Kultuszmozi

Galaxis útikalauz stopposoknak

A repülés művészete

Kubiszyn Viktor

Douglas Adams sziporkázó galaktikus világmagyarázata a legnagyobb poén az elmúlt negyedszázad SF-történetében.

„Ez a könyv nem csupán hallatlanul figyelemreméltó, hanem elképesztően sikeres is: Népszerűbb, mint a Mennyei Házi Mindentudó, jobban fogy, mint a Hatvanhárom További Figura Súlytalanság Esetére című illusztrált kiadvány, és ellentmondásosabb, mint Oolon Coluphid filozófiai bombaként robbanó trilógiája: a Hol Tévedett Isten, a Még Néhány Isten Legsúlyosabb Tévedéseiből, és a Végül Is Kicsoda Ez Az Isten Egyáltalán? A Galaxis Külső Keleti Peremének néhány liberálisabb civilizációja számára a Galaxis útikalauz már kiszorította a hatalmas Encyclopaedia Galacticát, s egyedül tölti be az összes tudás és bölcsesség tárházának szerepét, mert noha sok benne a hézag, és tele van kétes, de legalábbis üvöltően pontatlan adattal, két fontos vonatkozásban felülmúlja kevésbé szárnyaló elődjét. Egyrészt némileg olcsóbb. Másrészt borítóján a következő szavak láthatók, szép nagy betűkkel szedve: NE ESS PÁNIKBA!”

Galaktikus pikareszk

Douglas Adams 1979-ben megjelent Galaxis útikalauz stopposoknak című kultuszregényének bevezetőjében olvashatjuk a fenti sorokat. A regény később regénytrilógiává bővült, legalábbis hivatalosan trilógiának kell emlegetni, ami logikus, hiszen öt könyvből áll – isten hozott a DA-univerzumban! Douglas Adams pikareszk sci-fi története már az első kötet megjelenése után hatalmas siker lett, a könyv előzményeként számon tartott rádiójáték-sorozat kultikus hírnévre tett szert – és íme, 2005-ben, alig több mint húsz évnyi „tökölés” (DA kifejezése a filmadaptáció munkálataira) elkészült az egészestés filmváltozat is. A film hosszú érlelési ideje jórészt a hollywoodi stúdiók hozzánemértésének köszönhető, de az már a tervek első fázisában világossá vált, hogy az Útikalauzt igen nehéz lesz megfilmesíteni – az öt könyvből álló trilógia (Galaxis útikalauz stopposoknak; Vendéglő a világ végén; Az élet, a világmindenség, meg minden; Viszlát és kösz a halakat; Jobbára ártalmatlan) igen nehéz feladat elé állítja a történetmesélésben utazó adaptátorokat. Douglas Adams világa aprólékosan kidolgozott ötletsziporkákból áll össze egységes egésszé, de az író a cselekmény logikájára és követhetőségére nem helyezett túl nagy hangsúlyt. Az öt könyv pikareszk kalandok és zseniálisan kidolgozott jelenetek sorozata, amelyekben különösen erős hangsúlyt kap Adams sajátos, iróniával gazdagon átszőtt szóművészete. A történet a Földön kezdődik. Arthur Dent az egyszerű, harmincas éveiben járó brit kispolgár arra ébred, hogy egy új autósztráda építése miatt le akarják rombolni a házát. Dent napja és a regény is ebben a szellemben folytatódik: legjobb barátjáról kiderül, hogy bolygóközi stoppos, aki csak szócikket gyárt a Galaxis útikalauz című kiadványhoz erről a „sehol sem jegyzett” bolygóról, majd megérkeznek az intergalaktikus büro-terminátorok is (népszerű nevükön: vogonok), akik ugyanazt teszik a Földel, mint a Nemzeti Autópálya Rt. Arthur Dent házával. A Betelgeuse bolygóról származó barát (Ford Prefect) megmenti Arthurt a pusztulástól és kezdetét veszi a humorban és szürreális kalandokban tobzódó intergalaktikus trip. A könyvek (mind az öt regényből találunk motívumokat a filmben, sőt, olyan ötletekkel is találkozhatunk benne, amely egyik papír-Galaxis változatban sem szerepel) visszatérő és állandó szereplői: Arthur Dent, brit polgár, aki hálóköntösben tép végig az ismert galaxisokon. Általában úgy, hogy fogalma sincs arról, hogy mi történik körülötte. Ford Prefect, a Galaxis útikalauz című bolygóközi kiadvány utazó informátora. Zaphod Beeblebrox, a galaxis kétfejű (ex)elnöke, a Véletlen Valószínűség Hajtóművével hajtott hajó boldog tulajdonosa. Trillian, az érzékeny, okos és gyönyörű földlakó hölgy. Marvin, a paranoid android. És persze a Galaxis útikalauz stopposoknak című kiadvány, a maga frenetikusan találó szócikkeivel és barátságos küllemével.

