KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
   2011/december
TINTIN
• Bayer Antal: Ideáll egy belga Tintin képregények
HATÁRSÁV
• Horeczky Krisztina: Apa, Fiú, Szentlélek Mundruczó színháza
NEKROLÓG
• Orosdy Dániel: Andrew Laszlo 1926–2011
HERSKÓ
• Muhi Klára: Prospero odavan Herskó János
• Mitrovits Miklós: „Nem akartam rossz kompromisszumot kötni” Beszélgetés Herskó Janossal
MADÁCH/JANKOVICS
• Hirsch Tibor: Emberrajz Az ember tragédiája
• Schubert Gusztáv: Ádám a vérzivatarban Madách és Jankovics
DR. GONZO
• Géczi Zoltán: Hunter kontra Hollywood Hunter S. Thompson-adaptációk
• Varró Attila: A kis Gatsby Rumnapló
TARSEM SINGH
• Baski Sándor: Barokkos képzelet Tarsem Singh
• Megyeri Dániel: A nyúlon túl Tarsem Singh videóklipjei
TINTIN
• Hlavaty Tamás: Az igazi ifjú Indiana Jones Tintin kalandjai
FILMEMLÉKEZET
• Zalán Vince: Minden rossz és minden jó Evald Schorm 1. rész
• Takács Ferenc: Az ördög cimborája Gabriel Pascal
ÖKOFILMEK
• Gerdelics Miklós: Digitális Gaia Ökológiai videójátékok
• Barotányi Zoltán: A világ nélkülünk Élet az ember után
MOZIPEST
• Palotai János: Várostérkép Új Budapest kortárs filmen
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Kibervitézek Hacktion
FESZTIVÁL
• Babiczky László: A tudás-alapú mozi Szolnok
KÖNYV
• Gelencsér Gábor: Lépésirány Paul Schrader: A transzcendentális stílus a filmben
FILM / REGÉNY
• Vajda Judit: Férfibú Mordecai Richler: Így látta Barney
• Vajda Judit: Férfibú Mordecai Richler: Így látta Barney
• Roboz Gábor: A fősodor verziója Richard J. Lewis: Barney és a nők
KRITIKA
• Pintér Judit: Vatikáni vakáció Van pápánk!
MOZI
• Margitházi Beja: Elena
• Roboz Gábor: Szent György megöli a sárkányt
• Kolozsi László: Almanya, a török paradicsom
• Forgács Nóra Kinga: Az én Amerikám
• Sepsi László: Lopott idő
• Nevelős Zoltán: Válogatott gyilkosok
• Lovas Anna: Csizmás, a kandúr
• Fekete Tamás: Karácsony Artúr
DVD
• Sepsi László: Idegen arcok
DROGFILMEK
• Czirják Pál: Szerelmi álmok (Liszt)
DVD
• Nagy V. Gergő: Hétpróbás gazemberek
• Tosoki Gyula: Nem írnek való vidék
• Pápai Zsolt: Morituri
• Varga Zoltán: Torrente 4. – Halálos válság
• Bata Norbert: Batman: A kezdet kezdete
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Herskó

Herskó János

Prospero odavan

Muhi Klára

Meghalt Herskó János. Nem tudom, kinek mit jelent a hír. Sokaknak, főként negyvenen alul, még ha filmesek is, tartok tőle, már nem sokat.

Úgy hozta a sors, hogy én élő kötésben voltam vele, utolsó filmjének elszámolásán bíbelődtem éppen. Requiem, magyar módra, ez lett az utolsó Herskó-film címe. Herskó Annáról szól, János társáról, az első magyar női operatőrről – aki nemrég halt meg –, de inkább Jánosról mond sokat. Nagyon személyes, őszinte felütés, hogy a lélegzeted eláll, majd váratlan csavarral Anna egy 1962-ben készült dokumentumfilmje jön, melyben elmond három állami gondozott kisgyerekről egy szívszorító történet-töredéket. Amit aztán János, mikor már Anna nem él, felvéve a rég elejtett fonalat, megkeresve a film szereplői közül, akit lehet, közel fél évszázad elteltével befejez. Komplikált dramaturgia, zsúfolt meseszövés, mint a Párbeszéd, a Szevasz, Vera vagy az N.N., a halál angyala című nagy Herskó-opuszokban. Okos, megrázó filmes párbeszéd Anna és János között. Az egyik már túl, a másik még épp innen a síron. S hogy miről is? Talán hogy milyen rejtélyes a sors. Milyen értelmetlenül kemény tud lenni. De minden rendben, ha valahogy meg tudjuk beszélni.

