KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
   2012/április
BERLIN
• Schubert Gusztáv: Fekete éjjel közepén Csak a szél
EMBER AZ ŰRBEN
• Géczi Zoltán: Hello, Spaceboy! Űrutazás és film
• Várkonyi Benedek: Ember az űrben Beszélgetés Almár Iván csillagásszal
• Barotányi Zoltán: Égből hullott mesék Kataklizmamozik és tudomány
TITANIC 100
• Hubai Gergely: Száz év ütközései Titanic-filmek
FILM ÉS EROTIKA
• Kelecsényi László: A test szavai Utazás az érzékek birodalmába – 2. rész
• Harmat György: Előítélet a bőrünk alatt Pasolini, film, homoszexualitás
FILMISKOLA
• Benke Attila: A nagypapa mozijában A némafilm utóélete
• Margitházi Beja: Régi idők új mozija A némafilm utóélete (1990–2012) [RÉSZLET]
MESEFILMTERÁPIA
• Hirsch Tibor: Sorskönyvvel, sorskönyvtelenül Meseterápia – 3.rész
• Varga Zoltán: Százszor volt, hol nem volt… Magyar népmesék 1-100.
MOZIPEST
• Sípos Júlia: „Ebből ismertem meg a Tabánt!” Ráday Mihály Budapestje
KÖNYV
• Bocsor Péter: Könnyűszerkezetes történetek Syd Field: Forgatókönyv
KRITIKA
• Kovács Bálint: Boldogság, gyere haza! Beszélgetés Szirmai Mártonnal
MOZI
• Roboz Gábor: A fekete ruhás nő
• Forgács Nóra Kinga: Bordélyház
• Huber Zoltán: Torrente 4­
• Barkóczi Janka: A vér és a méz földje
• Pálos Máté: A bosszú jogán
• Kovács Marcell: Fehér pokol
• Baski Sándor: Csempészek
• Horváth Eszter: Francia hétvége
• Vajda Judit: Járhatatlan út
• Parádi Orsolya: Szemünk fénye
• Szabó Noémi: A legszebb dolog
• Tüske Zsuzsanna: Lazacfogás Jemenben
DVD
• Bocsor Péter: Ne bántsátok a feketerigót!
• Baski Sándor: A vad gyerek
• Varga Zoltán: Susi és Tekergő
• Sepsi László: A vérdíj
• Géczi Zoltán: Isten haragja

              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Beszélgetés Szirmai Mártonnal

Boldogság, gyere haza!

Kovács Bálint

Szirmai embermeséket filmez, a társadalomrajza ezért sohasem propagandisztikus.

Az egyén érzelmei, boldogsága, és ezzel szoros összefüggésben az azt befolyásoló, az egyes embereket körülvevő társadalom minősége – Szirmai Márton dokumentum- és kisjátékfilm-rendezőt, válasszon akármilyen formanyelvet vagy zsánert, mindig ez foglalkoztatja.

„Az egyik barátom pont most forgat egy filmet A süllyedő falu címmel, amiben süllyednek a házak, ki tudja, mióta. A film főszereplője Józsi bácsi, aki amatőrfilmet készít a falu helyzetéről, angol nyelven” – ismerteti egy hang A süllyedő falu közepe felé a nevezett film szinopszisát. „Jó, de dokumentumfilm vagy fikció?” – kérdezi egy másik hang, de válasz nincs. Ez a rövid jelenet Szirmai Márton egész eddigi munkásságáról szólhatna: dokumentumfilmjei tele vannak játékfilmes elemekkel, kisjátékfilmjeinek témaválasztása, szociális érzékenysége pedig felülmúlja nem egy dokumentumfilm vállalásait.