Isten legsúlyosabb tévedése

A Douglas Adams művei köré épült kultusz nem elsősorban a művek művészi erejének, nem is a virtuóz írástechnikának szól: hanem a szemléletmód eredetiségének. Douglas Adams abszurd humorba csomagolt sci-fi története mélységét tekintve egyszerre világmagyarázat és világkritika. Fapofával, a Monthy Pythonon iskolázott szarkasztikus humorral mondja el véleményét az emberi fajról. Mindent megkérdőjelez és mindent kifiguráz – az a fajta humor ez, ami lehengerlően szórakoztató, ám kegyetlenül pontos, és kegyetlenül fontos dolgokról szól. Mint például az élet, a világmindenség, meg minden. A történet szerint egyszer egy hiperintelligens faj épített egy szuperszámítógépet, hogy az kikalkulálja a választ az Élet, a Világmindenség, meg Minden ügyében. A válasz meg is érkezett: 42. Csak a kérdés, az nincs meg. A bolygóközi stoppolás története során, a humorosabbnál humorosabb kalandok közepette Douglas Adams végigveszi a (poszt)modern ember életét meghatározó tényezőket, az olyan, a maga természetes abszurditásában is velőtrázó mindennapiságoktól kezdve, mint a bürokrácia, egészen a fogyasztói társadalmak hurráoptimista világszemléletéig. Adams minden doktrínerséget és dogmatizmust nevetségessé tesz, de legnagyobb ellensége és kiapadhatatlan karikatúraforrása az ostobaság és a csőlátás. Amely természetesen nem csak a mindennapokból ismerős, hiszen a filozófiai rendszerektől és a vallásoktól sohasem volt idegen a dogmatizmus és a csalhatatlanság tudata, ezért aztán kevéssé életszerűek és rugalmasak – horribile dictu, egy galaktikus stoppos maximum röhögni tud rajtuk. A lélekvándorlástól a katolicizmusig, Platóntól Heideggerig sokféle kultúrtörténeti utalás tűnik fel a könyvekben, persze maróan gunyoros, mindent a fonákjára fordító gondolatsziporkák keretében. A kerge ötletek tekervényei közt (amelyek sokat köszönhetnek a sci-fi műfaj tág lehetőségeinek) könnyen elveszhetne a lényeg, de szerencsére nem így történik: hiába a különböző fajok, lények, kalandok varázslatos sokszínűsége, a Galaxis útikalauz minden epizódja az emberi létezés anomáliáit mutatja meg. Így van ez akkor is, amikor a bürokratikus szervezettség vogon bajnokairól értekezik épp a szerző, vagy amikor a Krikett bolygó lakói kerülnek fókuszba, akik „hisznek a békében, az igazságban, az erkölcsben, a műveltségben, a sportban, a családi életben és a más életformák kiirtásában”. Douglas Adams életműve (a könyvek, a rádiójátékok, az Útikalauz label, a számítógépes játékok, a természetvédelmi aktivizmus, a net-imádat) a szabadságról, a szabadság ideájáról szól. Arról, hogyan lehet teljesen szabadon, kötöttségektől, előítéletektől és doktrínáktól mentesen szemlélni a világot. E pikareszk galaxis-magyarázat kézenfekvő végpontja a szabad, teliszájú nevetés: komolyan veszed a világot, mindazt, amiről tudsz, amit látsz, amit érzel? Ne ess pánikba. Vicc az egész.

