KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
   2010/április
FILMSZEMLE UTÁN
• Gelencsér Gábor: Finomhangolás Játékfilmek
• Pápai Zsolt: Túlságosan csendes magány Kísérleti és kisjátékfilmek
• Muhi Klára: Széna vagy szalma? Dokumentumfilmek
• Hirsch Tibor: Megváltás, ha ólálkodik Bibliotheque Pascal
APOKALIPSZIS MOST
• Sepsi László: Átokföldjén Válság és poszt-apokalipszis
• Nevelős Zoltán: A vég és a kezdet John Hillcoat: Az út
• Kovács Marcell: Spagetti apokalipszis Olasz Mad Max
BERLINI RETRO
• Ruprech Dániel: Sötét éjjel történt A német film és a film noir
• Schreiber András: Keleti oldal, nyugati oldal Berlin retro
ROHMER
• Bikácsy Gergely: Mosolygó szeminárium Eric Rohmer
EZO TV
• Sipos Júlia: Szellemjárta képernyő Tudomány és ezotéria
• Kemenes Tamás: Szabad-e zsírszalonnát enni fényhez? Ezo TV
• Soós Tamás: A semmittudás egyeteme Tévé és kultúra
• Kolozsi László: Pécsi misztérium Soós Péter: Géniusz, az alkimista
KÖNYV
• Pápai Zsolt: Valaki ott fenn Shawn Levy: Paul Newman
FESZTIVÁL
• Báron György: A kalifa tornya tövében Dubai
KRITIKA
• Csillag Márton: Három könnyű darab Presszó 10 év, Szélcsend, Szinglik éjszakája
• Gorácz Anikó: Emberkísérlet Almási Réka: Team Building
• Reményi József Tamás: Hárman a padon Makk Károly: Így, ahogy vagytok
• Alföldi Nóra: Showban-rosszban Dömötör Tamás: Czukor show
• Varró Attila: Királyi krokettpálya Tim Burton: Alice Csodaországban
MOZI
• Zalán Márk: Elveszett személyek körzete
• Forgács Nóra Kinga: Itt is, ott is
• Baski Sándor: Agora
• Alföldi Nóra: Minden kút Rómába vezet
• Schreiber András: Vigyázat, ehető!
• Barkóczi Janka: Ajami
• Sepsi László: Kecskebűvölők
• Vajda Judit: Igazából apa
• Varró Attila: Kém a szomszédban
DVD
• Alföldi Nóra: The Rolling Stones – Gimme Shelter
• Baski Sándor: Ahol a vadak várnak
• Pápai Zsolt: Szia, anyu!
• Tosoki Gyula: Az alkonyat harcosa

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Berlini retro

Berlin retro

Keleti oldal, nyugati oldal

Schreiber András

Nosztalgia-ostalgia: a mai német film előszeretettel dolgozza fel az NDK terhes örökségét.

Húsz éve egyre csak nő a német filmesek kedve, hogy visszarévedjenek a múltba: szakmányban készülnek az elliptikus művek az egyesítés előtti időkről. Húsz évvel ezelőtt leomlott a Fal – pontosabban: novemberben volt húsz éve, hogy a NSZEP kelet-berlini „első titkára”, Günter Schabowski sajtótájékoztatója után megindultak az NDK-sok falat dönteni, de csak idén júliusban lehet a hivatalos falbontás kerek évfordulóját megünnepelni, és majd csak jövőre lesz húsz éve, hogy Berlin az újjáegyesült Németország fővárosa lett. Hiába, a Falat sem két napig tartott felhúzni – de ha már itt tartunk, jövőre dupla évforduló lesz: augusztusban biztos sokan elzarándokolnak az 50 éves Mauer maradványaihoz.