Már első, hosszú éveken át forgatott dokumentumfilmjében, A remete remekében látszik az igény az egyedi formanyelv megtalálására: az erősen személyes indíttatású, egyes szám első személyben narrált filmet a rendező meglepő, néhol (szándékosan) a komolytalanság határát súroló feliratokkal próbálta különlegessé tenni. A remeté…-t tulajdonképpen a véletlen tette olyanná, amilyen aztán Szirmai minden későbbi filmje is lett: témája eredetileg az lett volna, hogy a sikeres menedzseréletet feladó, falura költöző polihisztor hogyan épít fel a semmiből egy nyugdíjas otthont. Csakhogy a főhősről időközben kiderült, nemigen fejez be semmit, amibe belekezd – így a hangsúlyok áthelyeződtek egy sikertörténetről egy ember jellemének, érzelmi válságainak feltérképezésére, bemutatva egy olyan sorsot, amelyért (kevéske tupírozással) a játékfilmrendezők is sorbaállnának. Mindemellett a felmerülő témák – falufejlesztés, öko-építészet – a társadalmi felelősségvállalásra terelték a figyelmet.

Utóbbi témától vezérelve született meg a mindössze kétperces, az esélyegyenlőség kérdését groteszk, sarkított módon felvető Minden nap egy új kaland is, amelyben különböző fogyatékkal élő emberek segítenek egymáson irreális önzetlenséggel (a karok nélküli lány például a padka elé fekszik, hogy a kerekesszéknek könnyebb legyen az úttestre gördülnie).

Szirmai A Mecsek kincse című filmjében keveri először a dokumentumot a fikcióval, itt még élesen elkülönítve egymástól a két formát: egy pécsi kis vidámpark dolgozói kifejtik, hogy semmi pénzért nem adnák szeretett helyüket senkinek (eddig a „valóság”), majd valóban potenciális befektetők érkeznek – akiket az egyik játék segítségével a kis csapat kilő az égbe. Jellemző, hogy Szirmai most sem a tényanyagra helyezi a hangsúlyt – nem azt mutatja meg, hogy milyen pénzből marad fenn a vidámpark vagy mit gondol a róla az önkormányzat –, hanem az ott dolgozók mikroközösségének milyenségére. A lényeg – mondja a film –, hogy a park ezt a néhány embert boldoggá teszi, hogy ők igazi szeretettel állnak a munkájukhoz, ez pedig fontosabb a konkrétumoknál.

Szirmai eddig A süllyedő faluval merészkedett a legtovább az úgynevezett kreatív dokumentumfilmezésben: gyakorlatilag kisjátékfilmet látunk, csak épp az alapjául szolgáló helyzetek valósak egytől egyig. A filmnek mind dramaturgiája, mind kivitelezése kiváló: Szirmai egy látszólag fiktív alapötlet (az angol nyelvű filmkészítés a falu süllyedő házairól) köré szervezi a történetet, ezzel igen rafinált módot találva az emberi drámák megmutatására. A szürreális erőkifejtésen, a nyelvtanuláson keresztül szembesülünk a probléma súlyával, egyúttal megértjük: a baj nem csak a házak omladozása, de a falusiak kilátástalansága, hiábavaló segítségkérése is. Sokkal elegánsabb módi ez, mintsem kiprovokálni a dülöngélő házból menekülő asszonyokból a könnyeket.

A Szalontüdő: egy az egyben fikció, nincs benne beszéd, ráadásul kevesebb, mint hét perces –

mégis rengeteget mond el az alsó és a középosztály örök konfliktusairól. Egy üzletember, ha már épp arra járt, betér egy szalontüdőre egy piaci lacikonyhába, és miután egy percre odébb ment a tányérjától, visszatérve azzal szembesül, hogy egy hajléktalanforma figura eszi az ő ebédjét. Megrökönyödik, de megosztozik vele – míg végül észreveszi, hogy nem a másik férfi, hanem ő kezdte el más ebédjét enni. Ebben a kis gegben – elsősorban a színészek döbbenetesen kifejező arcjátékának és a fantasztikus atmoszférának köszönhetően – benne vannak a felsőbb osztály tagjainak előítéletei, az alsó osztály elnyomottsága, sőt a nincstelenek összetartása is. A jelenet kabaré-formában egyszerű vicc, míg Szirmainál társadalomrajz: a helyzetből ő egy csendes, de nagyon is éles konfliktust hoz ki, amelyben minden résztvevő arra kényszerül, hogy megmutassa valódi énjét. A némaság pedig nem csak formai bravúr: hogy senki nem szól egy szót sem, az állapotok bebetonozottságára utal.

