|
|
|
Láttuk mégA remény rabjaiHegyi Gyula
A szakmai vetítésen tömören „kommerszként” konferálták be A remény rabjai című filmet. Alighanem pontatlanul. Az egzakt meghatározás „amerikai kommersz” lehetne. Ha a kilencvenöt százalékig börtönben, a rabok és fegyőrök világában játszódó történet az európai mozi játékszabályai szerint lenne kommersz film, akkor az elítéltek érzelmes iróniával ábrázolt világa és a nagy szökés kedvesen hihetetlen meséje önmagában is megállna. Ám az amerikai néző és így a gondos producer sem elégszik meg ennyivel. A kerek kommersz időnként átjátszik művészfilmbe, s néhány kockája határozottan dokumentumfilmes jelleget ölt. Az egyik pillanatban meghatódhatunk az ötven(!) esztendei rabságból szabaduló öregember életének szívszorító értelmetlenségén, a másikban megnézhetjük egy átlagos amerikai fegyintézet mindennapi működésének mechanizmusát. Aztán a film visszavált a kommersz fősodrába, amelyben az okos fehér fiú és a jószívű „afroamerikai” férfi túljár a gonoszok és becstelenek eszén. A nevetés és a könnyű kikapcsolódás gondtalanságáért azonban némi szorongással kell fizetnünk. A film a „politikai korrektség” jegyében közli velünk, hogy a börtön – ha éppen nem hollywoodi sztárok vendégszerepelnek benne – komoly dolog. Valahogy úgy, ahogy a cigarettareklámon is ott díszeleg a dohányzás veszélyességére utaló figyelmeztetés.
A történet amúgy egy ifjú (s a börtönben töltött évtizedek alatt örökifjúvá váló) bankár történetét meséli el. A fiú zseniális érzékkel igazítja el a börtönőröket az adótrükkökben és egyéb pénzügyi machinációkban, minek következtében számos kedvezményt élvezhet. A börtönbeli kedvezmény azonban mindig csak relatív jó a börtönből nézve abszolút jóhoz, a rácsokon túli szabadsághoz képest. Így a történet természetes sodra szükségszerűen kifelé vezet.
A történet nagyobbrészt szellemesen bonyolódik, ügyesen keveri a humor, az érzelmesség és a kaland szálait, legjobb pillanataiban megcsillan benne valami a cellák mélyén szövődő legendák hangulatából is. Más jeleneteiben viszont vontatott, helyenként idegesítő a művészkedése, és nem tudunk mit kezdeni a dokumentumfilmekbe illő betétekkel sem: dehát ilyen az „amerikai kommersz”. A rendező, Frank Darabont nem véletlenül visel számunkra ismerős családnevet. Életrajza szerint „1959-ben, magyar menekültek franciaországi táborában” született. De a nyelv, amelyet beszél – tökéletesen és akcentus nélkül –, az amerikai filmnyelv.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1432 átlag: 5.42 |
 |
|
|
|
