KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
   2010/április
FILMSZEMLE UTÁN
• Gelencsér Gábor: Finomhangolás Játékfilmek
• Pápai Zsolt: Túlságosan csendes magány Kísérleti és kisjátékfilmek
• Muhi Klára: Széna vagy szalma? Dokumentumfilmek
• Hirsch Tibor: Megváltás, ha ólálkodik Bibliotheque Pascal
APOKALIPSZIS MOST
• Sepsi László: Átokföldjén Válság és poszt-apokalipszis
• Nevelős Zoltán: A vég és a kezdet John Hillcoat: Az út
• Kovács Marcell: Spagetti apokalipszis Olasz Mad Max
BERLINI RETRO
• Ruprech Dániel: Sötét éjjel történt A német film és a film noir
• Schreiber András: Keleti oldal, nyugati oldal Berlin retro
ROHMER
• Bikácsy Gergely: Mosolygó szeminárium Eric Rohmer
EZO TV
• Sipos Júlia: Szellemjárta képernyő Tudomány és ezotéria
• Kemenes Tamás: Szabad-e zsírszalonnát enni fényhez? Ezo TV
• Soós Tamás: A semmittudás egyeteme Tévé és kultúra
• Kolozsi László: Pécsi misztérium Soós Péter: Géniusz, az alkimista
KÖNYV
• Pápai Zsolt: Valaki ott fenn Shawn Levy: Paul Newman
FESZTIVÁL
• Báron György: A kalifa tornya tövében Dubai
KRITIKA
• Csillag Márton: Három könnyű darab Presszó 10 év, Szélcsend, Szinglik éjszakája
• Gorácz Anikó: Emberkísérlet Almási Réka: Team Building
• Reményi József Tamás: Hárman a padon Makk Károly: Így, ahogy vagytok
• Alföldi Nóra: Showban-rosszban Dömötör Tamás: Czukor show
• Varró Attila: Királyi krokettpálya Tim Burton: Alice Csodaországban
MOZI
• Zalán Márk: Elveszett személyek körzete
• Forgács Nóra Kinga: Itt is, ott is
• Baski Sándor: Agora
• Alföldi Nóra: Minden kút Rómába vezet
• Schreiber András: Vigyázat, ehető!
• Barkóczi Janka: Ajami
• Sepsi László: Kecskebűvölők
• Vajda Judit: Igazából apa
• Varró Attila: Kém a szomszédban
DVD
• Alföldi Nóra: The Rolling Stones – Gimme Shelter
• Baski Sándor: Ahol a vadak várnak
• Pápai Zsolt: Szia, anyu!
• Tosoki Gyula: Az alkonyat harcosa

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmszemle után

Dokumentumfilmek

Széna vagy szalma?

Muhi Klára

A Filmszemle idején újra és újra végig kell gondolni, tud-e a műfaj értéket teremteni, ha valójában nincs rá társadalmi megrendelés, és miért nincs, miközben lennie kéne?

Először is, persze hogy tud! Hiszen a gyorsleltár idén is igen pozitív. A Hunky Blues és a Puskás Hungary vitán felül rendkívüli teljesítmények. A rákosista-kádárista szocializmus és a magyar katolikus egyház viszonyát feldolgozó Hitvallók és ügynökök mérföldkő a múltfeltárásban. A Barlang radikális minimalizmusával vagy a Pozitív sokk sugárzó optimizmusával új diskurzusok kezdetét jelenthetik a roma témában. A Mátyás, Mátyás című mulatságos doku-animáció – ki mit tud a nagy királyról a szülővárosában –, vagy a szocialista skanzenként ábrázolt Miskolc melletti Bádogváros termékeny műfaji határátlépések. A Házi paradicsom illetve a Bernadett és Sanju – magyar lányok külföldiekkel kötött házasságáról pedig arra példák, hogy a fiatalabb generáció dokumentumfilmjeink döntően szocio-historikus megközelítésétől talán végre ellép a középosztály ismeretlen privát világai felé.

