KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
   2005/június
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• (X) : Kortárs Összművészeti Fesztivál 31. Filmművészeti Nyári Egyetem, Eger, 2005. július 23-29.

• Bori Erzsébet: Cigányutak Roma-dokumentum
• Örkény Antal: Cigány film vagy roma film? Dallastól a Nyóckerig
• Varró Szilvia: Romák a képernyőn Sötét hírek
MAGYAR MŰHELY
• Muhi Klára: Táncórák és ütlegek Böszörményi és a cenzúra
• Muhi Klára: Hogy fut ki alólunk egy világ Beszélgetés Gyarmathy Líviával
• Hungler Tímea: Nem vagyunk szentek Beszélgetés Gárdos Péterrel

• Pápai Zsolt: Mozgókép-kalligráfia Martin Scorsese portréjához
• Kubiszyn Viktor: Bekattanva Taxisofőr
KULTUSZMOZI
• Géczi Zoltán: Rémálom luxuskivitelben Sin City
• Kovács Marcell: Bűnös városok A Gotham–Sin City tengely
• Kubiszyn Viktor: A repülés művészete Galaxis útikalauz stopposoknak
• Köllő Killa: Címszavak a világmindenségből Útikalauz-változatok
TITANIC
• Varró Attila: Elveszett ártatlanság Titanic: anime a fedélzeten
• Vágvölgyi B. András: Ex Oriente: luxus

• Trosin Alekszandr: A gödörből Orosz filmipar
FESZTIVÁL
• Schreiber András: A függetlenfilmezés diszkrét bája Székesfehérvár
DVD
• Gelencsér Gábor: Persona grata Bergman-filmek DVD-n

• Bíró Yvette: Bergman tánca Sarabande
KRITIKA
• Kolozsi László: Egészség-ügy Üvegfal
• Kárpáti György: Dupla dogma Még egy csók
LÁTTUK MÉG
• Vaskó Péter: Pofonok földje
• Bori Erzsébet: Testvéred feleségét…
• Köves Gábor: A Richard Nixon-merénylet
• Földes András: Edukators
• Köves Gábor: Boogeyman
• Vajda Judit: Tangó és tulipán
• Vízer Balázs: Mennyei királyság
• Kárpáti György: Zöld határ
• Pápai Zsolt: Hitler titkárnője

             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Sötét hírek

Romák a képernyőn

Varró Szilvia

A romák ügye nem az ország ügyeként, hanem egyre inkább különálló, a többség számára követhetetlen, irracionális valóságként jelenik meg a képernyőkön.

 

Margit, elhízott roma asszony; kifakult piros kosztümje alatt hosszú ujjú pulóver és cicanadrág, lábán fekete bakancs. Fulladva beszél és érthetetlenül: – Olyan pofont adok mingyá, hogy lebukol e! Mé nem tudod, mi az a rossz kapcsolat?

Műsorvezető: Margitka, akkor mondd el Erzsikének is, hogy mit jelent a rossz kapcsolat!

Margit: Mé nem tudod, mit montá nekem (ordít). Várjá csak, ne féjjé, meg fogod kapni!

Erzsébet, fiatal, csinosan öltözött roma nő, visszakiabálva: Tetőled?

Egymás szavába vágva adják elő, mi bajuk egymással. Margit öccsével békülne, mert Erzsi miatt évekkel ezelőtt megromlott vele a kapcsolata.

Margit: Tetvesek vagytok!

Erzsébet: Gyere csak, nízd meg ezt a hajat e, mennyi van belüle! (hátulról előre dobja a haját, kezébe fogva rázza a másik felé, a közönség kacag)

Margit: Ezt e, ezt nízd meg! Te szígyentelen! (ő is haját a kezébe fogva mutatja a másik nő felé, publikum nevet)

Mónika: Jó, így nem tudunk tovább beszélgetni, ha kiabáltok és szidjátok egymást!

Margit súlyos pajzsmirigybetegségéről beszél, közben az eddigiekhez nem illeszkedő felirat jelenik meg. „Annyi gyerek van a családban, hogy minden tavaszra jut legalább egy ballagás.” A következő felirat szerint pedig: „Margit életében fontos szerepet kapnak a babonák, ezért nem feküdt be az ágyba.” Megérkezik Béla, bajszos cigány ember: barnás-bordós öltöny, kék-fehér mintás inghez piros-fehér csíkos nyakkendő, a sztori egyre követhetetlenebb. Már hárman kiabálnak, békülésre esély sincs. Mónika az utolsó percekben megmagyarázza a kudarcot: „Az a baj, hogy nem tudtok egymással kulturáltan beszélgetni, mert rögtön elkezditek szidni a másikat, és elkezdtek kiabálni. Így nem jó”.

A január ötödiki adás a Mónika-show tipikus elemeit vonultatja fel: a legalsóbb szociális rétegeknél is lecsúszottabb, gyakran különböző függőségek jeleit magukon viselő (alkoholista, drogos) emberek deviáns magatartásformákban pompáznak a közönség előtt. Méltósága itt csak Mónikának van, aki ebben az adásban is gyerekekként kezeli vendégeit, tanítónénisen gardírozza őket (tegezve), és persze erkölcsi érzékkel rendelkezik. A két agresszív nő összefüggés nélkül hadar, alig érthető beszédüket a műsorvezető fordítja le a középosztály nyelvére. Habár a show elsősorban a szegények, és csak mintegy véletlenül, másodsorban a romák megalázására épül, a csatorna felelősei számára is bizonyára közhely, hogy a kisebbséghez tartozó személyek televíziós megjelenítéséből a többségi befogadó a látottakat az adott kisebbség egészére vonatkoztatja.

