KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
   2012/április
BERLIN
• Schubert Gusztáv: Fekete éjjel közepén Csak a szél
EMBER AZ ŰRBEN
• Géczi Zoltán: Hello, Spaceboy! Űrutazás és film
• Várkonyi Benedek: Ember az űrben Beszélgetés Almár Iván csillagásszal
• Barotányi Zoltán: Égből hullott mesék Kataklizmamozik és tudomány
TITANIC 100
• Hubai Gergely: Száz év ütközései Titanic-filmek
FILM ÉS EROTIKA
• Kelecsényi László: A test szavai Utazás az érzékek birodalmába – 2. rész
• Harmat György: Előítélet a bőrünk alatt Pasolini, film, homoszexualitás
FILMISKOLA
• Benke Attila: A nagypapa mozijában A némafilm utóélete
• Margitházi Beja: Régi idők új mozija A némafilm utóélete (1990–2012) [RÉSZLET]
MESEFILMTERÁPIA
• Hirsch Tibor: Sorskönyvvel, sorskönyvtelenül Meseterápia – 3.rész
• Varga Zoltán: Százszor volt, hol nem volt… Magyar népmesék 1-100.
MOZIPEST
• Sípos Júlia: „Ebből ismertem meg a Tabánt!” Ráday Mihály Budapestje
KÖNYV
• Bocsor Péter: Könnyűszerkezetes történetek Syd Field: Forgatókönyv
KRITIKA
• Kovács Bálint: Boldogság, gyere haza! Beszélgetés Szirmai Mártonnal
MOZI
• Roboz Gábor: A fekete ruhás nő
• Forgács Nóra Kinga: Bordélyház
• Huber Zoltán: Torrente 4­
• Barkóczi Janka: A vér és a méz földje
• Pálos Máté: A bosszú jogán
• Kovács Marcell: Fehér pokol
• Baski Sándor: Csempészek
• Horváth Eszter: Francia hétvége
• Vajda Judit: Járhatatlan út
• Parádi Orsolya: Szemünk fénye
• Szabó Noémi: A legszebb dolog
• Tüske Zsuzsanna: Lazacfogás Jemenben
DVD
• Bocsor Péter: Ne bántsátok a feketerigót!
• Baski Sándor: A vad gyerek
• Varga Zoltán: Susi és Tekergő
• Sepsi László: A vérdíj
• Géczi Zoltán: Isten haragja

              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mesefilmterápia

Magyar népmesék 1-100.

Százszor volt, hol nem volt…

Varga Zoltán

A Kecskemétfilm százrészes sorozata gyerekek sokaságával szerettette és ismertette meg a magyar népmesét, népzenét és archaikus jelképeinket.

1977-ben debütált a tavaly – feltehetőleg ideiglenes – zárlatához érkezett animációs sorozat, a Magyar népmesék, amely decemberben az ünnepi 100. epizóddal búcsúzott az óévtől. Február 17 és 19 között a kecskeméti Otthon moziban egy vetítésmaraton keretében a publikum megtekinthette a közkedvelt sorozat valamennyi részét: együttvéve felettébb meggyőzően bizonyítják, hogy a széria különleges helyet foglal el animációs filmművészetünkben, de az sem túlzás, ha filmtörténetünk egészében is kiemelt figyelmet szentelünk neki. A Magyar népmeséket ugyanis nemcsak mint egyenletesen magas színvonalú rajzfilmsorozatot jegyezhetjük, de azzal, hogy kulturális örökségünkhöz fordul ihletforrásként, sokkal többet vállal és teljesít, mint amit általában a populáris animációktól számon kérhetünk.

