KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
   2018/április
#METOO HOLLYWOOD
• Huber Zoltán: A nemek arca Hollywood lázadása
• Schubert Gusztáv: A meteor Az erő mítosza
• Vágvölgyi B. András: Elbizonytalanodó halálbiztos Tarantino vs. Uma Thurman
• Baski Sándor: A férfi megfizet Erőszak és bosszú
• Sepsi László: Az oroszok voltak Vörös veréb
ÚJ RAJ
• Benke Attila: A Fruitvale metrómegállótól Wakandáig Ryan Coogler
HACKER-FILMEK
• Barotányi Zoltán: Ördög bújt a processzorba Hacker-filmek
• Barotányi Zoltán: Ördög bújt a processzorba Hacker-filmek
JEAN-LUC GODARD
• Ádám Péter: A forradalom délibábja Jean-Luc Godard 1968-ban – 1.rész
MAGYAR MŰHELY
• Murai András: Amnézia ellen Magyar Gulág-filmekről
• Németh Brigitta: Amnézia ellen Magyar Gulág-filmekről
• Hirsch Tibor: Kádár-kori álmok: az emancipáció Nők, akik figyelnek
• Báron György: A leselkedő Isten A rossz árnyék
• Soós Tamás Dénes: „Hiánycikk az emberszeretet” Beszélgetés Lengyel Balázzsal
• Bokor Ágnes: „Művészkedni sokkal könnyebb” Beszélgetés Bergendy Péterrel
• Kránicz Bence: Sugárzó szomorúság Új magyar kisjátékfilmek
FESZTIVÁL
• Simor Eszter: A valóság rekonstrukciója Berlin
• Rudolf Dániel: Magánbűnök, közerkölcsök Cseh és Szlovák Filmkarnevál
KRITIKA
• Kolozsi László: Thália szabadtéri temploma Vándorszínészek
• Forgács Iván: Kiúttalan A szelíd teremtés
• Vajda Judit: A frontkatonák csodálatos élete Viszontlátásra odafönt
MOZI
• Kovács Kata: Ismaël szellemei
• Pethő Réka: A hely
• Kovács Patrik: Hívatlanok 2: Éjjeli préda
• Huber Zoltán: Bosszúvágy
• Alföldi Nóra: Táncterápia
• Sárkány Anna: Derült égből család
• Fekete Tamás: Nyúl Péter
• Benke Attila: Szellemek háza
DVD
• Pápai Zsolt: Az 54. hadtest
• Pápai Zsolt: Az 54. hadtest
MOZI
• Kránicz Bence: A párizsi vonat
• Baski Sándor: Tomb Raider
• Tüske Zsuzsanna: Éjszakai játék
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi
DVD
• Kovács Patrik: Büntető ököl
• Benke Attila: Hullagyáros
• Kovács Patrik: Kőkezű
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi
DVD
• Pápai Zsolt: Hegyek között

             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Beszélgetés Lengyel Balázzsal

„Hiánycikk az emberszeretet”

Soós Tamás Dénes

A szocializmus szatírájából az esendőket felkaroló emberszeretet születik Lengyel Balázs első filmjében, amely A tanú nyomdokain haladva karikírozza a magyar múltat.

 

Még be sem mutatták a Lajkót, de már mindenhol A tanúhoz hasonlították. Kiegyezel a párhuzammal?

A tanú hatalmas inspiráció, témájában, humorában és műfajában is rokonítható a Lajkóval. Abban viszont csak reménykedni tudok, hogy a mi filmünket is ugyanúgy fogja szeretni a közönség.

Az ötvenes éveket már te is csak filmekből és a szüleid elmondásából ismered. Miért ezt a kort akartad karikírozni mégis?

A szocializmusra azzal a keserédes tekintettel emlékszünk vissza, hogy semmi se úgy működött, ahogy kéne, minden egy kicsit esetlen volt és béna – mégis ők juttattak elsőként embert az űrbe. A Lajkóban a szocializmusnak ezt a kettősségét akartam megmutatni: hogy volt egy félelmetes és erős birodalom, ami annyira elöl járt a technikai fejlődésben, hogy megelőzte az amerikaiakat az űrversenyben, de közben azon nevetünk, hogy jó, hogy nem alufóliagömbben lőtték fel az embereket. A 20. század egyszerre volt hátborzongató és vicces, és ezt a kevercset egy szatírában lehet a legjobban megfogni.

Azt mondják, vígjátéknemzet a magyar, mostanában mégis kevés komédia készül, szatíra pedig szinte egyáltalán nem.