A teljes kép azonban, mely a másfélszáz nevezett film megtekintése után feltárul – slendrián, nehézkes töltelék-filmek tucatjai – hosszú évek óta alig változó gondokra mutat. Mindenekelőtt a pénzhiányra, mely voltaképp relatív, csak fel kellene vállalniuk a kurátoroknak, hogy bizonyos témák, megközelítések, alkotók akár nagyságrendekkel többet, mások kevesebbet érdemelnek. Ezzel szoros összefüggésben a módszer, értsd kreativitás hiányára, mely nélkül a legjobb téma is érdektelenségbe fúl. A producerek és a műhelyek hiányára – tulajdonképpen ez is pénzkérdés – ők szavatolnának ugyanis a tehetségért, közvetítenék a tradíciót. Végső soron pedig a bátorság hiányára, melynek fel kellene törnie a morál, a pénz és a politika két évtizede kibeszéletlen tabuit. Márpedig hosszú távon enélkül nehéz bizonyítani a független dokumentumfilmes társadalom létjogosultságát.

Mindez egyetlen benyomásban csattan évről évre. Nincsenek kulcsfilmek, melyek valahogy elmondanák „az egészet”, amiben élünk. Nem azt, hogy a szegény hogyan szegény, a roma hogy leszakadt, a gárda hogy masírozik, hanem amiből a miérteket megértenénk.

A felemás érzéseket hozó dokumentumfilmes mustrát idén az a körülmény is sújtotta, hogy a Műcsarnokban párhuzamosan megrendezett Balázs Béla Stúdió retrospektív épp kulcsfilmekkel volt teli zsúfolásig. Egyszerűen megkerülhetetlen lett az összevetés. Cigányok, Hosszú futásodra mindig számíthatunk, Tündérszép lány, Flirt, Öndivatbemutató, Archaikus torzó, Családi tűzfészek, Anyaság, Szilveszter, Tagfelvétel, Privát történelem – ezekben a 30-40-50 éves dokukban – pedig a „társadalmi megrendelés” a BBS körül is zavaros volt – valahogy minden a lényegre mutatott, már akkor is. Hogyan, miért?

Mindenekelőtt a módszerek gazdag, reflektív találékonysága okán. Szomjas György például 69-ben a Tündérszép lányban megkérte néhány barátját, játszanák el, hogy ők fővárosi egyetemisták, akik egy falusi kocsmában megvesznek egy cigánylányt egy fröccsért az apjától (!). Vigyék haza a lányt a munkásszállóra, s közben, ahogy a film halad előre, mondják el, mit gondolnak a lányról, magukról meg a helyzetről. Az ilyesfajta életveszélyesen szabad, közlekedés fikció és dokumentum határán, s az előítéletekre való direkt, szellemes rákérdezés a mai magyar dokumentumfilmben teljesen ismeretlen. Az évek óta forrponton lévő roma üggyel kapcsolatban idén mindössze annak örülhettünk, hogy a Pozitív sokk (Balassa László) és a Hatszáz év után az első (Osgyáni Gábor) – minden reflektív formai gesztust nélkülöző – dokumentumaiban megismertünk két végtelenül szimpatikus hőst, akik valahogy ki tudtak kászálódni a romasors, a romákat sújtó előítéletek kelepcéiből, nem sérültek a keserves helyzettől, tevékenyek és boldogok.

A szabad formatársításra esetleg a Mátyás, Mátyás doku-animációt említhetnénk, Felméri Cecíliától, aki, ha veszélytelen terepen is, de Szomjashoz hasonló játékos kreativitással kotor bele Kolozsvár népének zavaros kollektív tudattalanjába a város nagy szülöttjéről, s talál mindenféle badarságot mérgezett fügéről, ellopott államkasszáról, a bögyös Beatrice meg a nagyorrú király hálószobatitkairól, s teremt nagyszerű karaktereket.