A most bemutatott Legenda tekinthető akár a Szalontüdő testvérfilmjének is, amennyiben ez is egy erős csattanóra épülő, érzékeny, a konkrét történetnél többet mondó kisjátékfilm. Egy idős, hajdani képzőművészet-tanárnő egy délutánra visszaáll a diákok elé, férje pedig addig megvárja őt az ablak alatti padon üldögélve, büszkén arra, hogy felesége újra tanít. A csattanó és a most is hihetetlenül kifejező színészi játék révén azonban a végtelenül egyszerű jelenet nagyon szép novellává válik az öregkorban sem gyengülő szerelemről, az öregség méltóságteljes megéléséről, az életkorral járó megbecsültség-vesztésről és a kegyes hazugságokról. A Legenda egy rendkívül ígéretes, következetesen építkező pálya logikusan következő darabja, amely egyre biztosabb rendezői kézről, egyre nagyobb technikai felkészültségről árulkodik. Mind önmaga miatt, mind pedig a rendező eddigi életműve előtti főhajtásként megérdemli, hogy egy nagyjátékfilm kísérőjeként szélesebb nyilvánosság elé kerülhessen a mozikban.

*

Hogyan választasz témát a filmjeidhez?A szociális érzékenység tudatos?

A dokumentumfilmek témái valahogy mindig szembejönnek velem, akár újságolvasás közben; csak A remete remeke volt kivétel, mert az egy személyes ismerősömről szólt. Kutatni nem nagyon szoktam, vagy ha igen, az általában nem sül el jól. Így találtam rá Európa legnagyobb szexuális segédeszköz-gyárára is Győr mellett, ahová évekig nem engedtek be sem engem, sem sajtósokat. Végül elértem, hogy bemehessek, és hatalmasat csalódtam a látványban; nem is forgattam ott, pedig jó néhány munkaórám és nem kevés pénzem volt már benne addigra. A szocio-vonal mögött nincs semmiféle ideológia vagy misszió, már csak azért sem, mert nem vagyok már annyira naiv, hogy elhiggyem, tényleg tudnék segíteni akárkin a filmekkel.

Kreatív dokumentumfilmed, a Süllyedő falu egy konkrét helyzettel, egy falu kilátástalanságával foglalkozik; az egyik érintett a filmedet is csatolta egy EU-s pályázat mellékleteként. Ennek sem lett semmilyen hatása?

A film és a falu sorsa olyannyira kettévált, hogy míg a falu azóta is süllyed, a film hat-hét külföldi elismerése mellett itthon is kapott egy esélyegyenlőségi díjat az akkori Belügyminisztériumtól. Ennek persze örülünk, de a díj mégis maga az önellentmondás: a film felhívja egy olyan jelenségre a figyelmet, ami nincs megoldva, és ezt díjazza egy minisztérium – de a helyzettel nem foglalkozik.

Hogyan döntöd el, hogy a veled szembejövő témákból játék-, dokumentum-, vagy játékfilmes elemeket is tartalmazó dokumentumfilm fog készülni?

