szeretnivaló, olykor esendően kedves film. A Vándorszínészek társulatának előadására becsöppenő katonafiú, Fekete belekeveredik egy konfliktusba, és több mint három napba telik, míg magához tér, minek következtében már csak fővesztés terhe mellett térhetne csak vissza alakulatához. Kénytelen-kelletlen csatlakozik a társulathoz, melynek szépleánya, primadonnája, Emma megtetszik neki. A primadonna udvarlójával, Komáromival összeakasztja a bajuszát, ám mire azt hinnénk, a két férfi közt ádáz csata kezdődik, Komáromi el is tűnik a társulat darabjaival. Ezen a ponton némi dramaturgia problémába ütközünk: nem tudni, miért viszi magával a darabokat Komáromi. Miért szökik el, ha olyannyira szerelmes? Miért oszlik majdnem fel a társulat papíralapú drámák híján, amikor mindenki tudja a szövegét? Nehéz elhinni, hogy csak a mindenes fiú, Borostyán tudja fejből azokat. Miért a film egy negyedénél kezd mesélni Fekete, miért nem mesél később, mire jó ez a nyúlfarknyi narráció. Mindez rejtély marad. Ahogy az sem derül ki – legfeljebb az említett színháztörténeti könyvből vagy a Déryné-filmekből –, miért fontos a kőszínház, miért Pestre igyekszik a társulat. A dialógusok alapkérdésekre nem adnak választ, ugyanakkor mind Emma, mind a fiatal társulati tagok, nem egyszer zengedeznek nem túl eredeti szólamokat arról, hogy az élet veleje a színjáték, a színész élete intenzívebb, mint egy átlagpolgáré. Ezt az alapigazságot, annak magyarázatát, miért lettek színészek, közvetlenebbül és érthetőbben mondja el az a jelenet, amikor Emma, megtudván néhány titkot felmenőiről, összeomlik, és odalép mellé Fekete, hogy megvigasztalja, mire Emma felnéz, és rádöbbenünk, hogy mindez, könnyek és összeomlás, csak játék volt. Az ilyesfajta, nagy monológok helyett beszélő jelenetekből van a kelleténél egy kicsivel kevesebb a Vándorszínészekben.

A magyar filmszínészeket szokás manapság azért elmarasztalni, mert érződik, hogy nem tudnak lelépni a színpadról, színpadi színészként bejáratott hangjukat használva alakítanak filmes szerepet. Sándor Pál egyértelműen tudatos döntése volt, hogy rájátszik erre a színpadi játékstílusra, nem csak hogy hagyja, színészei játsszanak úgy, mint a színházban, hanem még mintha azt is kérte volna tőlük, hogy erre a színpadi hangjukra erősítsenek is rá. Felismerhetni egyébként az imént felsorolt színháztörténeti jelentőségű alakokat: itt van az indulatos vezető, az érző szívűnek is mutatkozó vezető, Gáspár Sándor intenzív alakításában, a viszálykodó, de a külvilág felé a boldog pár mutató Zengőék (Rudolf Péter és Nagy-Kálózy Eszter remekel a szerepben), és a primadonna, Emma, aki olyan akár a Nap, minden színdarab és a társulat körülötte forog. Martinovics Dorina ezt az erős színházi hangot maradéktalanul tudja: az az érzésünk, hogy szemünk láttára válik jelentős színésznővé. Körülötte keringenek a férfiak Fekete (a visszafogottabb Mohai Tamás), a naiva Mimi (Gonzales Jázmin) és a minden színdarabot kívülről fújó Borostyán (ifj. Vidnyánszky Attila kiváló ebben a szerepben is). Akiről kiderül, hogy a neve eredetileg Petrovics. Ha ennél többet is megtudnánk róla, ha még jobban ráismernénk a vándorszínészből lett költőre, akkor a film elindulhatna egy másik irányba (a tévút felé), és már nem a színészet nagyszerűségéről szólna. Arról, hogy élet és színészet a vándortársulatok esetében összekeveredik. Arról, hogyan segíti a színész munkáját ebben a Sztaniszlavszkij előtti időszakban, egy a szerepbeli-én élményéhez hasonló saját élmény, hogyan lesz az öreg apából valódi Lear. És hogy a kőszínházi lét messze nem olyan fontos, mint a társulati lét. Mert a társulat, ha jobban belegondolunk, nem mást, mint egy csapat. És azt éppen Sándor Páltól tudjuk, hogy a csapat boldogulása fontosabb, mint az egyéné. Éppen tőle tudjuk, hogy: Kell egy csapat.

 

Vándorszínészek – magyar, 2018. Rendezte: Sándor Pál. Írta: Szekér András, Péterfy Gergely, Sándor Pál. Kép: Garas Márton. Zene: Másik János, Pásztor Sámuel. Vágó: Lemhényi Réka, Gothár Márton. Producer: Sándor Pál. Szereplők: Martinovics Dorina (Emma), Mohai Tamás (Fekete), Gáspár Sándor (Kantó), Hegedűs D. Géza (Kova), Rudolf Péter (Zengő), Nagy-Kálózy Eszter (Zengőné), ifj. Vidnyánszky Attila (Borostyán), Kovács Krisztián (Komáromy), Gonzales Jázmin (Mimi), Végh Péter (Ede). Gyártó: Vándorszínészek Kft. Koproducer: Cinema-Film Kft. Forgalmazó: Big Bang Media. 102 perc.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2018/04 50-52. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13621