KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
   2010/április
FILMSZEMLE UTÁN
• Gelencsér Gábor: Finomhangolás Játékfilmek
• Pápai Zsolt: Túlságosan csendes magány Kísérleti és kisjátékfilmek
• Muhi Klára: Széna vagy szalma? Dokumentumfilmek
• Hirsch Tibor: Megváltás, ha ólálkodik Bibliotheque Pascal
APOKALIPSZIS MOST
• Sepsi László: Átokföldjén Válság és poszt-apokalipszis
• Nevelős Zoltán: A vég és a kezdet John Hillcoat: Az út
• Kovács Marcell: Spagetti apokalipszis Olasz Mad Max
BERLINI RETRO
• Ruprech Dániel: Sötét éjjel történt A német film és a film noir
• Schreiber András: Keleti oldal, nyugati oldal Berlin retro
ROHMER
• Bikácsy Gergely: Mosolygó szeminárium Eric Rohmer
EZO TV
• Sipos Júlia: Szellemjárta képernyő Tudomány és ezotéria
• Kemenes Tamás: Szabad-e zsírszalonnát enni fényhez? Ezo TV
• Soós Tamás: A semmittudás egyeteme Tévé és kultúra
• Kolozsi László: Pécsi misztérium Soós Péter: Géniusz, az alkimista
KÖNYV
• Pápai Zsolt: Valaki ott fenn Shawn Levy: Paul Newman
FESZTIVÁL
• Báron György: A kalifa tornya tövében Dubai
KRITIKA
• Csillag Márton: Három könnyű darab Presszó 10 év, Szélcsend, Szinglik éjszakája
• Gorácz Anikó: Emberkísérlet Almási Réka: Team Building
• Reményi József Tamás: Hárman a padon Makk Károly: Így, ahogy vagytok
• Alföldi Nóra: Showban-rosszban Dömötör Tamás: Czukor show
• Varró Attila: Királyi krokettpálya Tim Burton: Alice Csodaországban
MOZI
• Zalán Márk: Elveszett személyek körzete
• Forgács Nóra Kinga: Itt is, ott is
• Baski Sándor: Agora
• Alföldi Nóra: Minden kút Rómába vezet
• Schreiber András: Vigyázat, ehető!
• Barkóczi Janka: Ajami
• Sepsi László: Kecskebűvölők
• Vajda Judit: Igazából apa
• Varró Attila: Kém a szomszédban
DVD
• Alföldi Nóra: The Rolling Stones – Gimme Shelter
• Baski Sándor: Ahol a vadak várnak
• Pápai Zsolt: Szia, anyu!
• Tosoki Gyula: Az alkonyat harcosa

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Zuhanás a csöndbe

Vaskó Péter

 

A híres kijelentés: miszerint azért kell megmászni a többezres csúcsokat, „mert ott vannak” – csak kulturált elterelés. Az igazi ok: a „valódi” élet fűszerét akarjuk a halálközelben keresni – afféle perverz önújraélesztésként.

A Zuhanás a csöndbe két fiatal hegymászó élet-halál küzdelmét meséli el, akik 1985-ben balesetet szenvedtek az Andok egyik csúcsáról leereszkedés közben. Eddig semmi „különös”: láttunk már sokféle hegyifilmet, pózolós, izomfeszítő sztallónés kiflihengert, eltökélt, romantikusan bátor falmászó árjákat Riefenstahl-módra, vagy éppen lelkiző és dicsőségért meg muffért vetélkedő hercig vagyis Herzog alpinistákat (Kősikoly). Olykor a Discovery vagy a Reality tévé is kever egy-egy csodálatos hegyi megmenekülést a krokodilokat abuzáló és anakondák farkára csomót kötő állatkínzó idültek kalandjai közé.

Amitől a Zuhanás a csöndbe egy kör alatt kettőt ver rájuk, az nem más, mint a beszéd egyfajta újra megtalált ritka modulációja: a nem is csupasz, mint már inkább megnyúzott őszinteség. Nem a dogmázók leleplező, megcsinált, Brecht nyomában loholó „akart” őszintesége ez, hanem a szerepekről lemondás, gátlásos őszinteség-performansz. A teátrális, valószerű és avantgarde helyett a bizarr lesz az alapélmény. Annak belátása, hogy a szenvedő, küszködő, élete virágában hirtelenséggel meghaló ember tapasztalata a propagált hősies helyett sokkal közelebb áll a meghökkentő és irracionális régiójához. Nem az a megrendítő, hogy a főhős törött térddel magát tízméterenként összehugyozva kecmereg le egy gleccserről, hanem hogy a halálközeli pillanatokban egy Boney M.-sláger kezd el szólni a fejében, és az ad neki erőt, hogy „nehogy már a Boney M.-re haljak meg”.

A film erénye, hogy képes közvetíteni ezt a nehezen tapintható, különös tapasztalatot, miszerint a véletlenek és a jelentkező őrület legalább olyan biztos, ha nem biztosabb és szorosabb élethálót fonnak, mint a literátus rendszerek. A bizarrság élményét erősíti, hogy a „beszélő fej”-részek között amolyan „Jogi esetek”-szerűen két csetlő-botló színész rekonstruálja és játssza el az eseményeket. Mindez annyira ócska, teletext-szintű megoldásnak tűnik, hogy rögtön lemondunk minden álságos képi valódiságról, s kénytelenek vagyunk belső kis házimozinkban az eseményekről felépíteni egy saját magunk által létrehozott képet, ami garantáltabb jobb és élesebb, mint bármilyen trükkcsoda lenne a vásznon. A beszéd őszintesége és a kép már-már túlzó hamissága ravasz elegyet alkot, és képessé tesz arra, hogy elhiggyük az élet és halál közti senkiföldje különös, szürreális igazságát, melyet a pontos képi illúzió pusztán filmmé tompítana.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/12 59-60. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2406