KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

        
             
             
             
             
             
             
              
   2011/december
TINTIN
• Bayer Antal: Ideáll egy belga Tintin képregények
HATÁRSÁV
• Horeczky Krisztina: Apa, Fiú, Szentlélek Mundruczó színháza
NEKROLÓG
• Orosdy Dániel: Andrew Laszlo 1926–2011
HERSKÓ
• Muhi Klára: Prospero odavan Herskó János
• Mitrovits Miklós: „Nem akartam rossz kompromisszumot kötni” Beszélgetés Herskó Janossal
MADÁCH/JANKOVICS
• Hirsch Tibor: Emberrajz Az ember tragédiája
• Schubert Gusztáv: Ádám a vérzivatarban Madách és Jankovics
DR. GONZO
• Géczi Zoltán: Hunter kontra Hollywood Hunter S. Thompson-adaptációk
• Varró Attila: A kis Gatsby Rumnapló
TARSEM SINGH
• Baski Sándor: Barokkos képzelet Tarsem Singh
• Megyeri Dániel: A nyúlon túl Tarsem Singh videóklipjei
TINTIN
• Hlavaty Tamás: Az igazi ifjú Indiana Jones Tintin kalandjai
FILMEMLÉKEZET
• Zalán Vince: Minden rossz és minden jó Evald Schorm 1. rész
• Takács Ferenc: Az ördög cimborája Gabriel Pascal
ÖKOFILMEK
• Gerdelics Miklós: Digitális Gaia Ökológiai videójátékok
• Barotányi Zoltán: A világ nélkülünk Élet az ember után
MOZIPEST
• Palotai János: Várostérkép Új Budapest kortárs filmen
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Kibervitézek Hacktion
FESZTIVÁL
• Babiczky László: A tudás-alapú mozi Szolnok
KÖNYV
• Gelencsér Gábor: Lépésirány Paul Schrader: A transzcendentális stílus a filmben
FILM / REGÉNY
• Vajda Judit: Férfibú Mordecai Richler: Így látta Barney
• Vajda Judit: Férfibú Mordecai Richler: Így látta Barney
• Roboz Gábor: A fősodor verziója Richard J. Lewis: Barney és a nők
KRITIKA
• Pintér Judit: Vatikáni vakáció Van pápánk!
MOZI
• Margitházi Beja: Elena
• Roboz Gábor: Szent György megöli a sárkányt
• Kolozsi László: Almanya, a török paradicsom
• Forgács Nóra Kinga: Az én Amerikám
• Sepsi László: Lopott idő
• Nevelős Zoltán: Válogatott gyilkosok
• Lovas Anna: Csizmás, a kandúr
• Fekete Tamás: Karácsony Artúr
DVD
• Sepsi László: Idegen arcok
DROGFILMEK
• Czirják Pál: Szerelmi álmok (Liszt)
DVD
• Nagy V. Gergő: Hétpróbás gazemberek
• Tosoki Gyula: Nem írnek való vidék
• Pápai Zsolt: Morituri
• Varga Zoltán: Torrente 4. – Halálos válság
• Bata Norbert: Batman: A kezdet kezdete
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmemlékezet

Gabriel Pascal

Az ördög cimborája

Takács Ferenc

G. B. Shaw esete Gabriel Pascallal, a titokzatos magyar filmrendezővel. A hazájában alig ismert filmes emlékét a Cinefest Fesztivál idézte meg.

Honnan lehet tudni valakiről, hogy magyar? – evvel a kérdéssel kezdődik Angliában-Amerikában a patinás, bár mind a mai napig forgalomban levő vicc, s rögtön megkapjuk rá a választ: – Magyar az, aki utánad lép be a forgóajtóba és előtted lép ki belőle. A nemzetkarakterológiai szempontból talán nem igazán hízelgő poénban persze élő tapasztalat szűrődik le: Magyarországon kívül önként vagy (többnyire) politikai és egzisztenciális kényszerből szerencsét próbáló magyar tudósok (javarészt atomfizikusok) és művészek (leginkább filmkészítők) üstökös-ívű pályafutása, az őket villámgyorsan a csúcsra juttató teljesítmény, s mindennek hajtóereje: a határtalan önbizalom és a törhetetlen kitartás csiholta elő a pálya széléről bámulókból – vagy a forgóajtóból hitetlenkedve utánuk kilépőkből – ezt a „savanyú a szőlő”-karakterű poént.