A fikciós dokumentumfilmre pedig – amit egyre inkább a rekonstrukciós betétek megszokhatatlan divatja vált fel – Cseke Eszter Fata Morganája volt idén szinte az egyetlen példa. A Fata Morgana alaphelyzete nagyszerű, a képi stilizáció és a falusiak mozgatása úgyszintén. A falvédő stílusban fényképezett idillikus erdélyi faluban, ahol három-négy nősülő korba került legény csapkodja unottan a lába szárát a kocsmában, már csak egy hajadon maradt, a szép Elena. Erről szól a film. Vagyis hogy a falusi életnek már Erdélyben sincs jövője. Kár hogy Elena és a férfiak kudarcba fúló találkozását a rendező kicsit elügyetlenkedte a végén.  

n

A BBS-ben felhalmozott tradícióban az is feltűnő, hogy az a generáció bámulatos érzékkel tudott odahajolni a lényeghez. Nem az ilyen-olyan problémához általában, hanem valami nagyon konkrét ügyhöz, amelynek precíz rajza pillanatra bevilágította az egész terepet. Egy 18 éves munkásfiú tagfelvételét kéri a pártba. (Vitézy László: Tagfelvétel, 1972.) A film, pusztán a procedúrára szorítkozva pontosan megmutatja, hogy is megy ez. A néző pedig az ügyetlen szcénából megérti, milyen kolosszális politikai színjátékhoz asszisztál folyamatosan. Fókuszálni egy-egy önmagán túlmutató eseményre, ezt nyomokban néhány film ma is műveli, de sokszor az alkotók nem bíznak eléggé a kamera és a szituáció termékeny találkozásában. Pignitzky Réka Inkubátorában a magyarságát megható erőfeszítéssel ápoló kis közösség – amerikai 56-osok 40 év körüli gyerekei – előadja az István, a királyt. A film minden pillanata izgalmas és drámai, amikor ezek a szimpatikus amerikaiak, időnként angolra váltva Koppány figuráját elemezgetik, a dalokat próbálgatják, tartják egymásban a lelket, hogy lehetetlen vállalkozásuk sikerülni fog, majd tört magyarsággal beleéneklik a kaliforniai óriás fenyők sűrűjébe: „Rabok legyünk vagy szabadok?”. És amikor ugyanők nyilatkoznak a magyarságukról, minden „szövegromlás” a kettős identitás nehézségeiről informál.

Székely Róbert Misikéje hasonlóképp elment kissé saját lehetőségei mellett. Misike egy erdélyi kisfiú, birkapásztor, övé a hegy, a mező, az állatok, az egész csodás istenadta természet. Ám hétéves lett és iskolába kellene mennie. Szép, szerethető film, a rendező érzékenyen rajzolja meg a gyerek körüli viszonyrendszert, hogy az apának szüksége van a fia munkájára, az ismerősök, a mikro-társadalom viszont forszírozná az iskolát. Ám végül a szerencsésen megtalált drámai mag, mely a Misikét akár emblematikus filmmé avatná, elvész a sok a tájfestésben, meg öncélú bukolikus pillanatban.

Más természetű hiány, de szembetűnő – maradjunk még a termékeny tradíciónál –, hogy a BBS egymást követő évjáratait a szociológiai-politikai érdeklődésen túl mindig egyfajta metafizikai, antropológiai érdeklődés is mozgatta. A Cigányok, az Anyaság vagy az Öndivatbemutató a míves képkomponálás, a türelmesebb kamerapillantás, vagy a szokatlan kontextus okán a bornírt társadalmi összefüggésektől függetlenül a létezés minőségére is odavillant. És azonnal érezzük a doku-műfaj erejét, sodrását, határtalan lehetőségeit ma is, ahol ezt nagy ritkán tettenérjük.

Mindenekelőtt Szederkényi Juli és az operatőr Imreh István Barlangjában, amely Sára és Grunwalsky klasszikusainak egyenes folytatása. Az alcím szerint valahol Kelet- Magyarországon, Európában vagyunk, elmondhatatlan embertanyákon, ahol a nyomor a tárgyak, az állatok, a csecsemők, a felnőttek szürreális szimbiózisát hordta össze. És a Barlangban nem nagyon történik más, mint az, hogy a kamera mindezt türelmesen szemügyre veszi. Nem a szociális problémát, hanem hosszú no-comment snitteken a mottóul használt Beckett-idézet jegyében – „pusztán, mint elemek közt az élőt”. S hogy mi végre mindezt? Mert kell tudni így is látni. S mert muszáj, hogy átjárjon bennünket, hogy is van ez, mielőtt kinyitjuk a szánkat, döntünk és véleményt mondunk „cigányügyben” meg „szegényügyben”.

