KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
   2012/április
BERLIN
• Schubert Gusztáv: Fekete éjjel közepén Csak a szél
EMBER AZ ŰRBEN
• Géczi Zoltán: Hello, Spaceboy! Űrutazás és film
• Várkonyi Benedek: Ember az űrben Beszélgetés Almár Iván csillagásszal
• Barotányi Zoltán: Égből hullott mesék Kataklizmamozik és tudomány
TITANIC 100
• Hubai Gergely: Száz év ütközései Titanic-filmek
FILM ÉS EROTIKA
• Kelecsényi László: A test szavai Utazás az érzékek birodalmába – 2. rész
• Harmat György: Előítélet a bőrünk alatt Pasolini, film, homoszexualitás
FILMISKOLA
• Benke Attila: A nagypapa mozijában A némafilm utóélete
• Margitházi Beja: Régi idők új mozija A némafilm utóélete (1990–2012) [RÉSZLET]
MESEFILMTERÁPIA
• Hirsch Tibor: Sorskönyvvel, sorskönyvtelenül Meseterápia – 3.rész
• Varga Zoltán: Százszor volt, hol nem volt… Magyar népmesék 1-100.
MOZIPEST
• Sípos Júlia: „Ebből ismertem meg a Tabánt!” Ráday Mihály Budapestje
KÖNYV
• Bocsor Péter: Könnyűszerkezetes történetek Syd Field: Forgatókönyv
KRITIKA
• Kovács Bálint: Boldogság, gyere haza! Beszélgetés Szirmai Mártonnal
MOZI
• Roboz Gábor: A fekete ruhás nő
• Forgács Nóra Kinga: Bordélyház
• Huber Zoltán: Torrente 4­
• Barkóczi Janka: A vér és a méz földje
• Pálos Máté: A bosszú jogán
• Kovács Marcell: Fehér pokol
• Baski Sándor: Csempészek
• Horváth Eszter: Francia hétvége
• Vajda Judit: Járhatatlan út
• Parádi Orsolya: Szemünk fénye
• Szabó Noémi: A legszebb dolog
• Tüske Zsuzsanna: Lazacfogás Jemenben
DVD
• Bocsor Péter: Ne bántsátok a feketerigót!
• Baski Sándor: A vad gyerek
• Varga Zoltán: Susi és Tekergő
• Sepsi László: A vérdíj
• Géczi Zoltán: Isten haragja

              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Titanic 100

Titanic-filmek

Száz év ütközései

Hubai Gergely

1912-es elsüllyedése után egy hónappal már játékfilm készült róla. Az érdeklődés az elmúlt száz évben sem csökkent, jóllehet Cameron kasszasikeréig aTitanic-filmeken is átok ült.

1912. április 15-én a napilapok szenzációs címlapsztorit közöltek: a korábban elsüllyeszthetetlenként reklámozott Titanic jéghegynek ütközött és alig három óra alatt elsüllyedt. A White Star Line óceánjáróján több mint 2200-an tartózkodtak, de a kevés mentőcsónak miatt csupán minden harmadik ember élte túl a katasztrófát. Az áldozatok listáján szerepelt a legénység számos tagja (például Edward J. Smith kapitány is), több elsőosztályú előkelőség (John Jacob Astor, Benjamin Guggenheim, Isidor és Ida Strauss és mások), valamint a harmadosztályú utasok jelentős része. A tragédia azonnal felkeltette az emberek érdeklődését, így nem csoda hogy a híreket hónapokon át szállító újságok mellett a filmipar is igyekezett minél gyorsabban kielégíteni a közönség kíváncsiságát.

Egy korai kísérlet

Alig egy hónappal az óceánjáró elsüllyedése után már mozikba került a tragédia első filmes feldolgozása: a Megmentve a Titanicról (Saved from the Titanic, 1912) című tízperces alkotás. Főszereplője Dorothy Gibson, az ütközés egyik igazi túlélője volt. Az Éclair stúdió népszerű művésznője csupán pár héttel megmenekülése után állt kamerák elé, hogy Étienne Arnaud rendezése alatt ismét átélhesse a tragikus éjszaka legfontosabb eseményeit. Sajnos a film négy képkockát leszámítva mára elveszett, de a korabeli kritikák révén a cselekmény könnyedén rekonstruálható; a kísérleti Kinemacolor eljárással készült kerettörténetben a főszereplő Dorothy biztonságban hazaér, majd egy fekete-fehér epizódban családjának is beszámol az ütközésről és csodálatos megmeneküléséről.