     Ezek a forgóajtók értelemszerűen a nagyvilág más tájain, Németországban, Angliában és (leginkább) Amerikában forognak – Magyarországon nemigen működik a dolog, még ha előbb lépsz is ki a forgóajtóból, nem sokra mész vele, ugyanott találod magad, ahol voltál.

     Egy ilyen külföldi, mégpedig angliai forgóajtóból lépett ki a harmincas évek derekán egy magát Gabriel Pascalnak nevező magyar filmes. G. B. Shaw-nál, az akkoriban jószerivel Shakespeare-rel együtt emlegetett világhírű drámaírónál, a kikezdhetetlennek látszó irodalmi reputációjú élő klasszikusnál kopogtatott. Tízegynéhány évvel korábban a Riviérán ismerkedett meg az íróval, meztelen tengeri fürdőzés során egy bójába kapaszkodva tisztázták, hogy kit is tiszteljenek egymásban. A teljesen legatyásodott és már nem igazán fiatal, negyvenen túli férfinak (Aradon született 1894-ben – korai éveiről szinte ez az egyetlen megbízható adat) szerencséje volt: Shaw emlékezett rá, érdeklődve és barátságosan fogadta.

     Pascal minden teketória nélkül ajánlatot tett Shaw-nak: mivel egyedül ő, Gabriel Pascal, képes a mester színdarabjait méltó formában és a színpadi eredetihez híven filmre vinni, Shaw adja át neki összes drámája megfilmesítési jogát. A Pygmalionnal, Shaw legnépszerűbb darabjával kezdenék a munkát, mégpedig rögtön. A sokat látott idős mester – ekkoriban múlt nyolcvanéves – a biztonság kedvéért megkérdezte nudista fürdőzőtársától, hogy milyen anyagi források állnak ehhez a rendelkezésére. Pascal a zsebébe nyúlt és felmutatott egy félkoronás pénzérmét (harminc penny-t), mondván, hogy ennyi az összes pénze. Shaw-t, ha korábban habozott egyáltalán, ez meggyőzte. Igent mondott, és kizárólagos szerződést kötött vele színdarabjai megfilmesítésére.

Pascal nem akárkit előzött meg a forgóajtóban: kicsivel korábban maga Samuel Goldwyn, a nagyhatalmú hollywoodi filmcézár tett mesés összegű ajánlatot a Shaw-drámák filmjogaira, de a drámaíró, akinek nagyon rossz volt a véleménye a szépirodalmi művek hollywoodi stílusú megfilmesítéseiről – eredeti szellemük meghamisítását, sőt megcsúfolását látta bennük – nemet mondott. Hogy most mitől gondolta meg magát, mit látott meg ebben a különös alakban, őrültben vagy szélhámosban, nem lehet tudni. Mindenesetre hitt neki és megbízott benne. Ha kérdezték, miért, ezt válaszolta: „Ez az ember zseni. Nem tudok mást mondani”.

Nem kellett csalódnia: Pascal állta a szavát, négy emlékezetes filmet forgatott le Shaw műveiből, a Pygmaliont (1938), a Barbara őrnagyot (1941), a Caesar és Kleopátrát (1945) és – már Shaw 1950-ben bekövetkezett halála után – az Androklész és az oroszlánt (1952). Közülük az első, a Pygmalion (Leslie Howarddal és Wendy Hillerrel a főszerepekben) világsiker volt, Shaw-nak forgatókönyvírói Oscart hozott, Pascalnak, aki rendezőként és producerként jegyezte a filmet, hírnevet és pénzt – a Time magazin 1938-ban felvette a világ tíz leghíresebb emberének a listájára (egyébként Adolf Hitler és a pápa mellé).

Az ír drámaíró és a magyar filmes viszonya – talán az örök ír–magyar egy húron pendüléstől is segítve? – hamarosan túlnőtt a művészeti-szakmai együttműködésen. Shaw atyai gondoskodásával halmozta el Pascalt. Kiterjedt levelezésükben tallózva minduntalan személyes részletekre bukkanunk: az éppen készülő film technikai és finanszírozási kérdéseit érintő megjegyzések mellett az idős barát megszívlelendő életvezetési tanácsokkal látja el kedves Gabrieljét, javaslatokkal bombázza, és intelmekkel igyekszik a szívére hatni (például kérleli, hogy hagyjon fel a szivarozással), s durcás, amikor Pascal az ő kifejezett kívánsága ellenére hosszabb időre Amerikába utazik filmes ügyekben.

