KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
   2011/december
TINTIN
• Bayer Antal: Ideáll egy belga Tintin képregények
HATÁRSÁV
• Horeczky Krisztina: Apa, Fiú, Szentlélek Mundruczó színháza
NEKROLÓG
• Orosdy Dániel: Andrew Laszlo 1926–2011
HERSKÓ
• Muhi Klára: Prospero odavan Herskó János
• Mitrovits Miklós: „Nem akartam rossz kompromisszumot kötni” Beszélgetés Herskó Janossal
MADÁCH/JANKOVICS
• Hirsch Tibor: Emberrajz Az ember tragédiája
• Schubert Gusztáv: Ádám a vérzivatarban Madách és Jankovics
DR. GONZO
• Géczi Zoltán: Hunter kontra Hollywood Hunter S. Thompson-adaptációk
• Varró Attila: A kis Gatsby Rumnapló
TARSEM SINGH
• Baski Sándor: Barokkos képzelet Tarsem Singh
• Megyeri Dániel: A nyúlon túl Tarsem Singh videóklipjei
TINTIN
• Hlavaty Tamás: Az igazi ifjú Indiana Jones Tintin kalandjai
FILMEMLÉKEZET
• Zalán Vince: Minden rossz és minden jó Evald Schorm 1. rész
• Takács Ferenc: Az ördög cimborája Gabriel Pascal
ÖKOFILMEK
• Gerdelics Miklós: Digitális Gaia Ökológiai videójátékok
• Barotányi Zoltán: A világ nélkülünk Élet az ember után
MOZIPEST
• Palotai János: Várostérkép Új Budapest kortárs filmen
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Kibervitézek Hacktion
FESZTIVÁL
• Babiczky László: A tudás-alapú mozi Szolnok
KÖNYV
• Gelencsér Gábor: Lépésirány Paul Schrader: A transzcendentális stílus a filmben
FILM / REGÉNY
• Vajda Judit: Férfibú Mordecai Richler: Így látta Barney
• Vajda Judit: Férfibú Mordecai Richler: Így látta Barney
• Roboz Gábor: A fősodor verziója Richard J. Lewis: Barney és a nők
KRITIKA
• Pintér Judit: Vatikáni vakáció Van pápánk!
MOZI
• Margitházi Beja: Elena
• Roboz Gábor: Szent György megöli a sárkányt
• Kolozsi László: Almanya, a török paradicsom
• Forgács Nóra Kinga: Az én Amerikám
• Sepsi László: Lopott idő
• Nevelős Zoltán: Válogatott gyilkosok
• Lovas Anna: Csizmás, a kandúr
• Fekete Tamás: Karácsony Artúr
DVD
• Sepsi László: Idegen arcok
DROGFILMEK
• Czirják Pál: Szerelmi álmok (Liszt)
DVD
• Nagy V. Gergő: Hétpróbás gazemberek
• Tosoki Gyula: Nem írnek való vidék
• Pápai Zsolt: Morituri
• Varga Zoltán: Torrente 4. – Halálos válság
• Bata Norbert: Batman: A kezdet kezdete
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Tintin

Tintin képregények

Ideáll egy belga

Bayer Antal

Tintin a francia-belga képregény alapja. Az örökifjú, cserkész szellemiségű riporter 1929-ben lépett színre. Népszerűsége máig töretlen.

Megérkezett Magyarországra is az év egyik szenzációjaként beharangozott Steven Spielberg-film, amelynek főhőse egyik kedvenc karaktere, Tintin. Ennek ürügyén vesszük elő a magyar nyelvű sorozatot, amelynek immár másodszor fut neki az Egmont kiadó, jó húsz év kihagyás után. Mivel a köteteket nem az eredeti sorrendben, hanem többé-kevésbé véletlenszerűen válogatva jelentetik meg, különös szerencse, hogy a mozifilm alapjául szolgáló epizódok (Az aranyollós rák, Az Unikornis titka és Vörös Rackham kincse) már olvashatók magyarul.