Az Éclair marketinghadjárata nagy hangsúlyt helyezett a hitelesség reklámozására: állításuk szerint a film Dorothy Gibson emlékeiből készült, ráadásul a színésznő ugyanazokat a ruhákat viselte, mint az ütközés pillanatában – ezzel szemben a forgatókönyv meglehetősen szabadon kezelte az eseményeket. A nagyobb drámai hatás kedvéért Dorothy az utolsó pillanatban menekül meg a hajóról, ám a valóságban a színésznő már az első mentőcsónakba beszállhatott. James Cameron majdani blockbusteréhez hasonlóan ebben a filmben is megjelenik a társadalmi korlátokat elsöprő románc (Dorothy szerelme egy tengerész) és a tragédia itt is flashbackben játszódik le. Bár az úttörő alkotás örökre elveszett, a Túl a Titanicon (1998) dokumentumfilmben a történet nagy részét újra eljátszották.

Titkos inspirációk

Ugyanebben az évben került mozikba a Sötétben és jégben (In Nacht und Eis, 1912), melyet a román származású Mime Misu rendezett Németországban. A nagyjából félórás film első fele különféle életképekből áll össze, ahogy az utasok rendezett sorokban szállnak fel a Titanic dublőreként remekelő Kaiserin Auguste Victoria fedélzetére. A közönség szemtanúja lehet a legénység mindennapjainak és természetesen az elsőosztályú vendégek pazar életének is. A végzetes ütközés nagyjából a film felénél következik be, ám Misu még számos részletet rosszul tudott a tragédiával kapcsolatban, így például pusztán a látványosság kedvéért a kazánokat is felrobbantotta. A szűkös költségvetés miatt az utasok megmenekítése fölöttébb takarékosan jelenik meg: a zárójelenetében csak egyetlen mentőcsónakot látunk, majd Smith kapitány a kis lélekvesztő mellett igyekszik vízbe fojtani magát.

A Sötétben és jégben legérdekesebb aspektusa mégis inkább az a tény, hogy a film sosem nevezi meg az utasokat, a legénységet vagy az óceánjárót. A történet első felében szöveges inzertek mutatnak be olyan szereplőket, mint például a híres milliomos és fiatal felesége, illetve a tragikus sorsú család, amelynek tagjai közül csak a kisfiú és a nevelőnő élte túl a szerencsétlenséget. Bár itt nevek nélkül is felismerhető az Astor házaspár és a kanadai Allison család, Misu üzleti megfontolásból inkább tartózkodott a Titanic nevének és utasainak emlegetésétől. A katasztrófa után ugyanis a White Star Line több pert is indított olyan sajtótermékek és magánszemélyek ellen, akik a tragédia feldolgozásával és újramesélésével tovább rombolták a társaság amúgy is megtépázott hírnevét.

Hasonló problémákkal szembesültek az első Titanicról szóló hangosfilm készítői is, nekik szintén titkolniuk kellett a történetük inspirációját. Az Atlantic (1929) című produkció Ernest Raymond A jéghegy (The Berg) című darabjából készült és bár nyilvánvalóan a jól ismert katasztrófát meséli el, a Titanic neve ezúttal sem hangzik el. Ebben az évben ráadásul három film készült ugyanezzel a címmel, mivel az angol stáb mellett egy francia és egy német csoport is kibérelte a díszleteket, hogy a lefordított forgatókönyvből leforgassa saját Atlantic filmjét. Az ilyen párhuzamos produkciók viszonylag gyakoriak voltak a hangosfilm korai korszakában, amikor a kezdetleges technológia miatt egy mozi újraforgatása sokkal olcsóbb volt, mint a szinkronizálása. Bár a film hivatalosan Atlantic címen került a mozikba, manapság a házimozi kiadások büntetlenül hirdethetik a valódi inspirációt, így a DVD és VHS kiadásokon már a Titanic: Tragédia az Atlanti-óceánon cím szerepel.