Csáki László filmjében, a miskolci pincesoron készült Bádogvárosban is hasonló a módszer. A szokásosnál nyugodtabb szemlélődő kamera-tekintet hamar eloldja a témát a konkrét helytől és emberektől. S a ’60-as-’70-es években épült üdülőnegyed temérdek értéktelen, fölös időből és holmiból összegányolt enteriőrjeiben lassan ráismerünk egy korszakra, egy korlátos tudatállapotra, egy embertípusra – apáink kora egyébként –, akik abban a letűnt időben éppenséggel így voltak boldogok és boldogtalanok.

 A BBS gazdag dokuhagyományáról ma legtöbbet kétségkívül Forgács Péter tud. Mi több, benne áll, élő híd, aki a Bódytól, Timártól, Grunwalskytól átvett archív filmes stafétával az elmúlt évtizedekben páratlanul messzire jutott. Új filmje a Hunky Blues minden bizonnyal az első népvándorlás-doku, nem több, nem kevesebb. Komoly kutatás áll mögötte, az „amerikás forínerek” története hatalmas kép (és hang)anyagból áll össze, a nyilvánosság és a szabadság ethosza ugyanis az USÁ-ban praktikusan azt jelentette – ezzel is itt szembesülünk –, hogy szinte minden utcasarkon forgatott egy-egy kamera már a századfordulón is.

A Hunky Blues nemcsak a ’10-es, ’20-as években kivándorolt félmillió magyar történetét, de egy új civilizáció születését is elmondja. A mese egyébként egyszerű, az európai szegények szabad társulásából születő Új Világ vonzereje, hogy egy hajójegy árából megválthatod magad elaggott, élősködő nemzeted rabságából. Magyarország már akkor lemaradt – az archív sajnos kegyetlen –; nemzettudatról papoló, bocskais, darutollas előkelőségei nevetségesen anakronisztikusak Wilson amerikai elnök népbe vegyülő, egyszerű alakjához képest.

Forgács nagyhatású filmjeinek sora, jelenléte – egyszer erről is beszélni kell – sajnos nem felszabadítóan hat a hazai dokumentarista társadalomra, inkább valami furcsa zavart kelt. (Annyira, hogy idén például díjat adni is elfelejtettek eddigi legnagyobb vállalkozására.) A zavar oka szerintem az – s ezzel kellene végre kezdeni valamit –, hogy Forgács nem úgy tekint a dokumentumfilmre, mint a játékfilmhez képest csekélyebb kifejezőerővel bíró másodrendű műfajra. Épp ellenkezőleg, mint a kinematografikus láttatás másfajta, azzal mindenképp egyenrangú, határtalanul gazdag lehetőségére. Valójában ez az, amire a BBS dokufilmes nagy generációja rájött, s ez az a felismerés, ami a közelmúlt magyar dokumentumfilmjében szinte teljesen elenyészett.

Tulajdonképpen Almási Tamás tudja ezt Forgácson kívül, de ő ezt a tudást másként, másra használja. A Puskás Hungaryben – itt csak egyetlen magyar megy el, nem félmillió, mégis nagyon fáj – azt élvezzük, ami a Sejtjeinket vagy a Szívügyeinket is oly népszerűvé avatta, a játékfilmesen felépített történetszervezést. Almási maga fogalmazza meg egy interjúban: „Puskás Öcsi élettörténete szinte a hollywoodi recept szerint bonyolódott, ahol a főhős szembeszáll a végzetével és győz”. Ahogy a Hunky Blues nyilvánvalóan Forgácsra várt, úgy találta meg a Puskás-sztori Almásit, aki pontosan azt bontotta ki a hazájából kiszakadt legismertebb magyar életútjából, ami számunkra a legnyugtalanítóbb: Puskásnak az volt a szerencséje, ami a végzete, hogy elment innen.