Én a szenvedélyesen beszélgető, kíváncsi, magyarázó, sztorizó, jópofa szakállas vicceket mesélő Herskót ismertem meg előbb, 2005-ben, mikor zsűrielnök volt a Filmszemlén, s csak aztán a filmjeit. És nagyot néztem, mondhatom! Ha Herskóval beszélgettél, Herskó-filmeket néztél, hamar meglett az elhazudott folytonosság a mostani és a szocializmusbeli életünk között. A Kontroll volt akkor többek közt a sláger. Melyről János azt találta mondani – nem volt még a gárdázás sehol –, hogy „mennyire beletalált ez a fiú, ez az Antall Nimród abba a zavaros mélyvilágba, akiket a politika minálunk lenn tart a föld alatt, s akiknek mindig lehet füttyenteni, ha a helyzet úgy alakul”.  És egy másik lényeglátó mondat: „Nálunk mindig a pántlikás hiúság küzd egymással a kommunista hiúsággal”. Ezt meg az 1963-as (!) Párbeszédben mondja a forradalom alatt egy „megdumálós” presszós jelentben Gábor Miklós. Ugye, hogy döbbenetes?

Van, akinek sorsa, és van, akinek élete van. Herskónak, azt hiszem sorsa volt, méghozzá ezzel a kimondással, mániákusságig vitt veszekedős igazmondással, olykor magára mért szerepként is viselt őszinteséggel összefüggésben. Mert valahogy ez lett a végzete. Ez lett az oka, hogy sikerei csúcsán 1970-ben, a disszidálás nevű „kishalált” választotta. Kitűnt a képből, elment Stockholmba, egy olyan országba, ahol nem kell annyit veszekedni, mert a szocializmust sikeresebben megcsinálták. Aztán, mikor már lehetett, hazajárt persze, főiskolás osztálya is volt megint. De a magyar filmre többé nem volt befolyása. S most, hogy végképp elvesztettük őt, még mindig az lenne a legfontosabb, hogy miután megértjük karakter, hely, és végzet bonyolult összefüggéseit, figyelmeztessünk a veszteségre, mert a Herskó-jelenség, és ami vele történt, az szerintem nagyon eleven és aktuális ma is.

*

Az ’50-es évek elején Herskó Jánost tehetsége, munkaszolgálatos múltja, Moszkvában szerzett aspirantúrája, természetes baloldali vonzalmai besodorták a filmes fősodorba. A rendezőket egyenesen a párt Politikai Bizottsága jelölte ki akkoriban, filmrendezőnek lenni egészen kivételezett állapot volt. S a ’60-as években, a magyar film magára találásának idején, Herskó még emelni tudta a tétet. Tíz röpke év alatt, amit csak a korszak nyújthatott a fél-diktatórikus viszonyok közt ő megkapta, elérte. Hat filmet rendezett, három főiskolai osztályt indított el, szocialista producerként 37 filmet produkált. Az évtized közepére Herskó intézmény lett és nagyhatalom. Igazgatta a négy stúdió egyikét, vezette a Főiskolát, az örök magyar paternalista „nagyember-állítási logika” mentén – gondoljunk csak később két szintén nagyhatalmú tanítványa, Simó Sándor és Grunwalsky Ferenc komplex befolyására – még az Amatőr Film Szövetségnek is ő volt az egyik vezetője.

Mivel tehetsége, szókimondó hiperaktivitása az elintéző, kijáró, gatyába rázó, rendbe tevő szerepkörére predesztinálta – melyre itt a legnagyobb hiány szokott mutatkozni rendszerváltásokon át –, Herskó hamarosan pótolhatatlanná vált, s ettől csak még nagyobb hatalom lett. A gondot az okozta, hogy közben született demokrata is volt és kérlelhetetlen minőségpárti. Gyarmathy Lívia mondja: „Hogy tudott örülni, mikor az ember egy valamirevaló snittet összehozott!”

S hogy miket is kellett két beszélgetés közt feltétlenül elintézni akkoriban?

