KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
   2018/április
#METOO HOLLYWOOD
• Huber Zoltán: A nemek arca Hollywood lázadása
• Schubert Gusztáv: A meteor Az erő mítosza
• Vágvölgyi B. András: Elbizonytalanodó halálbiztos Tarantino vs. Uma Thurman
• Baski Sándor: A férfi megfizet Erőszak és bosszú
• Sepsi László: Az oroszok voltak Vörös veréb
ÚJ RAJ
• Benke Attila: A Fruitvale metrómegállótól Wakandáig Ryan Coogler
HACKER-FILMEK
• Barotányi Zoltán: Ördög bújt a processzorba Hacker-filmek
• Barotányi Zoltán: Ördög bújt a processzorba Hacker-filmek
JEAN-LUC GODARD
• Ádám Péter: A forradalom délibábja Jean-Luc Godard 1968-ban – 1.rész
MAGYAR MŰHELY
• Murai András: Amnézia ellen Magyar Gulág-filmekről
• Németh Brigitta: Amnézia ellen Magyar Gulág-filmekről
• Hirsch Tibor: Kádár-kori álmok: az emancipáció Nők, akik figyelnek
• Báron György: A leselkedő Isten A rossz árnyék
• Soós Tamás Dénes: „Hiánycikk az emberszeretet” Beszélgetés Lengyel Balázzsal
• Bokor Ágnes: „Művészkedni sokkal könnyebb” Beszélgetés Bergendy Péterrel
• Kránicz Bence: Sugárzó szomorúság Új magyar kisjátékfilmek
FESZTIVÁL
• Simor Eszter: A valóság rekonstrukciója Berlin
• Rudolf Dániel: Magánbűnök, közerkölcsök Cseh és Szlovák Filmkarnevál
KRITIKA
• Kolozsi László: Thália szabadtéri temploma Vándorszínészek
• Forgács Iván: Kiúttalan A szelíd teremtés
• Vajda Judit: A frontkatonák csodálatos élete Viszontlátásra odafönt
MOZI
• Kovács Kata: Ismaël szellemei
• Pethő Réka: A hely
• Kovács Patrik: Hívatlanok 2: Éjjeli préda
• Huber Zoltán: Bosszúvágy
• Alföldi Nóra: Táncterápia
• Sárkány Anna: Derült égből család
• Fekete Tamás: Nyúl Péter
• Benke Attila: Szellemek háza
DVD
• Pápai Zsolt: Az 54. hadtest
• Pápai Zsolt: Az 54. hadtest
MOZI
• Kránicz Bence: A párizsi vonat
• Baski Sándor: Tomb Raider
• Tüske Zsuzsanna: Éjszakai játék
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi
DVD
• Kovács Patrik: Büntető ököl
• Benke Attila: Hullagyáros
• Kovács Patrik: Kőkezű
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi
DVD
• Pápai Zsolt: Hegyek között

             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Viszontlátásra odafönt

A frontkatonák csodálatos élete

Vajda Judit

Az eddig vígjátékban utazó Albert Dupontel ezúttal Jeunet-től merít sokat.

 

Pierre Lemaitre 2013-as könyve, a Viszontlátásra odafönt a francia realista nagyregények legnagyobbjait idézi: Flaubert-t, Balzacot, Stendhalt, Maupassant-t, Zolát. Azokat a szerzőket, akik sok-sok külső leírás során érték el, hogy mindvégig tisztában legyünk hőseik gondolataival, így tárva fel a lelküket. Az I. világháború végnapjaiban és az azt követő két évben játszódó műben két bakát ismerünk meg, akiket a vakvéletlen közös végzettel ajándékoz meg. Albert Maillard és Edouard Péricourt közlegények a háború utolsó perceiben esnek majdnem áldozatául egy elvakult és becstelen hadnagy, Pradelle becsvágyának – Albert végül Edouard-nak köszönhetően megmenekül, Edouard viszont elveszti a fél arcát. Miután sorsuk így összefonódott, a két férfi a háború után is együtt marad, és balszerencséjükre az elvetemült Pradelle-től sem szabadulnak.