     De hát ki volt Gabriel Pascal, s miféle ördöggel cimborált ez a múlt és a messzeség ködös homályából előbukkanó férfi, akiből egykettőre az írófejedelem munkatársa, bizalmasa és kebelbarátja lett? A gyermek- és ifjúkorára vonatkozó adatok kisszámúak, s csupán annyira-amennyire megbízhatók. Maga sem igyekezett oszlatni a homályt, sőt éppen ellenkezőleg: folyvást ködösített, a visszaemlékezés alkalmának kívánalmaihoz igazította élettörténetét, jókedvében vagy önmitizálási kényszertől hajtva többször is újraírta múltját. Arisztokrata szülők gyermeke, állította. Egy másik alkalommal égő házból kimentett árvának mondta magát: cigányok neveltek fel, s tanítottak meg mindenféle trükkre, mutatványra és alakoskodásra, tette hozzá.

     Szemlátomást a szerep és a játék volt az életeleme. Homályba vesző gyermek és ifjúkora után – tanulmányairól csupán annyit tudunk, hogy egy titokzatos jezsuita páter támogatásával beiratkozott a holicsi katonai gimnáziumba – színész lett Bécsben. A Hofburgtheater több 1911-es színházi plakátján olvasható a neve, „Herr Lehel” alakban, a Tell Vilmosban és az Anna Kareninában játszott kisebb szerepeket – alighanem ez volt az igazi, eredeti neve: Lehel Gábor. Hamarosan pályát módosít, filmszínész lesz: német és olasz némafilmekben működik közre, több-kevesebb sikerrel.

A színjáték és az alakoskodás idővel tudatos életfilozófiájává lett. 1946-ban Shaw kilencvenedik születésnapjára megjelent egy gyűjteményes kötet Londonban, afféle Festschrift a drámaíró barátainak, tisztelőinek és méltatóinak tollából. A cikkgyűjteményben Pascal A forgatókönyvíró Shaw címmel emlékezik vissza a sorsdöntő napra, amikor beállított Shaw-hoz (decemberi nap volt, jegyzi meg, mégpedig péntek és tizenharmadika). Írását rövid önvallomás-félével kezdi, amit érdemes idézni. „Kora ifjúságomtól kezdve az egész világot az én saját színházamnak tekintettem. Tizennyolc éves koromban tagja lettem a bécsi Hofburgtheater társulatának, de két év után szörnyű unalom tört rám, s úgy határoztam, hogy ezentúl én választom meg, hogy milyen szerepeket játszom a nagybetűs Életben, és a színésztársak szokásos végszavai vagy a súgó segítsége nélkül fogom eljátszani őket. Olyasféle különös bábjátékos lett belőlem, mint akiket Jáva szigetén vagy Dél-Kínában lehet látni: papírból kivágott bábjaikat apró bőröndben viszik magukkal városról városra, a falra feszítik fehér vásznukat és eljátsszák rajta árnyjátékaikat.”

Sokféle szerepet játszott el, sokféle színjátékká rendezte életét. A világháborúban, úgy tudják, huszárként szolgált – ez alighanem kényszerűségből vállalt szerep volt. A harmincas években kapcsolatba kerül egy Shri Meher Baba nevezetű indiai guruval: felkeresi Indiában, hogy filmet készítsen a szent ember tanításaiból. A filmből nem lesz semmi, Pascal viszont felcsap Meher Baba tanítványának, keleti aszkéta lesz belőle, leplet ölt, és mesterével gyalogszerrel bejárja Indiát. A gurut rabul ejti magyar adeptusa: zseninek tartja, „az én Főnixemként”, „az én Fekete Párducomként” emlegeti, és folyvást hangsúlyozza, hogy barátságuk igen régi, mivel már több korábbi reinkarnációban, évszázadokkal ezelőtt is találkoztak egymással.

Később, valamikor a második világháború vége felé gazdálkodónak csap fel Amerikában. Farmot vesz, pulykát tenyészt. A Life magazin 1945-ös képes riportjának fotóin fűzött csizmában, bricseszben, ujjasban és konya parasztkalapban jelenik meg, pulykák és tehenek társaságában – úgy fest, mintha a kulák szerepét előlegezné meg egy ötvenes évekbeli kelet-európai szocreál parasztdrámából. (Vagy filmből.)

