KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
   2011/december
TINTIN
• Bayer Antal: Ideáll egy belga Tintin képregények
HATÁRSÁV
• Horeczky Krisztina: Apa, Fiú, Szentlélek Mundruczó színháza
NEKROLÓG
• Orosdy Dániel: Andrew Laszlo 1926–2011
HERSKÓ
• Muhi Klára: Prospero odavan Herskó János
• Mitrovits Miklós: „Nem akartam rossz kompromisszumot kötni” Beszélgetés Herskó Janossal
MADÁCH/JANKOVICS
• Hirsch Tibor: Emberrajz Az ember tragédiája
• Schubert Gusztáv: Ádám a vérzivatarban Madách és Jankovics
DR. GONZO
• Géczi Zoltán: Hunter kontra Hollywood Hunter S. Thompson-adaptációk
• Varró Attila: A kis Gatsby Rumnapló
TARSEM SINGH
• Baski Sándor: Barokkos képzelet Tarsem Singh
• Megyeri Dániel: A nyúlon túl Tarsem Singh videóklipjei
TINTIN
• Hlavaty Tamás: Az igazi ifjú Indiana Jones Tintin kalandjai
FILMEMLÉKEZET
• Zalán Vince: Minden rossz és minden jó Evald Schorm 1. rész
• Takács Ferenc: Az ördög cimborája Gabriel Pascal
ÖKOFILMEK
• Gerdelics Miklós: Digitális Gaia Ökológiai videójátékok
• Barotányi Zoltán: A világ nélkülünk Élet az ember után
MOZIPEST
• Palotai János: Várostérkép Új Budapest kortárs filmen
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Kibervitézek Hacktion
FESZTIVÁL
• Babiczky László: A tudás-alapú mozi Szolnok
KÖNYV
• Gelencsér Gábor: Lépésirány Paul Schrader: A transzcendentális stílus a filmben
FILM / REGÉNY
• Vajda Judit: Férfibú Mordecai Richler: Így látta Barney
• Vajda Judit: Férfibú Mordecai Richler: Így látta Barney
• Roboz Gábor: A fősodor verziója Richard J. Lewis: Barney és a nők
KRITIKA
• Pintér Judit: Vatikáni vakáció Van pápánk!
MOZI
• Margitházi Beja: Elena
• Roboz Gábor: Szent György megöli a sárkányt
• Kolozsi László: Almanya, a török paradicsom
• Forgács Nóra Kinga: Az én Amerikám
• Sepsi László: Lopott idő
• Nevelős Zoltán: Válogatott gyilkosok
• Lovas Anna: Csizmás, a kandúr
• Fekete Tamás: Karácsony Artúr
DVD
• Sepsi László: Idegen arcok
DROGFILMEK
• Czirják Pál: Szerelmi álmok (Liszt)
DVD
• Nagy V. Gergő: Hétpróbás gazemberek
• Tosoki Gyula: Nem írnek való vidék
• Pápai Zsolt: Morituri
• Varga Zoltán: Torrente 4. – Halálos válság
• Bata Norbert: Batman: A kezdet kezdete
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Ökofilmek

Élet az ember után

A világ nélkülünk

Barotányi Zoltán

A tudományos tévécsatonákon több sorozat is foglalkozik az elképzelhetetlennel: mi történne a Földön, ha az emberiség eltűnne róla.

Sokszor, sokféleképpen elképzelhettük már a világ pusztulását, ami saját nézőpontunkból nagyjából-egészében egyenértékű volna az emberiség pusztulásával. Filmkészítők siserehada sietett szegényesebb fantáziájú egyedtársaink segítségére, hogy nekik is legyenek retinára égett képeik arról, hogy körülöttünk minden felrobban, ledől, leég és vagy elönti az ár. De most újabb szcenáriókkal kell megbarátkoznunk: vajon hogyan viseli el kollektív értelemben kissé szolipszista emberi énünk, ha csak minket vesznek ki a rendszerből?