Tintin a francia-belga képregény alapja. Az örökifjú, cserkész-szellemiségű riporter 1929-ben, a belga katolikus hetilap, a Le Vingtième Siècle gyerekeknek szóló mellékletében, a Le Petit Vingtième-ben lépett színre. Első kalandja a Szovjetunióba vezette. Ezt a történetet később kínosan túlzó antikommunizmusa miatt sokáig nem adták ki újra – erősen látszott rajta, hogy lényegében megrendelésre készült, a kiadót vezető Norbert Wallez abbé kívánságának megfelelően. Ahogy a második rész is, amely az akkori belga gyarmat Kongóban játszódott – ezt az epizódot viszont éppen napjainkban igyekeznek betiltatni az afrikai feketék lekezelő ábrázolása miatt. Ma már szinte hihetetlen, hogy a politikai korrektségtől fényévekre járó történetek annak idején mekkora népszerűséget hoztak alkotójuknak, akinek mentségére fel lehet hozni, hogy bár tőle sem álltak távol akkoriban a Mussolinit tisztelő Wallez abbé nézetei, ő elsősorban szórakoztatni akart.

Harmadszorra Amerikába küldte hősét Hergé, ahol véletlenül éppen Al Caponéval és bandájával futott össze. Ez a kaland már az ő ötlete volt, amivel talán tisztelegni kívánt a szóbuborékos képregény hazája előtt. Korábban ugyanis Európában még a képaláírásos módszer dívott, a francia Alain Saint-Ogan (Zig et Puce) és Hergé voltak azok, akik elsőként kezdték következetesen szó szerint szereplőik szájába adni a mondanivalót. Sajátos fintora a sorsnak, hogy Hergé ezt a módszert Wallez lapjának tengerentúli tudósítója révén ismerte meg, aki nem volt más, mint Léon Degrelle, a belga fasiszta párt vezetője.

Ezeket az első, sablonokra épülő történeteket heti egyoldalas folytatásokban közölték, gyakorlatilag rögtönözve. A fekete-fehér oldalak mindegyike egy izgalmas képpel zárult, hogy kedvet csináljon a következő szám beszerzéséhez. Hergé jelenetről jelenetre haladt, nem volt íve a történeteinek – valószínűleg ő sem nagyon tudta, mi lesz hősével három-négy hét múlva. Ennek persze az is volt az oka, hogy Tintin kalandjain kívül a mellékletet szerkesztenie és illusztrálnia kellett. Hergé ekkor még alig használt forrásokat, és nem volt alkalma válogatni. Ő maga is érezte azonban, hogy változtatni kell, nem volt megelégedve ezekkel a történetekkel.

A negyedik, 1932 decemberében induló epizód a lapban Tintin keleti kalandjai címen futott, kötetben azonban már A fáraó szivarjai címen jelent meg. Ez volt az első olyan Tintin, amelyen látszott, hogy nem csupán egymást ötletszerűen követő jelenetek halmaza, hanem van mögötte egy elképzelés, amit többé-kevésbé következetesen végigvisz a szerző. És végre lehetőséget kapott egy „tiszta” kalandra, nem kellett elítélnie sem a szovjet rendszert, sem a chicagói rendetlenséget, és még csak a belga gyarmati politikát sem kellett dicsérnie. A keleti kalandhoz aktuális és izgalmas témákból indult ki: egyrészt a híres kalandor, Henry de Monfreid első önéletrajzi regényét, az 1931-ben megjelent A Vörös-tenger titkait használta fel forrásként (Monfreidnek egy másik műve, a Rejtelmes Abesszínia pár évvel később magyarul is megjelent), másrészt Tutanhamon tíz évvel korábban felfedezett múmiája és az azzal kapcsolatos „fáraó átka”-hiedelem ragadta meg a fantáziáját. Rejtjeles üzenetek, csuklyás összeesküvők, múmiák, kémek, fakírok, fegyver- és ópiumcsempészek – ma már szinte unalmas maga a felsorolás is, de nyolcan évvel ezelőtt még újdonságnak számítottak ezek a témák és fordulatok.