Tökéletes propaganda

Az első Titanic (1943) címen futó film a náci Németországban készült, ám a Harmadik Birodalom utolsó tartalékaiból forgatott szuperprodukció már bemutatója előtt botrányokat kavart. A film alapötlete állítólag egyenesen Joseph Goebbelstől származott, aki a náci propagandagépezetben addig mellőzött briteknek akart keresztbetenni egy olyan történettel, mely a nemzet legnagyobb tengerészeti baklövését vette célkeresztbe. A filmet Herbert Selpin rendező kezdte el, ám a rendszert óvatlanul kritizáló filmes a forgatás során kivívta a Gestapo haragját. Miután Selpin egy négyszemközti Goebbels-találkozó után öngyilkos lett a cellájában, a minisztérium Werner Klinglert bízta meg a film befejezésével. Utolsó csavarként a minisztérium még a bemutató előtt betiltotta a német Titanicot, mivel annak tartalma (különösen a pánikban menekülő emberek látványa) felzaklathatta volna a német nézőket.

Kétes eredete ellenére a németek Titanicja követendő mintának bizonyult a jövő filmesei számára, hiszen számtalan visszatérő elem vezethető vissza erre az egy alapra. Innen eredeztethető például a Titanic-tolvaj motívum: valaki a fedélközből betör egy első osztályú utas lakosztályába, hogy elvigyen onnan valamit – ez a jelenet ismerős lehet az 1996-os tévéprodukcióból és James Cameron filmjéből is. Sajnos a film tárgyi tévedései is nagyon népszerűek lettek. Több filmben is visszatérő elem, ahogy Bruce Ismay (a White Star Line elnöke) gyorsabb tempóra kényszeríti a kapitányt, így járulva hozzá a szerencsétlenséghez. A valóságban a Titanic nagyon lassan, tíz nap alatt tette volna meg az utat, ez kétszer annyi idő volt mint a Mauretania korabeli rekordja. A német filmben Ismay őrjöngése egyszerű propagandaüzenet volt (a fékevesztett kapitalizmus okozza ártatlan emberek halálát), de a hatásos jelenet később más filmekbe is átkerült.

Mivel a korábbi feldolgozásokban nem szerepeltek nevek illetve a történelmi karaktereket álnevek mögé rejtették, a német Titanic-filmben jelennek meg először olyan fontos szereplők, mint például Smith kapitány vagy a már említett Bruce Ismay. Ezek a valós személyek tulajdonképpen ismert archetípusokat jelenítenek meg: míg Smith kapitány a legtöbb feldolgozásban melegszívű és együttérző, addig Ismay a jéghegy mellett a történet másik főgonoszává válik. A propagandafilmben ezek a karakterjegyek még elég kezdetlegesek, ráadásul a szájbarágós üzenet miatt több esetben is történelemhamisításra kényszerültek az alkotók. A halálban is elválaszthatatlan Isidor és Ida Strauss a hajó legismertebb utasai közé tartoztak, és bár tragikus sorsukat ez a film is felidézte, a szereplők nevét és származását megváltoztatták. Ennél még látványosabb példa a Titanic első tisztjének lecserélése – William Murdoch helyett Petersen –, a jellemes germán tiszt karaktere természetesen színtiszta kitaláció.

Bár a honi gyártású Titanic Németországban nem jutott el a mozikba, a háború alatt, a szövetséges haderők igen jól hasznosították Selpin kiváló anyagát. A Cap Arcona fedélzetén forgatott jelenetek olyan meggyőzőek voltak, hogy a britek és a szovjetek is hazavittek egy-egy kópiát, majd azt kreatív módon újrahasznosítsák. Az oroszok a propagandaüzenet finom áthangolásával és egy meggyőző szinkronnal olyan tökéletesen aktualizálták a német filmet, hogy a hazai közönség igazi szovjet terméknek hitte a náci Titanic-ot. Nagy-Britanniában ezzel szemben csak néhány jelenetből húztak hasznot, a kiváló tengeri felvételeket több fikciós és dokumentumfilmben is felhasználták. A költséges német eposz ma már olyan DVD-n is hozzáférhető, mely büszkén hirdeti a borítóján, hogy ezt a filmtörténetileg értékes alkotást egyszer már betiltották.