Talán én is azért készíthettem el ismeretlenül ezt a filmet, mert abban az évben csak egy vígjáték volt a Filmalapnál a miénken kívül (a Hetedik alabárdos), és az is az elsőfilmeseket támogató Inkubátor Programban készült. Nagyon kevesen pályáznak vígjátékkal a Filmalaphoz – pedig a közönség részéről is lenne rá igény –, valószínűleg azért, mert jó vígjátékot írni rettenetesen nehéz. Szatírát sem könnyű, de annál a műfajnál segít, hogy Magyarországhoz és úgy en bloc a kelet-európai régióhoz passzol, hogy komoly témákról humorosan beszéljünk. Számomra rettenetesen hiányzik Magyarországon az a fajta emberszeretet, ami ugyanazzal a tekintettel nézi az esetleneket és az esendőket, a gonoszokat és a jókat, és amit a legjobban talán a cseh szatírák közvetítettek. A mostani filmek közül pedig a Három óriásplakát Ebbing határában, amelyben még a legnegatívabb karakter is szerethető, és a legpozitívabb is csinál olyan dolgokat, amiket elítél a néző. Számomra teljesen értelmezhetetlen az, ami a 90-es évekig divat volt, hogy a gonoszok gonoszok, a jók meg jók, mert egyszerűen nem látom ennek a nyomát az életben.

A Három óriásplakát… fenn is akadt az amerikaiak torkán, mert nem fogadták el, hogy ekkora jellemfejlődésen mehet át egy rasszista karakter.

Mi is biztosan kapunk majd negatív kommenteket, például azzal kapcsolatban, hogy szerepel a címben a cigány szó. A politikai korrektség fontos fejleménye a sajtótörténetnek, de a filmeknek arra a világra kell reflektálniuk, amiben élünk, és ma az emberek nem politikailag korrekt módon kommunikálnak egymással. Fontosnak tartom, hogy ne kerüljük ki a cigány szót, és hogy minden cigány büszke legyen a származására. Abszurd, hogy Amerikában sokáig nem lehetett használni a „fekete” szót, és Obamát például afroamerikai elnökként emlegették. Ma már újra használhatják, és ez egy nevelődési folyamat része, aminek nálunk is végbe kéne mennie. A filmben fontos szerepet játszik, hogy a főszereplő nem Lajkó, a permetezőpilóta, akit kilőnek az űrbe, hanem Lajkó, a cigány, akit azért lőnek ki az űrbe, mert cigány származású. Ez magában hordoz egy olyan drámát, amit mi humoros formában fogunk meg, és ami nagyon sokat elmond arról, hogy mi nem változott az ötvenes évek óta.

Nem tartotok tőle, hogy egy rosszízű cigányvicc ugrik be az embereknek arról, hogy cigány az űrben?

Tartok tőle, hogyan fognak reagálni az emberek, de már az elején eldöntöttük az írótársammal, Lovas Balázzsal, hogy bevállaljuk ezt a címet – pláne azután, hogy az újságírók első kérdése az volt, hogy Lajkó Félixről szól-e a film. Szerintem az a fontos, hogy a filmet látva kétség se férhessen hozzá, hogy a gondolatisága az elfogadáson és a megértésen alapul. Egy film szellemisége olyan, mint az ember szaga: ha azt érzik róla, hogy ez egy kulturált európai film, akkor el tudják helyezni a történetet, a karaktereket, a vicceket a megfelelő kontextusban, ha viszont azt, hogy idegengyűlöletet szít, akkor bűzleni fog, teljesen mindegy, hogyan csomagolják be. A Három óriásplakát…-on érződött, hogy a toleranciát hirdeti, és emiatt nyugodtan mozgathatott olyan karaktereket, amilyenek a Trumpot megválasztó amerikaiak, akik épp ilyen feketén-fehéren gondolkodnak fehérekről, feketékről.

Állítólag mégis előfordult, hogy valaki azért lépett vissza az együttműködéstől, mert szerepel a cigány szó a címben.

Valószínűleg nem egy rasszista nézeteket valló emberről volt szó, hanem egy félreértésről, és azt hitték, szélsőjobbos filmet készítünk. Az is megtörtént, hogy oroszok visszaléptek a koprodukciótól, mert a Lajkó karikaturisztikusan ábrázolja a szovjet rezsimet. Eredetileg egy oroszt szerettünk volna Brezsnyev szerepére, és találtunk is Szentpéterváron egy színészt, aki hasonlított rá és már többször eljátszotta, de miután elolvasta a forgatókönyvet, üvöltve közölte az ügynökével, hogy ő nem kér ebből a filmből, mert mi megszentségtelenítjük Brezsnyevet, a nemzet hősét. Az orosz színészek közül olyanok is visszautasították a szerepet, akik a Leviatánban játszottak, ami egyértelműen kritizálja a mai Oroszországot. Lehet, hogy nem tetszett nekik a szinopszis, vagy nem akartak Magyarországon forgatni, de az is, hogy féltek a következményektől, hiszen nemrég a Sztálin halálát is betiltották Oroszországban.

Ha az orosz szereplőket oroszokkal akartad eljátszatni, akkor a cigány szerepekre is cigányokat kerestél?

Természetesen: több cigány szereplője is van a filmnek. Lajkót viszont kezdettől fogva Keresztes Tamásra írtuk, aki akkoriban már játszott a Katona József Színház Cigányok című darabjában. Amikor úgy tűnt, hogy nem tudja elvállalni a filmet, a castingon sok cigány és nem cigány színészt is megnéztünk, de arra jutottunk, hogy Tamás lenne a legjobb, és inkább megvárjuk, hogy befejezze az Egy őrült naplójának próbáit, és csak utána forgatjuk le a filmet.