Az első próbálkozásnak egész jól sikerült kaland 1934 februárjában ért véget a Le Petit Vingtième-ben, és még abban az évben megjelent albumban is, méghozzá immár a Casterman kiadó gondozásában. A történetek megállás nélkül folytatódtak, következett A kék lótusz, A törött fül és A Fekete-sziget, megannyi egyszerűen szórakoztató kalandtörténet. Ám A kék lótusz előkészületei során szerzett tapasztalatok véglegesen megváltoztatták Hergé munkamódszerét. Amikor kitudódott, hogy Tintin következő kalandja Kínában fog játszódni, megkereste Hergét a leuveni egyetemen kínai diákokkal foglalkozó Léon Gosset abbé, aki attól tartott, hogy a történet hemzsegni fog a Kínáról kialakult sztereotípiáktól – fentiek ismeretében nem is alaptalanul. Hergé késznek mutatkozott az együttműködésre, így hát az abbé bemutatta neki a képzőművészetet tanuló Csang Csong-jent, akinek köszönhetően Hergé előtt egy új világ nyílt meg. Csangnak köszönhetően innentől kezdve nemcsak, hogy jóval alaposabban járt utána Tintin következő kalandjai helyszínének, hanem gondolkodásában is átértékelte a kolonializmust, a fehér ember addig megkérdőjelezhetetlen felsőbbrendűségét.

A teljesség kedvéért azért azt is meg kell jegyezni, hogy Hergé a továbbiakban is követett el bakikat, így például a Skóciában játszódó A Fekete-sziget esetében, amelyet az angol kiadó nem is volt hajlandó addig megjelentetni, amíg a szerző ki nem javította az olyan durva hibákat, mint a kezükben revolverrel rohangáló brit rendőröket, akiknek még az egyenruhájuk sem volt éppenséggel szabályszerű.

Hergé egyre érettebb szemléletéről tanúskodik a következő történet is: az Ottokár jogara egy félresikerült Anschluss-történet, habár maga a diktátor leginkább Sztálinra emlékeztet, az inváziós parancs aláírója bizonyos Müsstler, akinek a nevében nem nehéz felfedezni Mussolini és Hitler kombinációját. Az alkotó kétségbe vonhatatlan katolikus, mérsékelten rendpárti hazafiságának nem kis pofon lehetett a náci okkupáció, amelynek azonnal érzékelte a hatásait: a Le Vingtième Siècle-et betiltották, és nem engedélyezték az Angliát túl pozitívan bemutató A Fekete-sziget utánnyomását sem. Az éppen futó kalandot is (A fekete arany országában) félbe kellett szakítani, és amikor némi habozás után Hergé elfogadta a legnagyobb belga napilap, a Le Soir ajánlatát – amely rövid megszakítás után újra megjelenhetett, de már német befolyás mellett – Tintin minden átmenet nélkül egy újabb történet elején találta magát. Ez volt Az aranyollós rák, amelynek legnagyobb fontossága az első találkozás Haddock kapitánnyal, aki Tintin állandó útitársa lesz a továbbiakban. Mondhatni, a legjobbkor érkezett, nagy szükség volt egy színes egyéniségre a túlságosan egysíkú főhős mellett. Haddock iszákos, morcos, híres ízes káromkodásairól, de tökéletesen megbízható barát, akinek további nagy előnye, hogy ember, ellentétben Tintin első társával, Milou kutyával, így már nem kényszeredett monológokból, hanem párbeszédekből értesülhettünk Tintin gondolatmenetéről.

A következő történetben, A titokzatos csillagban az újság szellemiségének megfelelően amerikaiak játszották a rosszfiúk szerepét, ám ez az epizód leginkább a kor eseményeinek a hatása alatt álló Hergé apokaliptikus víziója miatt marad emlékezetes. 1942-ben jelentős fordulat következett be a sorozat történetében: a Casterman beszerzett egy ofszet nyomdagépet, és Hergével egyetértésben elérkezettnek látta az időt, hogy áttérjenek a színes kötetekre. Csakhogy a háború alatt jelentősen megnövekedtek a nyersanyagárak, ami a kiadó számára lehetetlenné tette, hogy az eredetileg 100 oldal feletti albumokat jelentesse meg újra, kiszínezve. Kompromisszumos megoldásként abban maradtak, hogy ezentúl maximum 62 oldal lesz egy-egy történet, de az albumok méretét megnövelik. Tovább tetézte a formai kihívást, hogy a Le Soirban Tintin kalandjai naponta egy csíkban jelentek meg, így hát Hergének már arra is kellett gondolnia, hogyan fognak kinézni a stripek egymás alá rendezve egy-egy oldalon.