A siker éjszakáján

Hollywood csak egy évtizeddel később készítette el saját Titanic (1953) feldolgozását, ám a 20th Century Fox óceánjárója a lehető legrosszabb pillanatban futott ki. Az érdektelen szerelmi szenvelgéssel fűszerezett forgatókönyv viszonylag kevés történelmi karaktert használt, ráadásul az arányokat is elhibázta: míg a legtöbb Titanic-filmben a játékidő felénél felbukkan a jéghegy, a Fox adaptációjában a katasztrófa csupán a történet utolsó harmadára koncentrálódik. Miután a stúdió egy évvel később már színes, szélesvásznú filmeposzokkal tarolt a pénztáraknál, ez a régimódi fekete-fehér melodráma túl hamar vált divatjamúlttá. Az elhibázott időzítés másik ékes bizonyítéka Walter Lord 1955-ben megjelent könyve, A Titanic pusztulása ugyanis alapvetően átformálta ismereteinket a tragédiáról.

Kutatómunkája során Lord több mint hatvan túlélővel beszélt, így addig soha nem látott részletességgel tárgyalhatta a legendás óceánjáró utolsó óráit – a könyvből A Titanic éjszakája (A Night to Remember, 1958) címen készült filmadaptáció. Roy Ward Baker rendezése nemcsak tovább marginalizálta a Fox-féle feldolgozást, hanem egy sor új karaktert mutatott be. Ebben a történetben már kulcsszerepet kap a tragikus sorsú Thomas Andrews tervezőmérnök, aki saját szörnyszülöttjével együtt süllyed el a mélybe. Ennél jóval vidámabb Charles Joughin hajószakács története, aki enyhén illuminált állapotban élte túl a katasztrófát – életét részben az alkoholtól felmelegedett testhőmérsékletének köszönhette. Baker filmje számos új, mára kötelező képi elemmel gazdagította a Titanic-filmek világát, például itt vált először divatossá a luxus-óceánjáró étkészletének látványos összetörése, illetve az a beállítás, mely szembeállítja egymással a süllyedő hajót és a gyáván menekülő Ismayt.

Részben a két nagyszabású filmadaptáció sikere miatt egy darabig nem készült új Titanic-film. Bár Az elsüllyeszthetetlen Molly Brown (The Unsinkable Molly Brown, 1964) című musicalben pár másodpercre látható az óceánjáró, ezt a jelenetet a két korábbi filmből vágták össze. A majd két évtizedig tartó csendet az S.O.S. Titanic (1979) című tévéfilm törte meg, melyet az ABC csatorna sugárzott két egymást követő estén. Alacsony költségvetése ellenére a történet látványosan felélesztette az érdeklődést a hajó sorsa iránt és bár technikailag nem volt tökéletes, a cselekmény talán minden másik filmnél realistább. A többnyire valós sorsok bemutatása mellett az S.O.S. Titanic a történet szerkesztésében is felállítja azt a szigorú kasztrendszert, mely az eredeti óceánjáró fedélzetén érvényben volt. A három osztály utasait nagyjából egyforma terjedelemben bemutató filmben egyaránt megtapasztalhatjuk az elsőosztály luxusát, a másodosztály visszafogott neurózisát és a harmadosztály féktelen szenvedélyességét.