Ha láthatóan lehetetlen leforgatni dokumentumfilmként azokat a jeleneteket, amelyektől szórakoztató és tanulságos lenne, akkor vagy otthagyom, mint a szexuális segédeszköz-gyárat, vagy kitalálom, hogyan lehet belőle úgy dokumentumfilmet forgatni, hogy mi is élvezzük, a szereplők is profitáljanak, és senkinek ne okozzunk vele kárt. A filmfesztiválokon egyébként ma már az a formanyelv az alap, amit mi kreatív vagy fikciós dokumentumfilmnek, dokumentumjátéknak hívunk; ha sok ilyen filmet nézel, beléd ivódik a stílus. Már el sem tudnám képzelni, hogy a következő dokumentumfilmemben ne fakadjanak dalra, vagy ne legyen benne valamilyen kizökkentő játék, valami hülyeség. Persze van létjogosultsága a kordokumentumoknak is, ma is a Fekete doboz-filmek az adott kor kizárólagos forrásai – csakhogy közben ma már úgy szocializálódtunk, hogy ezeket senki nem nézi meg, még a neten sem. Az én felelősségem, hogy ha közpénzt kapok egy filmre, az legalább annak egy részét hozza vissza adó formájában. Eddig ez mindig sikerült.

Mennyiben fikciósak a kreatív dokumentumfilmek?

Minden, ami megjelenik mondjuk a Süllyedő faluban, valóban megtörtént valamikor: persze nem pont a kamera előtt esett rá a nénire az omladozó plafonról a vakolatdarab, de elmesélte, hogy ez ugyanígy megtörtént vele. Azért is lett annak a filmnek ez a formanyelve, mert ez az a magyar falu, ahol a semmi történik: volt, hogy ültünk egy órát az utcán, nézelődtünk, de senki nem tűnt fel, semmi nem történt. Egyszer bejelentkezés nélkül állítottunk be az egyik családhoz a kamerával, és megkérdeztük, hogy zavarunk-e. A családfő azt mondta, hogy „dehogy, hiszen semmit sem csinálunk!”. Behívtak, ültek az asztalnál, hallgatták a rádiót és keresztrejtvényt fejtettek. Bájosak voltak és aranyosak, de ez azért elszomorított minket. Jó ország-ismeret az ilyesmi: olyan társadalomban élünk, amelynek a harminc százaléka nem csinál semmit. Példákat sem látnak, de lehetőségük sincs rá.

A Szalontüdő rengeteg fesztiváldíjat nyert, és itthon is sokat beszéltek róla. Érzed ennek hatását?

A negatív hozadéka az, hogy többen úgy azonosítanak be a megismerkedésünkkor, hogy „ja, az a szalontüdős gyerek!”. Pedig én ezt nem így élem meg; nekem az egy kisfilm volt, azóta már rengeteget dolgoztam – de belátom, hogy ilyen szerencse nem sokszor éri az alkotókat; a Legenda is teljesen más csillagzat alatt született.

Szeretnél nagyjátékfilm-rendezőként is bemutatkozni?

Amit az ember nagyon akar, az előbb-utóbb elkészül – ennyire azért nem akarok nagyjátékfilmet forgatni. Két zsánerfilm-forgatókönyvem van, de nem adtam be egyiket sem, és mostanában nem is fogom. Sok az eszkimó és kevés a fóka; nem szeretnék azzal konkurálni, aki öt éve vár, hogy leforgathassa a játékfilmjét.

Milyen lehetőségeid vannak jelenleg Magyarországon kisjátékfilm-rendezőként?

Idéntől azok a források, amelyeknek ez lehetne a feladata, nem adnak pénzt kisfilmek készítésére. Pedig egy nagyjátékfilm árából száz kisfilmet lehet forgatni, és túl azon, hogy ezek külön-külön visszahozhatják az árukat, sokkal nagyobb az országimázs-értékük is a nagyjátékfilmek lehetőségeihez képest, mert egy kisfilmet százezren néznek meg a neten. Ráadásul ezen csiszolódik a filmes szakma: lehet, hogy én is jobb nagyjátékfilmet fogok készíteni, ha forgatok még három kisfilmet. De erre idéntől nincs lehetőség; a Legenda sem az új rendszer, hanem egy jó értelemben véve őrült művelődésiház-vezető, Tóth Lajos és a XV. kerületi önkormányzat szülötte. Ez is egy modell, de nem hiszem, hogy túl sokan követnék.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2012/04 50-51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11034