*

A fantáziálás persze nem új keletű. Nincs az a ház körül ügyeskedő ezermester, aki ne szembesült volna a rémképpel: a világ, miként a sufni, eresztékeire esne szét, ha néhány hétig senki nem nyúlna hozzá. Természetimádó széplelkek gondolatai is gyakorta kalandoznak abba az irányba, hogy mégiscsak szebb volna a „természet”, ha nem rútítaná el folyton az emberi kéz. Ilyenkor persze naivan nem vesznek róla tudomást, hogy a természet esztétikai jellemzőkkel felaggatása nagyon is (és kizárólag!) emberi mű.

A természet szempontjából (s ezen, szinte iskolásan, az ember tudatától függetlenül, de nem az emberen kívül működő, törvényeknek engedelmeskedő, élő és élettelen hatásokat és erőket értjük) a rozsdás autóroncs, a traktorgumi, a törött sörösüveg, az eldobált zsebkendő és gumióvszer vagy nejlontasak is csak szépen-lassan asszimilálandó matéria, ami idővel valamivé lesz. S mi sem vagyunk mások: ha kivesznek minket a rendszerből, helyünket betölti valami vagy valaki, nyomainkat letörli az idő.

Naná, a sci-fi szerzők számára valóságos paradicsom ez a téma – az irodalomtörténet tudományos-fantasztikus szekciója gondosan számon tartja azokat a részben már elfeledett „alapműveket”, melyek azt dolgozzák fel, miként reagál az eltűnésünkből fakadó hiányra a világ. Az egyik ilyen, egykor népszerű könyv (melyet azért mostanság is rendre beválasztanak a legjobb sci-fi munkák közé) George R. Stewart 1949-es regénye, az Earth Abides (körülbelül: A Föld marad). Ebben azonban még nem hal meg mindenki: főhőse egy csörgőkígyó-harapásnak köszönhetően lesz immunis a szinte minden embertársát lekaszáló, kanyarószerű járvánnyal szemben. Jól látható tehát, hogy még ebben a könyvben sem beszélhetünk a tökéletes szcenárióról – elvégre még maradnak túlélők, akik tanúi a pusztulásnak. Ráadásul ez a folyamat visszafordítható – csak annyi kell hozzá, hogy fajtánk ismét elszaporodjon: az ehhez szükséges biblikus toposzok, Ádám-Éva netán a Noé bárkája szituációk visszatérő hatáselemek még napjaink sci-fi szuperprodukcióiban (Roland Emmerich: 2012, Mimi Leder: Deep Impact).

*

A paradigmafordító dokumentumregény (mely a szó szoros értelmében persze nem is regény, sőt szándéka szerint nem is fikciós jellegű), Alan Weisman könyve, A világ nélkülünk (The World Without Us). 2005-ben jelent meg (gyakorlatilag Weisman ugyanazon év elején publikált folyóiratcikkének bővített változataként). E könyv veti föl mindazon témákat, melyeket azóta a gyakorlatilag spin off-nak tekinthető televíziós sorozatos popularizáltak: mi történik, ha a teremtett világunkból nyom nélkül eltűnünk mi magunk (mindannyian és egyszerre!), s hogyan válik ennek nyomán (ha már nem vigyázunk rá…) az enyészet martalékává mindaz, amit korábban saját képünkre formáltunk.

Habár A világ nélkülünk jogait már megvásárolta a 20th Century Fox, ám még nem tudni, mi is készül belőle, a produktumot jövőre ígérik. De addig is megszülethettek olyan sorozatok, mint a Discovery C

hannel Vad jövője (The Future is Wild), mely az evolúció útját próbálja feltérképezni egy már ember nélküli világban – de ide sorolható a National Geographic Channel eredetileg kétórás dokumentumfilmje, az Aftermath: Population Zero, amelyből persze készítettek egy négyszer egyórás változatot is. S végül említenénk a legismertebb poszthumán témájú szériát: a History Channel sorozata, az Élet az ember után (Life After People), amely már két szezont ért meg és összesen 20 darab, egyenként háromnegyed órás epizód készült el.