Két évvel később a neves brit producer Sir Lew Grade is megpróbálta kihasználni az óceánjáró legendáját, ám a Clive Cussler regényéből forgatott A Titanic kincse (Raise the Titanic, 1980) nem aratott osztatlan sikert. A film talán legnagyobb hibája, hogy a címszereplő szerepe teljesen marginális, a valóban látványos kiemelés köré épített rejtély pedig egyszerűen nem érdemes a megoldásra. A legnagyobb dramaturgiai hiba mégis az, hogy a süllyedés Málta partjainál leforgatott jelenetét a szűkös időkeretek miatt inkább kivágták a filmből, mely most egy fotómontázzsal (!) indul. A producer később megbánta a film elkészítését, hiszen nem csak anyagilag bukott a filmen, hanem Cussler is pert indított az adaptáció miatt. Miután Grade a leforgatott anyagot kilóra eladta különféle tévéműsoroknak, így nyilatkozott a filmről: „Olcsóbb lett volna leereszteni az óceánt, mint kiemelni a Titanicot.” Ekkor még úgy tűnt, hogy az óceánjáró végleg elvesztette filmes vonzerejét.

Roncs a mélyben

1985. szeptember elsején fordulat következett be a Titanic történetében, amikor Jean-Louis Michel és Dr. Robert Ballard 600 km-re Új-Fundland partjaitól megtalálta a legendás hajó roncsait. A tenger mélyén készült felvételeket először a National Geographic mutatta be A Titanic titkai (Secrets of the Titanic, 1986) című dokumentumfilmjében, a látványos képek pedig egy fiatal rendező képzeletét is megragadták. James Cameron később így nyilatkozott a képek hatásáról egy Playboy-interjúban: „Eredetileg nem is akartam filmet forgatni belőle, csak le akartam menni a roncshoz”. Végül Hollywood finanszírozásával sikerült a nagy terv, a 20th Century Fox révén a rendező 1995-ben tizenegyszer merült alá, hogy a nyitójelenet számára felvegye a roncsot – Cameron végül több időt töltött a Titanickal, mint annak utasai!

Amíg a 20th Century Fox 1995 végén beharangozta Cameron filmjének premierjét, egy másik stáb pár hónap alatt leforgatott egy kevésbé igényes feldolgozást. A Hallmark és a CBS együttműködésével készült Titanic-tévéfilm (1996) két egymást követő este került adásba, ám a gyenge megvalósítás miatt a nézettség a második részre már jelentősen csökkent. A Hallmark bemutatójában sajnos túl sok a megbocsáthatatlan tárgyi tévedés, ezek közül a legszemléletesebb példa az áldozatok sorsának bemutatása. A tévéfilmben a Carpathia halássza ki a holttesteket, így a túlélők egy sokkoló jelenetben találkoznak szerencsétlen sorstársaikkal. A valóságban az áldozatokat sokkal később gyűjtötte össze a Mackay-Bennett kábelfektető hajó; a túlélők sosem látták az áldozatokat. Veszélyes időzítése ellenére a tévés Titanic nem jelentett konkurenciát a Foxnak – ők sokkal jobban féltek saját rendezőjüktől.

Bár tizenegy Oscar-díja és páratlan bevételei óta Cameron Titanicja (1997) kötelező darabnak számít, a forgatás nem volt zökkenőmentes. A diktatorikus fegyelmet követelő rendező számítógépes trükkök helyett igyekezett minél több jelenetet élesben leforgatni: a külsőket a mexikói tengerparton, a belsőket pedig olyan stúdióban rögzítették, ahol 19 millió liter vízzel árasztották el a díszletet. Cameron más szinten is úttörő volt: ő volt az első filmes, aki látványosan kettétörte a süllyedő hajót – mivel ez a tény csak a roncs 1985-ös felfedezésével derült ki, a korábbi filmek mindig egyben süllyesztették el a modelleket. Bár a Fox 1997 nyarára ígérte a bemutatót, az elhúzódó utómunkálatok miatt a premierre csak november 1-én került sor egy tokiói filmfesztiválon, ahol a japán közönség közömbössége újra ráijesztett a stúdióra. Szerencsére az amerikai tesztvetítések sokkal jobb hangulatban teltek – a Titanic lett az első olyan film, ahol a neten terjedő szóbeszéd nagyban elősegítette a pozitív fogadtatást. A siker ezután töretlen maradt…