Lemaitre regényének fő állítása, hogy legtöbb résztvevője számára a háború nem ért véget a békekötéssel: van, aki traumáját és életre szóló sérülését cipeli tovább (Albert és Edouard, természetesen), van, aki minden áron való győzni és érvényesülni akarását (a katonák holttestével nyerészkedő, szélhámos Pradelle). Ezt a gondolatot az író úgy viszi végig, hogy közben az olvasó előtt egy felkavaró történet tárul fel, melynek végén mégis mindenkivel az történik, aminek történnie kell.

A főleg színészként ismert Albert Dupontel író-rendezőként eddig kizárólag vígjátékokat jegyzett, amely műfajtól most sem sikerült teljes mértékben elszakadnia. Nála valahogy semminek sincs mélysége: a gonosztevő Pradelle-ből a hősi halottak sírjain ugrabugráló idiótát csinál, Edouard keserves és magányos danse macabre-ját charlestont járó hölgyekkel feldobott vidám murivá változtatja, egyes jeleneteket pedig olyan idétlenül sűrít, hogy ami Lemaitre-nél még megrázó (Albert elsírja magát az Edouard apjával közös vacsorán) vagy sorsdöntő volt (Albert és a szobalány, Pauline utolsó „duettje”), az nála komikus lesz.

Az alkotó ezen kívül valami olyasmivé deformálja a regényeredetit, ami egyáltalán nem adódik belőle magából – és amiből születtek már ennél sokkal jobb verziók. Dupontel szinte a könyvnél is fontosabb mankóként használja ugyanis Jean-Pierre Jeunet munkásságát, elsősorban a rendező 2000-es évekbeli műveit, azaz az Amélie csodálatos élete, a Hosszú jegyesség és a Micmacs – (N)agyban megy a kavarás hármast. Az a fajta mesés mikrorealizmus és hétköznapi mágia, ami Jeunet említett alkotásainak sajátja, ugyan megvan a Viszontlátásra odaföntben is, lásd Edouard elvarázsolt, excentrikus figuráját és az eltorzult arcát eltakarni hivatott, saját maga által alkotott csodaszép maszkokat. Ahogy nagy szerepe van a könyvben a fatális véletlennek, a sorsnak is. Csakhogy ennek szerepét Dupontel a meglévőnél sokkal erősebbre nagyítja: itt mindenki hatással van mindenkire, a karakterek szinte mindegyikét láthatatlan kölcsönhatások, utólag kiderülő kapcsolódások, véletlenek hálója köti össze egymással, de olyan erősen, hogy itt a regény fent ismertetett fő állításával szemben ez lesz a központi gondolat – akárcsak egy Jeunet-filmben. A cselekményen elkövetett erőszakos módosítások is mind ezt a célt szolgálják: Pradelle sorsa azért alakul teljesen máshogy, mint a könyvben, hogy megismételhesse egyik áldozata majdnem-végzetét, a miniszteri vizsgálóbiztost a főhősök uszítják a háborús halottakkal üzérkedő volt katonatisztre, de az író-rendező még egy plusz karaktert is kitalál, hogy ily módon is összeköthesse Albert-t az egyik mellékfigurával, és ennek segítségével erőltetett happy endet kanyaríthasson a sztori végére. Mindemellett szinte eltörpülnek az olyan egyezések a Jeunet-életművel, mint az erős vizualitás, a burleszkszerűség vagy a Micmacsből ismerős „barkácsromantika”.

Dupontel munkája azonban még így is sokak számára lesz szerethető (és itt persze elsősorban azokra gondolunk, akik a vásznon találkoznak első ízben a Viszontlátásra odafönttel), hiszen olyan magával ragadó a meséje, hogy ebben a formában is képes katarzist kiváltani. A film legnagyobb erénye mégis az marad, hogy felhívja a figyelmet Pierre Lemaitre csodálatos alkotására.

 

VISZONTLÁTÁSRA ODAFÖNT (Au revoir lá-haut) – francia, 2017. Rendezte: Albert Dupontel. Írta: Pierre Lemaitre regényéből Albert Dupontel. Kép: Vincent Mathias. Szereplők: Nahuel Pérez Biscayart (Edouard Péricourt), Albert Dupontel (Albert Maillard), Laurent Lafitte (Henri Pradelle), Niels Arestrup (Marcel), Mélanie Thierry (Pauline). Gyártó: Gaumont / Manchester Films. Forgalmazó: Mozinet. Feliratos. 110 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2018/04 54-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13623