A dramaturgia alapja ez utóbbiaknál egy váratlan és valljuk meg, valószínűtlen csavar – elvégre hogy a fenébe tűnhet el egyszerre az egész emberiség, mintha csak kiszippantották volna Földünkről. Ezt értsük szó szerint, hiszen nem arról van szó, hogy valamiféle tömeghalál végez mindenkivel, annak ugyanis sajátos, s egyelőre sem játékfilmben, sem efféle pszeudó-futuro-realista doksiban nem tárgyalt, morbid következményei lennének. Nem, ezek a filmek, korántsem a kézenfekvő horror-felütéssel indítanak, s mintegy elsiklanak afelett, hogy mi lenne a fajtánkból visszamaradt több száz millió tonnányi, bomló porhüvely sorsa. Az ő megoldásuk steril, ugyanakkor a maga módján kétségtelenül célravezető, akárcsak egy minden zavaró mellékkörülményt kizáró, magasan matematizált modell.

Ha pedig már sem élve, sem holtunkban nem szólhatunk bele a jövő alakulásába, úgy indulhat a számláló: minél jobban előrepörgetjük az órát, annál kevesebb látszik abból, amiről gőgösen azt hittük: örökre megszabja majd Földünk ábrázatját.

*

A szereposztás tehát radikálisan megváltozik az utóbbi évtizedben, de az optika nem feltétlenül, s ez így rendben is van. Meglehet, a tudományok fejlődésével mind többet tudunk elmondani arról, hogyan működik a fenti definíció szerint „természetnek” nevezhető (s „természetesen” minket is magában foglaló) entitás, s már tudni véljük azt is, hogy a világ nem ér velünk véget, ám szenvedélymenetes beszámolót ne várjon senki tőlünk. Ráadásul rejtsük bár érzelmeinket irónia mögé, vagy éppen ellenkezőleg: öntsön el minket a leplezetlen gyász vagy az elmúlás melankóliája, a szemléletünk, gondolkodásunk antropomorf jellege ilyenkor is leleplez minket (pláne az írót vagy a dokumentumsorozat készítőit).

A világ, de leginkább Földünk szemléletének antropomorf jellege nem csupán abból fakad, hogy azt a magunk képére formáltuk és halmoztunk rá szebb-rondább építményeket, hanem abból is, hogy a magunk fogalmai szerint írjuk le, s aggatunk rá neveket – attól is függően, melyik darabját hogyan tudjuk a legelőnyösebben hasznosítani. Civilizációnk a mi szempontunkból persze tragikus, a Föld szempontjából viszont semleges pusztulási folyamatában többek között épp az a borzalmas, hogy széthulló tárgyaink és épületeink hirtelen alkalmatlanná lesznek az antropomorf leírásra, a szemünk láttára válnak „haszontalanná”. Mondhatnánk (s ezt a tévénéző magában rendre hozzá is teszi), tiszta szerencse, hogy ezt már nem érhettük meg, hiszen megszakadna a szívünk. S itt jön az efféle, látszólag apokaliptikus műsorokban a csavar: vajon rá tudnak-e venni minket arra, hogy kilépjünk a civilizációnkat jó alaposan belakó, a nekünk épített világot a lehetőségek szerint kiélvező „bennszülött” szerepéből, hogy átlépjünk a szekérderéknyi szakértő által (amúgy persze csak félszívvel) képviselt hűvös-semleges megfigyelő szerepkörébe.