Személyiségéhez – megfoghatatlan éntelenségnek és hipnotikus hatású szerepjátszásnak ehhez az elegyéhez – első igazán komoly, és máig emlékezetes filmes munkája szolgál valamiféle kulccsal. Producerként jegyzi A köpenicki kapitányt, az UFÁ-nál 1931-ben készült dráma-adaptációt Carl Zuckmayer szatirikus vígjátékából (Richard Oswald rendezte, és Max Adalbert játszotta a főszerepet). Nyilván az ő ötlete volt, s talán valamiféle rejtett vallomásos késztetés motiválta, hogy filmvászonra kerüljön a frissiben megjelent és bemutatott színdarab: a történet a suszterről, aki katonatiszti egyenruhát öltve lép elő a semmiből és a jelentéktelenségből, hogy Köpenickben átvegye a hatalmat intézmények és lelkek fölött, pusztán az egyenruha és a magabiztos fellépés erejével, mélyen és személyesen érinthette Pascalt.

A világ mint színház, a társadalmi érintkezés mint alakoskodás, az élet mint társadalmi és pszichológiai szerepcserék és szerepváltások soha véget nem érő játéka – mintha ez lenne a közös elem abban a négy Shaw-drámában is, amelyeket Pascal – producerként és rendezőként – megfilmesítetett 1938 és 1952 között. Hercegnőnek nézik a koszos virágáruslányt (Pygmalion), a családot-pénzt a hit és az üdvözülés akadályaként megtagadó Barbarából a kapitalista profit, a fegyvergyártás (!) híve lesz (Barbara őrnagy), a butuska és naiv fruska egy birodalom nagyhatalmú úrnőjévé változik át (Caesar és Kleopátra), pogányok lesznek keresztényekké, keresztények pogányokká, reformer lesz a kényúrból és kezes bárány a vad oroszlánból (Androklész és az oroszlán) – talán nem tévedünk, ha ugyanazt a személyre szóló egzisztenciális üzenetet fedezzük fel bennük, ami korábban A köpenicki kapitány megfilmesítésére ösztönözte Pascalt.

Az egyedi szerzői látomást, az auteur kézjegyét azért ne keressük bennük, még ott sem, ahol Pascal rendezőként is jegyzi a filmet (Barbara őrnagy, Caesar és Kleopátra). Jól megcsinált, technikailag tökéletes, a korabeli filmes eszköztár lehetőségeivel élő munkák ezek, mindegyikben van valami igazán emlékezetes, a remek színészi munka (Pygmalion), a futurisztikus gyártelep látványa a Barbara őrnagyban, kispolgári bohózattá persziflált történelem és szuperprodukciós monumentalitás érdekes összjátéka (Caesar és Kleopátra), s még az egyébként – aligha meg nem érdemelten – nagyot bukott Androklész és az oroszlánban is talál egy kevés szellemes emlékezni valót a néző.

Filmművészeti újítást viszont, amelynek máig ható filmtörténeti jelentősége volna, aligha: ebben a tekintetben Pascal „forgóajtós” magyar kollégáinak ekkoriban készült filmjeihez, Korda Zoltán mondanivalóban-kivitelezésben egyaránt jeleskedő késői remekeihez (Szahara, 1943; Francis Macomber rövid boldogsága, 1947; Ha eljön a hajnal…, 1951) vagy Pressburger Imre (és munkatársa, Michael Powell) „abszolút filmjeihez”, ezekhez a páratlan vizuális bűvészmutatványokhoz (Vörös cipellők, 1948; Hoffmann meséi, 1951) nem mérhetők. (Bővebben: Filmvilág 2009/9. ill. Filmvilág 2010/9. – A szerk.)

Ma már alkotójuk emlékét sem annyira művészi teljesítménye rangja, mint inkább a személyéhez és működéséhez kapcsolódó anekdotikus érdekességek tartják életben, az olyasféle dolgok, amelyeket a filmlexikonok (újabban film-adatbázisok) a „trivia” címszó alatt szeretnek nyilvántartani. Például ő íratta bele Shaw-val a Pygmalion forgatókönyvébe az embermilliók fülében élő the rain in Spain stays mainly in the plain szövegű logopédiai mondókát, s az ő kifejezett kérésére változtatta meg a szerző a báljelenetben megjelenő balkáni figura, Higgins egykori tanítványa nevét „Nepommuck”-ról „Zoltan Karpathy”-ra, azaz Kárpáthy Zoltánra, Pascal kedvenc írójának, Jókainak a hőséére.