Miért ő volt a legalkalmasabb a szerepre?

Lajkó egy Buster Keaton-szerű, csendes, visszafogott, de végtelenül határozott figura, Tamásban pedig van egy némafilmes kvalitás: képes szavak nélkül, pusztán az arcával és a testével megtölteni jelenléttel egy karaktert. Nekem nagyon hiányzik ez a fajta játék a magyar filmekből. A legtöbb filmben színészetet adnak elő a színészek, a művészfilmekbe pedig gyakran amatőr szereplőket keresnek, akiknek nincs meg az eszköztáruk ahhoz, hogy olyan sokféle és mély érzelmet közvetítsenek, mint a színészek. A Lajkóban arra törekedtünk, hogy a színészek minél kevesebb gesztussal mondjanak minél többet. Ennek érdekében olyasmit is megengedtem magamnak, amit a rendezői képzéseken szigorúan tiltanak, és forgatás közben megmutattam a színészeknek a nyers anyagot, és megbeszéltük, hogy mi az, ami jó, és mi az, ami már sok. Ez életveszélyes, mert az ember hiperkritikus a róla készült fotókkal, hát még egy színész a saját alakításával szemben, de vállaltam a kockázatot, hogy megszülessenek ezek az apró, finom gesztusok. Hogy sikerült, az már a nagyszerű színészek érdeme.

Honnan pattant ki egyébként az ötlet a permetezőről, aki arról álmodik, hogy eljut az űrbe?

Lehet, hogy nyálasan hangzik, de egy reggel arra ébredtem, hogy megvan a film sztorija, miszerint nem Lajka kutya, hanem egy csendes cigány férfi járt először az űrben. Soha nem gondoltam, hogy űrben játszódó filmet fogok készíteni, de nagyon szórakoztató volt a vfx-esekkel a csillagközi jeleneteken dolgozni. Sok digitális trükk van a filmben, 300 snitt körülbelül.

Ezek szerint nem álmodoztál kiskorodban arról, hogy Star Wars-t fogsz rendezni, ha felnősz?

Nagyon szerettem a Star Wars-t, de eszembe se jutott, hogy filmrendező leszek. Először színész akartam lenni, aztán fotós, majd filmesztéta, de amikor az ELTE-n mindig csak úgy tudtam megfogalmazni, mi a problémám egy adott filmmel, hogy elmeséltem, hogyan csináltam volna másképp, úgy döntöttem, hogy inkább megpróbálom tényleg másképp csinálni. Felvételiztem az SZFE rendező szakára, de az utolsó fordulóban kiestem, ezért fogtam magam és kiköltöztem Angliába. A Sohóban dolgoztam különböző filmkészítő cégeknél, köztük egy keveset a Working Title-nél, akik a Bridget Jones naplójától a Fargóig sok híres filmet forgattak. Gyakorlatot akartam szerezni náluk, és bár nem kerestek embert, felvettek teát főzni. Később átkerültem egy vágóstúdióba, majd asszisztenskedni kezdtem forgatásokon, de hamar világossá vált, hogy íróként vagy rendezőként nem tudom bedolgozni magam az angol filmiparba. Nem voltak kész filmjeim, amiket felmutathattam volna referenciaként, így pedig hiába írtam és küldözgettem a forgatókönyveimet gyártócégeknek. Amikor aztán felvettek sokadasszisztensnek a Magyarországon forgó Hellboy 2-be, akkor hazaköltöztem, még úgy is, hogy kiderült, mégsem kapom meg a munkát.

És kezdted nulláról itthon a kávéhordást?

Itthon már csak az elszántság kellett, amit a kinti kávéhordással összeszedtem. Krigler Gábortól, Lovas Balázstól és Hegedűs Bálinttól tanultam forgatókönyvírást a film.hu képzésén, utána pedig Gábor bevont az ötletelésbe az egyik filmtervében, majd dolgoztam egy projekten az HBO-nál, később pedig az Aranyélet második évadának lettem a vezető írója. Lovas Balázzsal közösen írtunk filmterveket, majd a Dumapárbaj könyvén futottunk egy utolsó kört – ez az én „pornós múltam” –, Hegedűs Bálint pedig a Filmalapban forgatókönyv-fejlesztőként segített a könyveinken, a Kojoton és a Lajkón. Két éve pedig leforgattam egy rövidfilmet, A répát, hogy lássák, tudok rendezni és színészt vezetni, és aztán elkészíthettük a Lajkót.

Kellett a Lajkóhoz az Aranyélet sikere?

A Lajkó már korábban megvolt, de rengeteget adott nekem az Aranyélet. Abban minden megvan, amit a most induló filmes generáció szeretne: egy minőségi történet rétegzett karakterekkel és jó színészekkel, kompromisszumok nélkül. Az Aranyélet megmutatta, hogy nem kell intellektuális filmet csinálni 500 embernek, se szemetet gyártani 500 ezernek, mert van a kettő között egy mezsgye, amin járva tömegeket lehet megszólítani. Szeretnénk a Lajkóval is ezen a vékony vonalon haladni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2018/04 36-38. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13612