A kulisszák mögött

A Pannónia Filmstúdió 1971-ben létesített Kecskeméti Műtermének vezetőjében, Mikulás Ferencben fogant meg az elképzelés, hogy rajzfilmként dolgozzák föl a magyar népmeséket. Ezzel az ambícióval Mikulás azt célozta meg, hogy megőrizzen valamit a – sajnálatos módon eltűnőben lévő, felszámolódó – paraszti kultúra szellemi kincseiből; abból a párját ritkítóan gazdag népmesei hagyományból, amelyet az elkészült epizódok sem meríthettek ki, így még további magyar meséknek is bőven volna „alapanyaga”. A széria tehát több más animációs sorozathoz (Mesék Mátyás királyról, Mondák a magyar történelemből) hasonlóan a magyar kultúrában gyökerezik, de talán mindannyiuknál erősebb ez a kötődés. Egyúttal a magyar animációs filmművészet hivatalos kezdőpontjához is csatlakoztatható, minthogy 1951-ben Macskássy Gyula rajzfilm-műhelye is egy népmese feldolgozásával (A kiskakas gyémánt félkrajcárja) honosította meg filmkészítésünkben az animációt, s a kezdetek csúcsteljesítménye is meseadaptáció (Két bors ökröcske). A Magyar népmeséket tehát elsősorban ennek a kapcsolatnak az elmélyítése teszi kuriózummá, nem a tekintélyes epizódszám (egyes amerikai vagy japán animációk ennél több részt is számlálnak). A sorozat eddigi terjedelmét nemcsak a műhely eltökéltsége – Mikulás produceri tevékenysége mellett Vécsy Veronika gyártásvezetőt kell kiemelni – segítette elő, de a tartós közönségigény is. A magyar animáció egyik legnagyobb karriert befutó produktuma nemcsak hazai pályán örvend jogos elismertségnek, hanem külföldön is: forgalmazásának jogát több mint háromtucatnyi ország vásárolta meg, s az egyes epizódokat is számos alkalommal tüntették ki (az Egyesült Államoktól Távol-Keletig). Ez a siker olyan csapatmunka eredménye, amelyben a szaktudományos megközelítésnek éppúgy érdemi szerep jutott, mint a zenei anyag létrehozásának és természetesen a sajátos animációs világalkotásnak.

A sorozat hőskorát Jankovics Marcell és Lisziák Elek neve fémjelzi: a budapesti rendezőket jelölték ki, hogy bábáskodjanak a készülő első évad felett. Lisziák elsősorban a hanggal kapcsolatos munkákat felügyelte, ő bízta meg a Kaláka együttest az epizódok zenei kíséretével, míg a főrendezői szerepkört vállaló Jankovicshoz a sorozat vizuális világának kidolgozása kötődik – nemcsak az emblematikus főcím került ki a keze alól, de a látványalkotás azon alapelvét is ő kötötte ki, miszerint az egyes epizódoknak azokat a vizuális motívumokat kell felhasználnia, amelyek az adott mese származási helyének jellegzetességei. Ehhez az alapelvhez sokáig ragaszkodtak a sorozat készítői, s ha ez ma már nem is minden esetben van így – nagyobb teret biztosítva a rendezők egyéni stílussajátosságainak –, ez olyan formai iránymutatásnak bizonyult, ami az epizódok sokszínűségéért is szavatol (miközben temérdek stílusjegy gondoskodik az egyes részek hasonlóságáról is). Jankovics Marcellel együttműködve számos társalkotó jegyzi az epizódokat (például Haui József, Hegyi Füstös László, Ujvári László, Toró Annamária), az utóbbi egy évtized termésében viszont főleg Horváth Mária és Nagy Lajos nevéhez fűződnek a rendezői munkák. A megfilmesítendő mesék kiválasztásában és a forgatókönyvek megírásában néprajz- és népmesekutató szakemberek (Kovács Ágnes, Nagy Ilona, Pap Gábor) segítették az alkotókat – ez a tudományos háttér ugyancsak egyedülálló a rajzfilmkészítésben. A sorozatban eleinte több narrátor tűnt fel, de a színművészek közül végül – az 1984-es harmadik évadtól kezdve – Szabó Gyula lett az epizódok állandó hangja, akinek orgánuma legalább annyira elválaszthatatlan immár a Magyar népmeséktől, mint a galamb- és virágmintás főcím.

Mesés hangok és képek

Noha a sorozatot stiláris sokféleség jellemzi és a felelevenített történetek is több mesetípus képviselői, a Magyar népmesék epizódjai alapvetően mégis egységesnek mondhatók. Ez részint a majdnem minden epizódot keresztülszövő formanyelvi elemekre vezethető vissza, részint pedig a szériát egybefogó alkotói attitűdre, szellemiségre. A formanyelv szempontjából a sorozat egyik védjegyét a képek és hangok viszonya adja, amelyben a legmarkánsabb sajátosság a narrátor és látható elemek kapcsolata. A Magyar népmesék ugyanis nem él az egyes szereplőkhöz társított szinkronhanggal; minden szöveg, így a dikció is, a mesélő szájából hangzik el, ő kelt életre szegénylegényt éppúgy, mint vén boszorkányt vagy dölyfös kandúrt (az előadásmód ráadásul – a néprajzi hitelesség fokozásaként – még az egyes dialektusokat is megidézi). A hang másik meghatározó része a Kaláka együttes zenéje (nélküle a sorozat jóformán elképzelhetetlen volna), amibe – a vizuális megformálás alapelvét követve – az adott mesék származási helyéhez köthető népzenei motívumokat is rendszeresen beépítettek. A Kaláka kidolgozásában hallhatóak egyúttal a zörejek is, amiket különböző hangszerekkel hoztak létre – megteremtve ezáltal egy következetesen végigvonuló hangzásvilágot, ami úgy olvasztja egybe muzsika és hangeffekt máskülönben eltérő akusztikumát, hogy azok különbségeit is nyomatékosítja.

