Asterix,
Lucky Luke és a mangahelyzet
Megkönnyebbülhetnek
a klasszikus Asterix-képregény kedvelői, kiadóváltás történt ugyan, de kis
kihagyás után folytatódik a sorozat, mi több, a karácsonykor bemutatott
animációs filmhez kapcsolódóan a szokásosnál hamarabb jött a következő rész.
Az
Asterix-történetek nagyjából két kategóriára oszthatók: vannak az „utazósak”,
amelyekben a főszereplők egy másik országba látogatnak, ami alkalmat kínál az
alkotóknak az adott néphez kapcsolódó képzetek, közhelyek és előítéletek anakronisztikus
kifigurázására, és vannak a „helyben maradósak”, amelyekben – többnyire
valamilyen külső inger hatására – konfliktus támad a kis gall falu lakói
között.
Utóbbiak
közül való a legnagyobb kedvencem, A
perpatvar. Nem fogom szó szerint idézni Beaumarchais-t, aki A sevillai borbélyban remekül mutatja be
a rágalom és az arra való fogékonyság gyilkos párosát, legyen elég annyi, hogy
René Goscinny egészen biztosan ismerte a híres monológot, és Tullius
Destructivus személyében megalkotta a tökéletes ellenlábast Asterix és barátai
számára. Úgy gondolom, ez azon kevés albumok egyike, amellyel a legmakacsabb
képregényellenzőket kivéve bárkit meg lehet győzni arról, hogy a képregény
formája alkalmas remekművek megalkotására.
Az Asterix a helvéteknél a mai Svájc
területére kalauzol el minket. Rögeszmés tisztaság és pontosság, kakukkos óra,
havasi kürt, banktitok, fondü, van itt minden, ami kell. A „nemzeti
sajátosságokra” épülő poénok szokás szerint remekül ülnek, de a történet
vezérfonala talán nem olyan erős, és az ellenfelek nem annyira egyediek.
Az istenek otthona ismét a faluban játszódik nagyrészt, és a rómaiak újabb furfangos
kísérlete behódoltatásukra ismét viszályt gerjeszt a barátok között, ezúttal „gazdasági”
alapon. A történet felfogható amolyan „plázaépítés-ellenes” pamfletként is. A
legjobbak közül való ez is.
Asterix
15: A perpatvar, 16: Asterix a helvéteknél, 17: Az istenek otthona. Színes, puhafedeles,
kötetenként 44 oldal. Móra kiadó.
Míg a
fenti Asterix-történetekben mindössze egy híresség (Guy Lux televíziós
műsorvezető) karikatúrája szerepel, a legújabb, a franciaországi megjelenés
után alig pár hónappal már magyarul is olvasható Lucky Luke-epizód a paródián
alapul.
Olyannyira,
hogy ez kissé meg is nehezíti a humor értékelését azoknak, akik nem ismerik
Georges Lautner 1963-as klasszikus krimi-vígjátékát, a Les tontons flingueurs-t (magyarul Lövöldöző taták címmel vetítették). Nemcsak, hogy már az
alapötletet is ebből a filmből kölcsönözte az íróként visszatérő Laurent Gerra,
hanem a film jó néhány szereplőjének a karikatúrája is feltűnik a színen
(főként Francis Blanche, Robert Dalban és Bernard Blier), sőt pár jelenet és
szállóigeként rögzült mondat is felismerhető a képregényben. Csakhogy ezeknek
esélyük sincs átjönni a fordításban, ami bizony csökkenti az epizód élvezeti
értékét. Nem rossz, persze, de volt jobb.
Lucky
Luke 21: Dalton nagybácsik. Színes, puhafedeles, 44 oldal. Pesti Könyv kiadó.
Nem is
olyan régen, mondjuk öt évvel ezelőtt úgy tűnt, a magyar képregénypiac
legerősebb szegmense lesz a manga, hiszen a nulláról indulva igen gyorsan
felfutott a távol-keleti képregények száma, évente 45-50 kötet is megjelent.
Aztán egymás után ábrándultak ki a kiadók, az (utólag alaptalannak bizonyult)
határozottsággal támadó Mangattack (az Athenaeum márkája), a fantasy terén
szerzett pozícióit kiterjeszteni próbáló Delta Vision és a hírnevét
képregénykiadóként megalapozó, mára leginkább „young adult” kategóriás
regényekkel foglalkozó Fumax. A gyakorlatilag egyedül maradt MangaFan pedig
visszavett a tempóból, de legalább túlélt néhány különböző jellegű válságot, és
a jól bevált sorozatai folytatódnak.
Ezek
közé tartozik a Ruróni Kensin szamurájmanga, sajnos immár az egyetlen, amelyet
rendszeresen olvasok. Pechemre a legutóbbi két kötetben a harci jelenetek
dominálnak, aminek minden bizonnyal sokan örülnek, de én kevésbé. Jó lenne, ha
felgyorsulna a kiadás, hiszen a kötetek fele még hátravan.
Ruróni
Kensin 14-15. Fekete-fehér, puhafedeles, kötetenként kb. 200 oldal. MangaFan kiadó.