Például azt, hogy a Tízezer nap, Kósa Ferenc filmje ne legyen betiltva. Hogy Dobozy Imre szörnyű felszabadulási drámája valahogy átalakuljon A tizedes meg a többiek kultikus, vicces háborús mozijává. Hogy Moszkvában a 8 és fél nyerjen, akármennyire is „antihumánusnak” tartja Fellini korszakos filmjét az orosz zsűritag. Hogy a kirúgott Szász Pétert visszavegyék a Filmgyárba, ha már olyan jól átírta A tizedes…-t. Hogy az arisztokrata származású Dárday Hugót, a papfi Grunwalskyt, a Recsket megjárt Böszörményi Gézát, a disszidens Maár Gyulát fel lehessen venni a Főiskolára. Mindezt nem valami politikai elhajlásból, hanem mert ezeknek a filmeknek és filmeseknek a tehetségéről, minőségéről Herskó meg volt győződve. Sándor Pál nagyhatalmú apjának, aki egyáltalán nem akarta, hogy fia rendező legyen, Herskó állítólag azt kiabálta a telefonba: „Ha tehetséges, fölveszem, ha nem tehetséges, nem veszem föl”. Csakhogy ezt a szigorú minőségelvet itt sosem lehet sokáig képviselni, Herskó a ’89 utáni Magyarországról is elment volna, abban biztos vagyok. ’68 bukása után, mikor a nyugati rendszerlazító kísérletekkel együtt a kelet-európai reformtörekvések is elhaltak, Prospero-Herskó, akit első tanítványai csak Mesternek, Mesinek hívták – eltörte pálcáját. Úgy érezte, kifut alóla a pálya, nem bírja már játszani tovább a nagyhatalmú Herskó elvtárs szerepét. Ízlése ellen való is lett. „Nem akartam tovább a feudál-intellektuális nemesség tagja lenni.” Bíró Zsuzsának, legközelebbi alkotótársának ezzel indokolta, hogy elment. Valahogy félt is már, ezt is Bíró Zsuzsa mondja. Amikor a Herskó-kötetet szerkesztettem, feltűnt, milyen sokszor mondja János különféle emberekre, csak úgy mellesleg: „Ő később megbolondult, szegény”. Talán attól félt, ez a „paternalista demokrata”-szerep felőrli, megborítja őt is. S ki tudja, mi történik vele, ha marad?

Herskó szerepét a magyar filmben – elsősorban főiskolai munkájának szemléletformáló utóhatásaira utalva – Grunwalsky Ferenc fogalmazta meg legtalálóbban: „Ő ezt a kókler mesterséget értelmiségi foglalkozássá tette”. A híres Herskó-módszert pedig, amit külföldi lexikonok is jegyeznek, s amit a svéd filmfőiskola a ’70-es évek elején szinte lábon vett meg, úgy, hogy János még nem is tudott svédül, Lányi András foglalta össze legjobban. „A Herskó- módszernek nincs dogmatikája. Végy egy tehetséges embert, tudd meg, hogy ő mit akar, és segíts neki megcsinálni, amit akar.” Akik a hármas stúdióban csinálták annak idején első filmjüket – Szabó István, Sára Sándor, Kardos Ferenc, Rózsa János, Szász Péter –, s akik tanítványai lehettek – Sándor Pál, Gyarmathy Lívia, Simó Sándor, Lányi András, Grunwalsky Ferenc, Szomjas György, Ember Judit, Böszörményi Géza és mások –, valószínűleg mind megkapták Herskótól ezt a törődő, felszabadító figyelmet.

*

Filmjeinek sorsa, helye a magyar filmtörténetben bonyolultabb kérdés, amit alaposan összezavart a tény, hogy disszidálása után tulajdonképpen egész életműve karanténba került. Csak az ’58-ban készült Vasvirág úszta meg – legszebben megmunkált, legihletettebb filmje –, a fiatal Törőcsik Marival a főszerepben, mely még inkább a lírai realizmus jegyeit viseli magán. Ezért aztán az a látszat keletkezhet, mintha Herskó pályáját kisiklatta volna a ’60-as évek elején érkező modernista hullám. Aminek pedig, épp ellenkezőleg, szálláscsinálója volt maga is. Mert elképzelhető volt-e korábban magyar filmben például, hogy egy drága, kétrészes történelmi tabló főszerepét, ami ráadásul a legnagyobb tabut, az ’56-hoz vezető utat s a kádári konszolidációt dolgozza fel, rendezője teli rakja szabad, antonionis passzázsokkal, s egy 19 éves amatőr lányra ossza a főszerepet (Semjén Anita, Párbeszéd). 1963-at írunk ekkor. Vagy el tudjuk-e gondolni pár évre rá 1967-ben a kockázatot, amikor a Szevasz,Vera háromnegyede a cinéma vérité módszereivel, egy igazi falusi lakodalom eseményei közé lett kézikamerával beforgatva. És van-e nyaktörőbb dramaturgiai mutatvány a magyar filmben a Herskó-alteregó ámokfutó értelmiségi professzor történeténél (N. N., a halál angyala, 1970). Amit elkészülte után rendezője disszidálása miatt rögtön indexre tettek. Az olyan korszakos filmek, mint az Apa, a Jutalomutazás, vagy akár A kutya éji dala, Herskó filmjeinek ismeretében nem tűnnek előzmény nélkül valónak.