Míg állt, a Fal valóságos szimbólum volt. A hidegháború, de ami még fontosabb: a kettéosztottság jelképe. Keleti oldal, nyugati oldal – Berlin példaváros, kettévágta az ideológiák betonfala, ott ért véget Nyugat és kezdődött Kelet (a geopolitikai hűség kedvéért: a szocialista tömbbe beékelődött egy darabka szabadság). Berlin a falomlás után is példaváros maradt, itt a legkézzelfoghatóbb a változás és a változatlanság, az összeolvadás és az elkülönülés. A falomlás előtt születetteknek – városrésznek megfelelően – gyakran még mindig kettős identitása van. Hiába a sok új épület, van keleti és nyugati utcakép – Berlin utcáin pulzál a történelem. Így aztán érthető, hogy a visszaemlékezés német mozija többnyire Berlinben játszódik, a filmesek ott keresik a kettémetszett történelem közös sebhelyét, ahol a legfájdalmasabb volt a nagypolitika beavatkozása. Teszik ezt durván és finoman – utóbbira példa a húszas évfordulóra időzített Boxhagener Platz (Matti Geschonneck, 2010), ebben lazán egymásra vetítik 1968 nyugati és keleti eseményeit. Míg Nyugat-Berlinben '68 a diáktüntetések és a szexuális forradalom zéróéve, addig a kelet-berlini Boxin látszólag megállt az idő – a kedélyeket egy idős, ex-náci halkereskedő titokzatos halála borzolja. Külön utakat járnak be a városrészek, de van közös múlt, lesz közös jövő – az NDK-s filmekre divat rásütni az ostalgia (a kelet-német szocialista életérzés) bélyegét. Ízléstől függetlenül: a falomlás után készült filmekből hiányzik a visszavágyódás. Akkor mégis miféle nosztalgiáról beszélhetünk? Például van-e köze az NDK-nosztalgiához Az ígéretnek (Margarethe von Trotta, 1995), A lövés utáni csendnek (Volker Schlöndorff, 2000) és A mások életének (Florian Henckel von Donnerschmarck, 2006)? Fallal kettészakított család, RAF-Stasi- parabola és Stasi-megfigyelősdi – időutazások ezek, megkésett kormementók. Nosztalgia leginkább a Goodbye, Lenin groteszkjében van (Wolfgang Becker, 2003), amelyben a fiú a falomlás után Patyomkin-várost épít, hogy fenntartsa a kómából felébredt mama emberarcú szocializmusba vetett hitét. A látszat fenntartása – ez az igazi NDK-örökség.

Persze, könnyen megzavarodik az ember, ha szembesül a megváltozott valósággal, ez történik a Berlin Németországban van (Hannes Stöhr, 2003) hősével is, akit még 1989-ben emberölésért börtönbe zárnak, és amikor tizenegy év múltán szabadul, nem találja a helyét az újraegyesített Berlinben. Duplán be kell illeszkedni a társadalomba, a börtönviselt embernek nem csak a régi, de az új szabályokhoz is alkalmazkodni kell. Édes szabadság – erre a hatvanas-hetvenes évekről készült Sonnenallee (Leander Haußmann, 1999), vagy A Vörös kakadu (Dominik Graf, 2004) hősei csak vágyakozhatnak. Dübörög a drezdai rakenroll, jön a Stasi (A Vörös kakadu); ha a rossz helyre született ost-berliner tinit meglövi egy NDK-határőr, akkor azt csak úgy élheti túl, ha a golyót felfogja egy Stones dupla-bakelit (Sonnenallee). Valóban, csordultig töltötték a nosztalgiát – csakhogy az nem az NDK-nak szól, hanem a szabadság utáni vágyakozásnak. De még ha tetten is érhető az ostalgia, akkor azzal egy időben a westalgiát is észre kell vennünk. Ahogy az NDK vezetése is olykor gyanakodva tekintett az ötvenes években jelentkező új filmes generációra (Frank Beyer, Konrad Wolf, Gerhard Klein, Heiner Carow, Wolfgang Kohlhaase). Az olasz neorealizmustól ihletett Berlin-filmek leghíresebbike, a Berlin – Schönhauser sarok (Gerhard Klein,1957) is kettős fénytörésben látszik. A Fal előtti, de már bőven kettéosztott Berlin keleti oldalán balhés fiatalok bandáznak, rossz hatással van rájuk a Schönhauser utca nyugati oldaláról érkező kapitalista impulzus, vagy: megcsapta őket a szabadság kellemes fuvallata. Akkor a Fal szélfogó is volt egyben; mindenesetre a Sonnenallee, vagy A Vörös kakadu gyökere a Schönhauser sarokhoz hasonló filmekben keresendő, azzal a lényeges különbséggel, hogy 1989 után már nem elvárás, hogy egy NDK-s opusban kimondassék: a berlini fiatalok egészséges erkölcsi fejlődése csak a keleti városrészben biztosított.