Hol a szabadság, kinn-e vagy benn? A BBS-dokuk minden kockája a szabadsághiányról szólt, 2010 legjobb dokumentumfilmjei is – módszertől függetlenül – végül erről beszélnek, a szabadság durva eltiprásáról a múltban, bonyolultabb, áttételesebb hiányáról a jelenben.

Említsünk közülük néhányat, melyek jó lenne, ha elérnék az egyre inkább szóródó, elbutuló, pusztán a politikai, meg celeb-botrányokra élesített közfigyelem ingerküszöbét.

Mindenekelőtt Petényi Katalin és Kabay Barna Hitvallók és ügynökök című történelmi filmjét a magyar katolikus egyház és a szocialista állam viszonyáról. Komoly, precíz, felelős munka, hosszú cikkeket és sok-sok háttérbeszélgetést érdemel. Petényiék – Várszegi Asztrik segítségével – a cikk elején említett tabutémák egyik legfontosabbikát törik fel, a magyar katolikus egyház szétzüllesztését, behódoltatását a szocialista államrezonnak, ügynökök általi elözönlését egészen a püspöki, bíborosi székekig, mindezt a kora kádárkortól Róma (!) hallgatólagos beleegyezésével.

Papp Gábor Zsigmond alapos, érdekes, színvonalas dolgozata, a Kelet-nyugati átjáró a kádári állam szebbik arcfelét, az 1989-es határnyitást mutatja. A történetet mindannyian ismerjük. Az NDK néhány ezer állampolgáránál ’89 nyarán elszakadt a cérna, s nem voltak hajlandók többé hazájukba visszatérni. Akárhányszor újranézhető önfeledt arcok a visszanyert szabadság pillanatában. S egy mulatságos tény, amit eddig esetleg nem tudtunk: a vasfüggönyt tulajdonképpen azért bontották le, s ez tette lehetővé végül a kelet-német inváziót, mert műszakilag elavult, s nem volt pénzünk a kasszában az újjáépítésre.

Húsz évvel később: akit szeretsz, azzal hálsz. Házi paradicsom. Jelenetek az öntudatos, csípős nyelvű Zsuzsa és a szelíd, iszlám vallású Mubarak házasságából. Kiss Anna filmje a mezőny egyik legüdébb darabja, sok kis taposóaknával. Egy extrém páros kapcsolatának közvetítő nyelven bonyolított, hol mulatságos, hol megalázó reménytelensége.

Megsebzett ünnep, Pesty László publicisztikája az ötvenedik ’56-os évfordulón kitört véres összecsapások áldozatairól: leszakadt ujjak és retinák, gumilövedékekkel átütött tüdők, elroncsolt arcok, összerugdosott bordák, el nem múló sebekkel csúfított testek, melyekhez Pesty mindössze a rendőrségi törvénynek az önkényes brutalitást tiltó passzusait használja ellenpontként. A film ezer kérdést felvet, mi itt maradjunk annál, vajon miért nem készül több dokumentumfilm botrányos közéletünkről, ami legalább ezen a minimális szinten korrekt, politikailag?

Végül egy rövid, pár perces talált doku, a Születésnapomra. A Keleti pályaudvar lépcsőfeljáróján egy harmincas férfi – valószínűleg roma és hajléktalan, közli, hogy ma van a születésnapja. S mivel nincs, aki felköszöntse, elszavalja – csak úgy magának – József Attila versét. Végigmondja szépen: „Harminckét éves lettem én…”. Csak az utolsó soroknál bicsaklik meg a hangja, ott hogy „én egész népemet fogom…”. A vers után leblende. Köszöntük szépen. Két alkotója – Klausz Tibor és Török Ágnes – tudja vagy sem, ez egy igazi balázsbélás gesztus volt.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2010/04 11-13. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10123