És ők azután nem kímélnek minket – semmilyen értelemben sem. A leginkább talán a statikusok vannak elemükben: valószínűleg őket érné a kevesebb meglepetés eme képzelt jövőben, s valahogy még az ő predikcióik tűnnek leginkább valószerűnek. Nekik „csak” azt kell megjósolniuk, meddig bírja az acél, meddig a beton, az üveg, a fa. Számolniuk kell a dühöngő széllel, az esővel – vagy éppen ellenkezőleg, a kiszáradással. Ezek után sorra rendre megmondják, hogy az erózió, a korhadás, a mállás, a rozsdásodás, a hőtágulás, a nap, a szél, a víz ereje milyen sorrendben szedi szét a nagy kínnal felrakott házikóinkat és óriás tornyainkat, hogy esnek szét csővezetékek és tankerek, s végül meddig bírják a gátak a víz nyomását. S képek hűen követik a jóslatokat. Előbb csak érintetlenül, mai állapotukban látjuk világunk kisebb-nagyobb, de egyformán szívünkhöz nőtt darabjait – s mikor a vészjósló narráció hatására lelki szemeinkkel szinte már látni véljük a romlást, egy kis számítógépes animáció rögvest a segítségünkre siet.

Nagyobb bajban vannak azok, akik az élővilág sorsát próbálják előre jelezni – s a Life After People-ben ezért érezhetően kicsit háttérbe is szorul ez a kérdés. Pedig valljuk meg, legalább ennyire izgalmas tudni, mi lesz kedvenceinkkel és haszonállatainkkal nélkülünk, s persze az is, hogyan foglalja vissza az állat- és növényvilág még a városközpontok betondzsungelét is. Csakhogy éppen az élő szervezetek megdöbbentő alkalmazkodóképessége és a kölcsönhatások bizonytalansága szab határt még e felkészült etológus vagy populációgenetikus jóstehetségének is. Azért a nyers logika megteszi a magáét, s a tévénéző gyakorta csaphat homlokára, amint egy-egy látszólag meglepő, de igen jól kalkulálható következményről esik szó. Az ölebek, baromfik vagy a tehenek gyors pusztulása jól megjósolható – talán kevésbé a csótányok milliárdjainak tömeghalála a fűtetlen lakásokban. Lám, a bajban derül ki igazán, ki is kötődik hozzánk a legjobban.

Az alkotók igyekezete, hogy minél szemléletesebb példákra leljenek, persze félre is vihet. Aligha érdekelhet túl sokakat egy Atlantic City-béli fa-bádog elefánt sorsa, és vessenek meg, az adott kiinduló szituáció mellett a legkevésbé sem érdekes, mikor és mi történik az amerikai Alkotmány Washingtonban őrzött eredeti példányával. Ettől függetlenül nyilván sok amerikai honpolgár számára ennek sajnálatos, ám törvényszerű pusztulása lehet eltűnésünk igazi, megrendítő tapasztalata. Annál fontosabb a végső tanulság, ami az óra előrepörgetése nyomán nyilvánvaló lesz: néhány ezer, pláne tízezer év és alig marad belőlünk valami az utókornak. Persze, intő példa számunkra, hogy már a 4-5 ezer évvel ezelőtti épített emlékekből is jórészt csak a piramisok, meg a Szfinx maradtak mementó gyanánt, de üveg-fém-beton civilizációnkból ennyi sem fog. Pár száz, pláne ezer hurrikánszezon, ugyanennyi kemény tél, hozzá még egy lassan esedékes jégkorszak, és még New Yorkból is alig-alig marad valami, amit egy idegen civilizáció régészei feltárhatnának. A műanyagnak már nagyobb jövőt jósolnak a sorozat szakértői – bár lehet, hogy ebben megint csak tévednek (valahogy a szerves eredetű anyagok mindig megtalálják éhes fogyasztóikat). Végül szó szerint csak nyomok maradnak utánunk: Holdra szállt űrhajósaink lábbelijének mintázata szerencsés esetben évmilliók múlva is csaknem érintetlenül fogadja majd a bizonytalan jövő távolról jött utazóit.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2011/12 38-39. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10883