Lé és idő

„Az Útikalauz szerint a repülésnek is megvan a maga művészete, vagyis inkább a fortélya. Abban rejlik a trükk, hogy az ember megtanulja a földre vetni magát, és elhibázni azt.” Filmet készíteni az Útikalauzból többek szerint is egyenlő (volt) a művészi öngyilkossággal, mert lehetetlen, irreális és tökéletesen fölösleges. A negyed évszázadnyi előkészületi munka után végül mégiscsak elkészült a film, amelynek befejezéséhez egyesek szerint hozzájárult Douglas Adams halála is – ha más miatt nem, de végső tiszteletadásként mindenképpen meg kellett hogy valósuljon az Útikalauz moziváltozata. Pláne az a változat, aminek egyes munkafázisaiban még az író is részt vett. Ahogy Douglas Adams több helyen hangsúlyozta is, az előkészülő filmet ő nem adaptációnak tekintette, sokkal inkább az általa létrehozott öntörvényű világ egyik újabb variánsának. Bár a cselekmény jórészt az első regény történetére épül, sok olyan apró változtatást találhatunk benne, amelyek egyetlen Útikalauz mutációban sem tűntek fel. Rögtön ilyen az igen szellemes John Malkovich-menet (a Nagy Zöld Trüsszentő takonnyal felkent papját játssza itt a színészlegenda), vagy a Trillian/vogon interakció a vogonok anyabolygóján. Az alkotók jó érzékkel és ízlésesen építették be a szállóigévé/kultusz-axiómává nemesült DA gondolatokat a filmbe: a „Ne ess pánikba!”, a törülköző-fétis, a vogon költészet és egyéb finomságok ugyan csak motivikusan, de azok számára is élvezhetően jelennek meg a filmben, akik az eredeti történetet és e motívumok gazdag jelentését nem feltétlenül ismerik. Garth Jannings rendező, aki a játékfilmkészítés előtt a Blur és az R.E.M. számára készített klipeket, meglepő visszafogottsággal használja a CGI-effektekket és a digitális trükköket. Bár a film látványvilága teljesen up-to-date (2005, A.D.), ez mégsem telepszik rá a történetre. A számítógéppel létrehozott legpengébb virtuál-effektek mellett ugyanis a dizájnban igen hangsúlyosan jelenik meg a ’70-es, ’80-as évek formavilága (és dizájn-optimizmusa, lásd elélvező ajtók), amely kettősség kitűnően illik az adams-i ironikus szellemhez. A film ugyanakkor igen sokat tompít a könyvek radikalizmusán és szarkasztikus kultúrkritikai felhangjain: ami a könyvekben aforisztikus kinyilatkoztatás (és mint ilyen, pontos és kegyetlenül találó), az a filmben pusztán a történetnek alárendelődő vígjátéki töltelékeffekt. A keserű felhangok és tudati tartományok („amelyeket csak azok az elméleti matematikusok ismernek, akik véletlenül rossz minőségű LSD-t vettek magukhoz.”) teljesen kilúgozódtak a filmváltozatból, de ez nem feltétlenül vált az adaptáció hátrányára, hisz a Galaxis útikalauz világába teljes következetességgel belefér egy profi, lekerekített és happy enddel rövidre zárt vígjáték is. A film ilyen. Korrekten összerakott profi sci-fi cucc, zseniális ötletekkel felturbózva. A vizuális kreativitás legékesebb példája talán maga az Útikalauz-könyv megjelenítése: minimálban tolt kompjutergrafika plusz szellemes animációk, és mindez természetesen úgy szervül egésszé, hogy nem bántóan retro-technicista. Az Útikalauz mer korszerűtlen lenni, ezáltal tűnik időtlennek. A Galaxis útikalauz stopposoknak filmváltozata egyszerre óvatos hommage és alázatos adaptáció – Douglas Adams szelleméhez hű, de annak radikalizmusát nélkülöző búcsú a mestertől. Aki, most már jól látszik, valamit nagyon telibe talált annak idején a Galaxis-sorozattal – és bár a galaktikus stoppolás még meglehetősen gyerekcipőben jár, az biztos, hogy a Douglas Adams-féle világmagyarázat és világszemlélet legalább addig érvényben marad, amíg Isten elő nem kerül abból a bizonyos logikai buborékból (lásd Bábel hal) és el nem veszi a törülközőinket. Embernek lenni DA szerint a lehető legviccesebb dolog a világegyetemben. 42? Naná. DA 2001-ben halt meg szívrohamban. De a Galaxis útikalauz épül tovább, elkészült a film, a netes szócikkgalaxis terjeszkedik, és az emberiség továbbra is jólinformáltan néz a messzeségbe. Kedves Douglas Noel Adams, viszlát. És kösz.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2005/06 34-36. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8280

Cikk értékelése:

szavazat: 2114 átlag: 5.48