Pascalnak támadt az az ötlete is, hogy a Pygmalionból musicalt kell csinálni. Opciót vett a musical-változatra, és a musical megfilmesítésének a jogait is megszerezte. De Shaw hallani sem akart a dologról: borzadva emlegette, hogy A hős és a csokoládékatona című darabjából úgy csináltak filmet 1941-ben, hogy a darabból készült Oscar Strauss-operett zeneszámait összekutyulták Molnár Ferenc vígjátékának, A testőrnek a cselekményével. Pascal azonban kitartott dédelgetett ötleténél, és Shaw 1950-ben bekövetkezett halála után hozzá is látott a megvalósításához: zeneszerzőkkel és szövegírókkal tárgyalt.

Azaz ő álmodta meg a My Fair Lady-t.

Sajnos, megvalósítani már nem tudta: 1954-ben, hatvanéves korában elragadta a rák. A pénzt mindig két kézzel szóró játékos, ha koldusszegényen nem is, mindenesetre vagyontalanul lépett le az élet színpadáról.

A sors iróniája, hogy színes és kalandos élete igazából halálában kezdett busás hasznot hajtani. A Pygmalion-musicalra vett és időről-időre jelentős anyagi véráldozatok árán megújított opció ugyanis végül páratlanul sikeres befektetésnek bizonyult. 1956. március 15-én a Broadway-n bemutatták Alan Jay Lerner és Frederick Loewe My Fair Lady-jét. A darab rekordot döntött: az eredeti produkció hat évig ment, 1962. szeptember 29-én volt az utolsó előadás, szám szerint a 2717-ik. Londoni siker következett, hanglemezfelvétel, számtalan felújítás, külföldi előadás, majd az 1964-es filmváltozat, világ(kassza)siker, George Czukor rendezésében. (A magyar származású rendező apró vizuális utalással tisztelgett a My Fair Lady magyar megálmodójának az emléke előtt: Higgins professzor nappalijának a falán, rögtön az ajtó mellett Gabriel Pascal bekeretezett fényképe függ.)

Mindebből mérhetetlen mennyiségű pénz folyt be, s a dollármilliók Gabriel Pascal örökösét: özvegyét gazdagították. Őt eredetileg Hoecker Valériának hívták. 1939-től Hídvéghy Valéria néven színésznő volt Budapesten, a negyvenes évek első felében Latabár, Jávor mellett jelentős filmszerepeket játszott. Közben hozzáment Jakabffy Tibor dúsgazdag földbirtokoshoz.

A háború után, 1946-ban kiközvetítik Gabriel Pascalnak. Férjétől elválik, 1947-ben végleg elhagyja Magyarországot, Pascal szeretője, később felesége lesz. G. B. Shaw a kegyeibe fogadja; 1950-ben Valéria – ekkor már Valerie Pascal a neve – ott van a halottas ágyánál.

Nem sokkal Pascal halála után, a My Fair Lady 1956-os bemutatóját követően ömleni kezd hozzá a pénz. 1959-ben, New York-i kutyasétáltatás során megismerkedik George T. Delacortéval, a Dell Publishing Company kiadó-konszern multimilliomos tulajdonosával, akihez hamarosan hozzá is megy; második férje 1991-ben bekövetkezett halála után az ő vagyonát is örökli. 1970-ben Valerie Pascal név alatt közzéteszi Gabriel Pascalról szóló visszaemlékezéseit, The Disciple and His Devil: Gabriel Pascal and Bernard Shaw címmel (A tanítvány és az ördöge: G. P. és B. S.). 1973-ban egy BBC-dokumentumfilmben idézi fel közös életüket. Utoljára Sipos Pál 2006-ban elkészült filmjében (Ki volt Gabriel Pascal?) beszélhetett a My Fair Lady megálmodójának rejtélyes figurájáról, aki George Bernard Shaw tanítványa, cimborája, talán ördöge volt.

Idén nyáron, július 14-én hunyt el Floridában, kilencvenkét éves korában. Negyvenhét évvel élte túl férjét, s megszámlálhatatlan milliókkal lett gazdagabb jóvoltából.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2011/12 33-35. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10886