Tündér LalaVarázslók és emberekKoltai Ágnes
A Tündér Lala, Szabó Magda furcsa, kicsit bizarr meseregénye kedvességével, bájával magához csalogatja a gyermek és az ifjúkor határán levő olvasót, csakhogy lerombolhassa illúzióit, elvegye a tökéletes világba vetett hitét. Nem jóságos, segítőkész tündéreket mutat be, akik – mint megannyi ismert mesében – boldogok, ha teljesíthetik az eltévedt vándor, vagy a királykisasszony kegyeit kereső legkisebb fiú kívánságait. A jókról bebizonyítani, hogy rosszak, a szépekről, hogy rútak is lehetnek, nem szokványos mesefordulat, nem szólva az ember-arcú, ember-lelkű tündérekről. A Tündér Lala nemcsak a jóság mögött rejtőzködő gonoszságot, a felfuvalkodottsággal palástolt ostobaságot pellengérezi ki, hanem még világgá is kürtöli: a tündérek is emberek. A földöntúli teremtmények leszálltak a piedesztálról, hasonlítanak hozzánk, olyannyira, hogy időnként becstelenek és bizalmatlanok, és ők sem szeretik, ha valaki túl kíváncsi és kilóg a sorból.
Szabó Magda meséje „képes beszéd”, a „másság”, a különbözés igényéről, jogáról szól, tanulsága szerényen búvik meg a sorok között. Az iróniával, humorral fűszerezett kalandokban, az életteli, elnéző szeretettel formált hősökben a gyerekek önmagukra, mindennapjainkra ismerhetnek. A Tündér Lala – mint minden igazán bölcs mese – óvatosan terelgeti az élet rejtelmeire kíváncsi kicsinyeket.
Az izgalmas, fordulatos mese szinte kínálkozik a megfilmesítésre, a kalandéhes és a bölcselkedésre hajlamos gyerekeket egyként elszórakoztathatja. A vásznon azonban – annak ellenére, hogy a film hűségesen követi a cselekményt – egészen más Tündér Lalát láthatunk, mint amit Szabó Magda írt. A mese lelke, szelleme veszett el, az ironikus félmondatokat, groteszk helyzeteket, tömör jellemrajzokat nem sikerült „átmenteni” a rendezőnek. Nem könnyű persze filmen érzékeltetni azt, amit a nyelv három jelzővel ki tud fejezni; egy sas látványa nem a mesében szereplő „bölcs, öreg és hallgatag” madarat jelenti. A meseregény teret hagyott a képi fantáziának is, a film – éppen mert hűségesen ragaszkodik a szöveghez – egyszerűen „leképezte” a történetet.
A tündérek – ahogy az írva vagyon – repkednek, a haragos varázsló szájából lángnyelvek törnek elő, a technika jóvoltából minden hókuszpókusz megelevenedik, csak a mesehősök nem kelnek életre. Mint vértelen, lélektelen viaszbabák, úgy mozognak a színészek. A rendező, Katkics Ilona, számtalan kedves mesejáték alkotója (nevéhez fűződik többek között a népszerű Hagymácska és A kisfiú és az oroszlánok is) most mintha félt volna az érzelmektől.
A mesebirodalom az Óperenciás tengeren túl, a Végevan-birodalmon innen terül el, gondolom mindannyian másmilyennek látjuk e képzeletbeli tájakat, s nehéz eldönteni, ki fest valósabb, helyesebb képet róluk. Katkics Ilona rideg, hideg Tündérországában, bájos tündéreiben nem ismerhetnek rá saját világukra a gyerekek. A nagyapásan öreg és okos sas, a világtól elzárkózó, könyvmoly Olvasó Nyuli és társai valahonnan a családból, a szomszédból, az iskolából már ismerősek a gyerekeknek. Szabó Magda el tudta hitetni, hogy a tündérek, a varázslók és az emberek egy és ugyanazon Földön élnek, a film fölénk, az égbe emelte őket. Csak a vásott Lala való közülünk: pufók, ügyetlen, darabos mozgású.
Talán egy kicsivel több rútság, némi keserűség és irónia hiányzik a mesejátékból ahhoz, hogy valószerű legyen (természetesen csak amennyire a képzelet megfér a valósággal!), és, hogy megértsék, akiknek a történet szól: miért is rosszak a rossz emberek.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1421 átlag: 5.34 |
 |
|