*

A szétszakítottság filmjeiben mindig ott a szerelem (már Robert Stemmle 1948-as Berlini balladájában a háborúból hazatérő Gert Fröbe útját zónahatárok, az ostoba bürokrácia – és csinos nők keresztezik). Ha a Nincs visszaútban (Victor Vicas, 1953) a szovjet ügynökök elszakítják egymástól a Nyugatra áhítozó szerelmeseket (szovjet mérnök, berlini titkárnő), akkor a Berlini románcban (Gerhard Klein, 1956) a kelet-berlini eladólány és a nyugat-berlini autószerelő végül az NDK-ban találja meg a boldogságot. Kíméletlenség versus ölelő szocializmus. NDK-romantika kontra NSZK-tárgyilagosság. Az elvágyódás nyugat-német csúcsfilmje: A férfi a falról, Reinhard Hauff 1982-es filmje Peter Schneider regényéből (Mauerspringer). Kabe, a megszállott határsértő az életét teszi fel arra, hogy átjusson a Fal nyugati oldalára, de amikor sikerül neki, akkor sem lehet boldog, mert a felesége odaát maradt. Hagymázas bibliai látomásában Kabe Mózesnek képzeli magát, botjának egy suhintására leomlik előtte (és az általa vezetett németek előtt) a Fal.

Hét évvel később – egészen más körülmények között – a szörnyű építmény valóban ledőlt, azóta szabad a szerelem, szabad a csók. Férfit és nőt elválasztották a határok – nagy dolog. Mennyivel nehezebb helyzetben voltak az egynemű párok. „Már hetek óta az idegeimre megy, hogy amikor bekapcsolom a tévét: NDK, NDK, NDK. Mit tehetek én arról, hogy én is onnan jöttem? Mit gondolsz, milyen volt nekem ezekkel a seggfejekkel? Melegnek lenni odaát, az aztán a legszarabb. Megnyitották a falat, mit jelent ez egyáltalán, megnyitották a falat. Megnyitották a seggüket.” – fakad ki a homokos pincér Sven Regener slágerregényében, a Berlin Bluesban (az Element of Crime frontemberének debütkötetéből a Sonnenallet is jegyző Leander Haußmann rendezett filmet: Lehmann úr, 2003). Melegnek lenni odaát – hogy az milyen lehetett, arról közvetlenül a falomlás előtt az NSZK-ban és az NDK-ban is készült mozi. Wieland Speck Westlerje (1985) kelet-nyugat-berlini (meleg) love story (a főhős nyugatra szöktetné kelet-berlini kedvesét); Heiner Carow Coming Outja (1989) az első és egyetlen NDK-melegfilm (Carow tanárhőse ráébred valódi identitására, és kész felvállalni azt) – a legenda szerint a film bemutatója 1989 november 9-én volt, a vetítést a mozi üzemeltetői megszakították, hogy tájékoztassák a nézőket: bontják a falat, a többség azonban maradt és csak a film végén indult el friss levegőt szívni.

Becslések szerint a falomlás után, de legkésőbb az egyesülést követően a kelet-berliniek harminc százaléka áttelepült a nyugati városrészbe – a kiürült területeket különböző szubkultúrák képviselői foglalták el (szó szerint: mindennapos jelenség lett a squat). Különös népvándorlás a kilencvenes évek Berlinjében: melegek, punkok és anarchisták jelennek meg a keleti városrészben – egy részük 1989 novemberében ment át Nyugatra... A boltok polcairól lassan eltűntek az NDK-termékek, az utakról kikopott a Trabant (valódi ostalgia-film lehetne a Go, Trabi, go! 1990-ből, persze az is arról szól, hogy a lipcsei család nekivág a kétütemű papírautóval Olaszország felé) – az NDK-nak külön múzeumot tartanak fent a Karl-Liebknecht-Straßén, a Fal mutatóban hagyott maradványainak tövében pár euróért eredeti után-gyártott szuvenírt kapni. Azonban ez sem feltétlenül ostalgia – aki relikviára vágyik, az a borzongást keresi, múzeumra pedig egész egyszerűen szükség van. Ahogy filmekre is. Töretlen a német filmesek kedve, hogy visszarévedjenek a múltba – és ebbe beletartozik az NDK-öröksége is. Nevezik ezt Vergangenheitsbewältigungnak is (érdekes módon a kifejezést leginkább az 1933-1945 közötti időszakról készült alkotásokra alkalmazzák, mintha az NDK-val nem kellene szembenézni): nincs talán még egy nemzet Európában, amely oly vehemenciával gondozná történelmi sebhelyeit, mint a németek. Teszik ezt finoman és durván, változó színvonalon. De nem kevés pátosszal: egy dolog vitathatatlan – van mihez nyúlniuk.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2010/04 30-31. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10205