Az Unikornis titka és a Vörös Rackham kincse visszatérés az egzotikus kalandokhoz, a klasszikus kincsvadászathoz. Ezekben debütál – a zseniális, de nagyot halló Tournesol professzor, az ügyeletes „őrült tudós” mellett – egy másik visszatérő „szereplője” a sorozatnak, nevezetesen Haddock kapitány családi fészke, a Moulinsart-kastély. Ennek kapcsán érdemes szót ejteni Tintin megélhetéséről és állampolgárságáról is. Hivatása szerint riporter, és az első epizódokban egészen konkrétan ki volt mondva, hogy annak a Le Petit Vingtième-nek dolgozik, amelyben megjelennek kalandjai, ám az idő előrehaladtával a név eltűnt, és csak utalásokból sejthettük, hogy még mindig újságíró. A Vörös Rackham kincsétől kezdve Tintin állandó vendége a kapitánynak, és sosem esik szó arról, hogy kap-e fizetést a cikkeiért, egyáltalán, rászorul-e erre. A Moulinsart-kastély eredetije ugyan Franciaországban található (Hergé a Cheverny-kastélynak egy brosúrán látott fotóját módosította kicsinykét), ám az időnként felbukkanó csendőrök belga uniformist viselnek, így az egyébként egyre inkább világpolgárként viselkedő Tintint továbbra is maguknak érezhetik a belgák.

A háború után Hergének nem várt gondokkal kellett szembenéznie. Mint a megszállás idején folyamatosan megjelenő, egyértelműen náci befolyás alatt álló Le Soir munkatársát kollaboránsnak tekintették és felelősségre akarták vonni. Négyszer is bevitték kihallgatásra, egy éjszakát börtönben is kellett töltenie. Hergé mindvégig azzal védekezett, hogy ő csak a munkáját végezte: ahogy egy péken sem kérik számon, hogy kenyeret sütött a német megszállás alatt, őt is hagyják már békén. Korábbi munkatársai közül többet halálra ítélték (majd mindegyikük ítéletét pár év börtönre enyhítették), őt pedig végül csak két év publikációs tiltással sújtották, hiszen ekkor már valóságos nemzeti ikon volt – úgy állították be a cselekedeteit, mint ügyetlenségből, naivitásból fakadókat, amelyek azért mégsem tekinthetők árulásnak.

A tiltásnak 1946 szeptemberében szakadt vége: ekkor Hergé elfogadta egy kezdő kiadó, Raymond Leblanc ajánlatát, hogy Tintin adja a nevét egy újonnan induló heti képregényújságnak. Itt folytatódhatott a Le Soirban megszakadt új kaland, A hét kristálygömb, és innentől kezdve mindvégig a Le Journal de Tintin közölte elsőként Hergé hősének a történeteit. Ám a háború alatt hihetetlenül termékeny Hergé az 1950-es évektől kezdve jóval lassabbra vette a tempót, már ami az új sztorik készítését illeti. Miután asszisztenseivel befejezte A hét kristálygömb folytatását, A naptemplomot és lezárta a tíz évvel korábban kényszerűen megszakított A fekete arany országábant, energiája nagyobbik részét a korábbi epizódok színes felújítására fordította. Amely felújítás nem csak a grafikára szorítkozott: számos, ekkor már kínosnak tűnő (Amerika-ellenes, antiszemita) mozzanatot megváltoztattak, és talán kissé túlbuzgó módon igyekeztek a „végleges” verziók között kialakítani a folytatólagosságot, többek közt a két ügyefogyott rendőr, Dupont és Dupond szerepének a növelésével, Haddock kapitány utólagos beleírásával.

Bár egyre ritkultak az új történetek, azt is el kell mondani róluk, hogy egytől egyig szinte tökéletesnek nevezhetők, hála Hergé már-már mániákus hitelességre törekvésének. A holdraszállást megelőlegező epizódokhoz is komoly előtanulmányokat folytatott, még az űrhajó makettjét is elkészítette. Időközben pedig létrejött az Hergé Stúdió is, ahol az új és felújított képregényeken kívül az egyre jelentősebb szerephez jutó származtatott termékek is készültek, köztük két egészestés rajzfilm.

Az 1960-as években már csak két történet készült el, az utolsóra pedig nyolc évett kellett várni. A Tintin és a pikarók 1976-ban jelent meg, s bár Hergé belekezdett egy újabb kötetbe, 1983-ban bekövetkezett haláláig csak jegyzetekig és vázlatokig jutott. Végső akarata szerint teremtménye története nem folytatódhat többé – bizonyítva ezzel is, hogy Tintin maga Hergé volt.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2011/12 . old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10744