Legnagyobb hatása kétségkívül Herskó korai dokumentarista kísérleteinek lett. A Szevasz, Vera, ahol a fiatal Szomjas György, Gyarmathy Lívia, és a kézikamera hazai úttörője, Zsombolyai János voltak Herskó munkatársai, s az akkor már évek óta folytatott főiskolai terep-, és gyűjtőmunkák kiengedték a szellemet a palackból.

Talán nem túlzás azt állítani, ha elsősorban Jancsó adta a magyar filmnek a ’60-as években a modernista formát, a filmnyelvi absztrakció lehetőségeit, Herskóból fakadt a következő évtizedben szociológia és film rendkívül termékeny házassága, olyan programadó anyagok, mint a Szociológiai Filmcsoportot!-kiáltvány, Dárday, Szomjas, Ember Judit, Ragályi Elemér valóságkutató munkássága, a progresszív Budapesti iskola, mely a ’70-es évek bezáruló lehetőségei között az egyetlen lehetséges út volt folytatni az előző évtized radikális kulturkampfját. Csak ekkor ő már nem volt itthon.

„A magyar film átka – mondta Herskó –, hogy feltétlenül kell hozzá a magyar történelemben gyökerező asszociációs készség.” De érdekes, hogy épp ő, aki közben Svédországban rektorrá avanzsált, mintha nem értette volna igazán a maga gerjesztette filmtörténeti fordulatot.

Mert egyébként, ha sokat voltál Herskóval – sok-sok cigi-időt, mert láncdohányos volt –, valamilyen történelmi leckét, morális-ideológiai csomagot biztosan elvittél magaddal. Én a vele való beszélgetésekből értettem meg, hogy tulajdonképpen hol élek. A magyar közélet kiirthatatlan feudális gyökereit, történelmi dimenzióban. „Édes istenem, ez egy ilyen ország!… szokta volt mondani. – Hát mit tetszik csodálkozni…? – és már jött is valami régi vicc vagy csattanós történet, a negyvenes-ötvenes-hatvanas vagy ezerötszázhatvanas évekből. Kedvenc története – filmet is akart csinálni belőle –, például azé a magyar úré, aki a három részre szakadt országban jött-ment-manipulált, mindenütt elszidva a másik helyet, s eljátszva a forradalmi magyart. Vagy azé a filmes kollégáé, aki egy fogadás után a toaletten csak akkor merte elmondani az egyébként jó (!) véleményét az új magyar filmről, miután benézett az összes vécébe, hogy üres-e.

Herskó szenvedélyesen politizált, szerintem mióta föleszmélt. Nem kevés malíciával emlegette, hogy ő az ötvenes években kispolgári elhajlónak, ’56-ban moszkovitának, a hetvenes években hazaárulónak számított.

Stockholmban egyfolytában a Duna Televízió parlamenti közvetítéseit nézte. A halállal talán neki is az lehetett a legnagyobb problémája, mint az öreg Buñuelnek, hogy másnap már nem nyithatja ki az újságot, nem kapcsolhatja be a parlamenti közvetítést.

A Párbeszéd lenne ma legfontosabb filmje, azt hiszem. Meg kellene vizsgálni, nem azért íródott-e ki a kánonból – amit Lányi András mond –, mert valamennyi ’56-os filmünk közül a mai napig Herskóé a legőszintébb. És az N. N. a legaktuálisabb, hátha megértünk általa valamit a soha ki nem beszélt értelmiségi árulásainkról.

Jó volt a tudat, hogy Pesten van. S nagy fájdalom, hogy júliusban már szinte csak meghalni jött haza. Egyáltalán, vigyázhattak volna rá jobban annak idején, akiknek ez dolga volt, hogy minden tehetségét a magyar filmnek adja, ránk pazarolja. Tette volna ő ezt boldogan, ügybuzgón magyarázva, fáradhatatlanul, az utolsó szopókás cigarettáig. Ha beszélgethettél vele, megfürödtél gyors riposztjaiban, élvezted őszinte kíváncsiságát, nagyvonalú ízlését, kultúráját. Örökre hiányozni fog.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2011/12 04-06. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10882