A Titanic nyomában

A Hallmark tévéfilmjén kívül Cameron szuperprodukciója sok igényes és néhány minősíthetetlen filmet is inspirált. Pozitívumként értékelhető, hogy a tragédiát egyre több dokumentumfilm dolgozta fel. Maga Cameron is rendezett egy IMAX-filmet, a Titanic szellemei (Ghosts of the Abyss, 2003) háromdimenziós technikával rögzítette a hajóroncsot és hangalámondással ismertette a legizgalmasabb történeteket. A téma szinte kimeríthetetlen: a Titanicon túl (Beyond Titanic, 1998) különös hangsúlyt helyez a tragédia filmes utóéletére, a Titanic krónikái (The Titanic Chronicles) pedig a balesetet követő szenátusi vizsgálatot veszi górcső alá korabeli tanúvallomásokon keresztül. Mindegyik produkcióban hallhatóak olyan színészek is, akik korábban már fikciós Titanic feldolgozásban is játszottak – a Cameron-féle filmben Smith kapitányt alakító Bernard Hill például négy dokumentumműsorban is szerepelt.

A hirtelen siker negatív hozadéka két giccses rajzfilm, melyek igénytelen animációval és anakronisztikus dalbetétekkel próbálják gyermekek számára adaptálni a katasztrófát. A Titanic: A legenda folytatódik (Titanic: La leggenda continua, 2000) nagyjából Cameron forgatókönyvén alapul, ám a szegény cselédlány és a gazdag fiú románcát számtalan jogsértő karakter kíséri. A történetben felbukkan a Hamupipőke gonosz mostohája, a 101 kiskutya szereplői, az Egérmese rágcsáló hősei, Sherlock Holmes, Kojak, valamint egy reppelő schnauzer. Hitelesség tekintetében hasonló színvonalat képvisel a Tentacolino (2004) – ebben egy óriáspolip dob jéghegyet az óceánjáró elé, majd hibáját belátva megmenti az összes utast. Természetesen a főszereplő, egy vén matrózegér visszaemlékezései is tartalmaznak furcsaságokat, például beszélő delfineket és börtönviselt cápákat. A legkülönösebb talán mégis az, hogy egyik filmben sem hal meg senki…

A centenáriumra természetesen sokkal igényesebb megemlékezések készülnek. Cameron a Titanic felújított, háromdimenzióssá konvertált változatát adja közre, mellyel az előrejelzések szerint ismét rekordot dönthet a mozipénztáraknál. Szintén idénre várható az a nemzetközi (részben magyar) koprodukció, mely ismét a televízió médiumában próbálja elmesélni a világ leghíresebb tengeri katasztrófájának történetét. A digitális videotechnikával készülő sorozat előreláthatólag történetvezetésében is újdonságot hoz: az első három epizód különböző történeteket mesél, melyek az utolsó epizódban találkoznak. A négy estére tervezett televíziós esemény több mint 50 országban kerül képernyőre, a premiert természetesen a 2012. április 12-i évfordulóhoz igazítják. Stílusosan szólva ezek a megemlékezések valószínűleg csak a jéghegy csúcsát jelentik…

A magyar kapcsolat

A Titanic történetében érdekes magyar kötődésű szál, hogy a tragédia túlélőit a Cunard Line Carpathia nevű gőzöse mentette meg – a hajó hősies tette előtt arról volt ismert, hogy főleg magyar kivándorlókat szállított Fiume és New York között. Ám a Titanic-filmeknek is van magyar vonatkozása. Pontosan egy évvel a hajóroncs felfedése előtt készült el a Titanic: Egy katasztrófa utójátéka (Titanic: Nachspiel einer katastrophe, 1984), mely a tragédia utáni szenátusi vizsgálatot dolgozza fel. A német ZDF-en leadott tévéfilmben a történet egy kevésbé ismert aspektusát láthatjuk, ahogy a michigani William A. Smith szenátor saját politikai karrierjének előremozdítása érdekében szenátusi vizsgálatot kezdeményez az ügyben. A magyar származású André Libik producer az eredeti jegyzőkönyvek alapján dolgozta fel a tragédiát, az ütközés helyett inkább a baleset utóéletére helyezve a hangsúlyt. Többek között ez a film is bizonyítja, hogy a Titanic történetéből még számtalan film készíthető – a nézők és a rendezők lelkesedése valószínűleg a következő száz évben sem fog alábbhagyni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2012/04 20-23. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10868