A látványvilág a hanghoz hasonlóan jellegzetes, de sohasem öncélú stilizációt követ. Miközben az epizódokat elválasztja egymástól az adott tájegységeket fémjelző ruhaviseletek és tárgyi elemek felhasználása, illetve a jellemző dekorációs mintázatok átvétele, abban már sokkal inkább hasonlítanak, hogy a figurák mozgatásában, valamint a karakterek és a háttér kapcsolatában milyen grafikai megformálást követnek. Jól felismerhető vizuális jegyek társulnak a típusfigurákhoz, legyen szó a „legkisebb fiúk” napkorong-hajáról s pirospozsgás arcáról, a házasulandó királylányok éteri szépségéről és fonott hajáról, az öreg királyok körívet formázó kerekded alakzatairól. A mozgásokban pedig kulcsszerep jut az áttűnéseknek, illetve a sokszor nem egyenes vonalú elmozdulásoknak: a félköríves mozgások és térszerkezetek különösen a vándorló hősökkel társítva gyakoriak, s az epizódok általában előszeretettel élnek a rajzfilmes síkszerűségben rejlő lehetőségek kreatív kiaknázásával (lásd például folyók és vízpartok függőleges „kiterítését” egymás mellé az Angyalbárányokban vagy A rest legényről című zárórészben). A hátterek – kivált Neuberger Gizella számítógépes munkáit érdemes kiemelni – messze többek puszta díszítőelemnél: minden esetben a mesei cselekmény kibontakozását segítik, egyszersmind a látvány stilizációjának alapvető eszközei. Mindezen képi és akusztikus mozzanatok összefonódása adja a sorozat stílusegységét, amit csak elvétve írnak felül egyes részek (a Méhek a vonaton például meglepően kilóg a maga kortárs közegével, vasútállomáson játszódó sztorijával, míg A kis kakas és a sövény – Balaton-felvidéki pásztorfaragásokat idézve – végletesen síkszerűvé teszi a látványt, s többszörös keretezéssel teszi még rendhagyóbbá).

A hangvétel és az alkotók attitűdje is a sorozat összetartó elemei. Készítsék egymástól bármennyire különböző rendezők is az egyes epizódokat, folyamatosan tettenérhető, hogy tisztelettel és szeretettel közelítenek az alapanyaghoz – miközben a saját szerzői látásmódjuk vagy az animáció kifejezőerejének érvényesítéséről sem mondanak le. Nem szolgai tolmácsolások tehát a Magyar népmesék epizódjai, hanem a történetek eleven átültetései – a mesék által hordozott néplélek kerül át ekként a „lelkesített” mozgóképes formába, az animációba. Kivált a tündérmeséken érződik, hogy mennyire jól áll nekik az animációs formanyelv (A kiskondás, A papucsszaggató királykisasszonyok, Gyöngyvirág Palkó), de az állatmesék (Kacor király, A kismalac és a farkasok), a kacagtató történetek (Az aranyszőrű bárány), vagy az enyhén abszurd humorú, félnótásokon mosolygó mesék (A bugyuta ember, Szusza) számára is ideális megjelenési módot kínál a rajzfilm.

Az animáció történetében számos stúdiónak sikerült, Hollywoodtól Zágrábig, Prágától Tokióig, hogy ne csak gyártási-gazdasági egységként működjön, de olyan alkotásmódot is kidolgozzon, ami senki máshoz nem köthető – a stúdió védjegye. A Magyar népmesék az egyik, ám alighanem a leglátványosabb bizonyíték, hogy a Kecskemétfilm is ezen stúdiók közé sorolható; a dicső múltú Pannónia óta/után ez a műhely biztosítja, hogy az animáció világtérképén továbbra is van helye és becsülete a hungarikumnak.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2012/04 44-45. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11029