A romák pedig hozzák, amit tőlük elvárnak. Kezdve a külsejükkel: az egyik kissé kurvásra sminkelt nő (ilyenek, ha fiatalok), a másik lestrapált, vonzónak nem mondható, kövér asszony (így néznek ki, ha megvénülnek). Ők maguk hozzák fel a tetvet, mint a cigányság mindenki számára jól érthető jellemzőjét (tisztátalanok), a következő, előítéletet pedig már maga az RTL Klub idézi fel a nézőben (szaporák). Egzotikus tulajdonságaikat fölerősíti a babonák hangsúlyozása. Mónika utolsó mondata (nem tudtok kulturáltan beszélgetni) pedig világos beszéd: civilizálatlanok vagytok, mások, alsóbbrendűek.

A magyarországi televíziók mindegyike ostobaságból, vagy cinizmusból, ugyanazokat a romákkal szembeni előítéleteket sulykolja nézői fejébe évek óta. Szerencsére nem gátolja őket ebben roma újságírók és szerkesztők hada, akik a szerkesztőségekben szűrnék ki a bújtatott (gyakran nem is tudatosuló) vagy explicit rasszista tartalmakat.

Nyíltan ma Magyarországon nem uszít egyetlen tévé sem a romák ellen, bújtatottan viszont rendszeresen megjelenik például a romák veszélyessége: önkormányzat, rendőrség, vagy cigány önkormányzati vezetője nyilatkozik a bűnmegelőzésről, a romák nagyra értékelt „beilleszkedési” szándékairól. A romák extremitásait hangsúlyozó elemek az újságírók kedvencei: a legtöbb tévé nagy terjedelemben számolt be a gyöngyösi esetről, amikor a kórház rendőröket hívott a gyászoló roma rokonokra. A hangsúly kevésbé a rendőri atrocitáson, mint a romákon volt (dühkitörésekre hajlamos, ösztönszerű lények).

Több szempontból választóvíz volt tavaly a TV 2 Bazi Nagy Roma Lagzi című, a romákat tolvajokként, bűnözőkként, a cigány nőket kurvákként ábrázoló műsora: soha romák ilyen szervezetten és egyöntetűen még nem tiltakoztak negatív médiabeli megjelenítésük ellen; a TV2 bocsánatot kért, az ORTT szankcionált. Amíg azonban a Bazi Nagy Roma Lagzi kiverte a biztosítékot, a velünk élő napi cigányellenesség sokszor fel se tűnik. A segélyért sorban álló, élősködő problémahalmaz mellett a médiák legkedvesebb roma-képe az autentikus cigány: a „cigányvajdás”, „cigánykirályos” sztorikban egy nép egy bizonyos csoportjának korlátozott körben érvényes szokásait állítják be reprezentatívnak, ráadásul mindehhez a romákkal fedik le magukat (nem lehetünk rasszisták, ha ők maguk mesélik magukról, hogy lopnak, csalnak). Az „igazi cigány” alakjának megteremtése elvonja a romáktól a többséggel egyenrangú polgártársi státuszt; idegenségük miatt nem kell viszonyulni hozzájuk, elvannak ők többségi szolidaritás nélkül is.

A romák jól behatárolt képi sémák mentén tűnnek fel a képernyőn. Életük nyilvános, míg a nem romáké védett: a televíziós kamerák magától értetődően nyomulnak be intim szférájukba. A magukat megvédeni képes többségi riportalanyok mernek nemet mondani, a szegények viszont nem is tudják, hogy megtehetik ezt. A tévék sorra azzal érvelnek: a romák hozzájárultak személyes adataik (nevük, lakóhelyük), vagy lakhelyük képeinek nyilvánosságra hozatalához. Etikai kódexek vagy szakmai viták híján az adott újságíró egyéni felelősségére van bízva, hogy megemlíti-e például a szabolcsi faluban élő, egy kórházban tudtán kívül sterilizált nő nevét. Az ütős sztorival a szerkesztőségbe visszatérő riporter csak azt felejti el, hogy a vallásos oláh cigány nőnek mivel kell szembenéznie környezetében a riport után.

A romákról szóló szocio-riportok illusztrációjában a többségi előítéletek köszönnek vissza: a romák szaporaságát szoptató, lógó mellű nőkkel és sok gyermekkel, kusza életkörülményeiket a lakások rendetlenségével, kaotikus udvarral (gyakran több, alkatrészeire szerelt autóval), természet-közeliségüket körülöttük bóklászó állatokkal, másságukat félmeztelen gyerekekkel és felnőtt (lehetőleg elhízott) férfiakkal hangsúlyozzák.

A romák csak kisebb százalékban jelennek meg cselekvő, aktív személyként a képernyőn; a magyar média intézményközpontúsága miatt pedig hangjuk a rendőrfőnökön, a kormánytagon, az ellenzéki politikuson, a szociológuson, az érdekvédőn, az egészségügyi dolgozón és az újságírón keresztül jut el a többséghez. Az elitcsoportok pedig – részben szükségszerűen – a saját, többségi nézőpontjukból torzítják el a kisebbségek ügyeit.

Miközben a média egy része időnként egyfajta civilizatórikus, megkülönböztetés-ellenes szerepben tetszeleg, buzgalma többnyire csak az explicit rasszista tartalmakra korlátozódik. A romákat érő hátrányos megkülönböztetés eseteivel szemben gyakran szkeptikus, sőt, látens módon maga is előítéletes. Jól megnyilvánul ez a kettős mérce két, a közelmúltban nagy nyilvánosságot kapott eset televíziós megjelenítésének vizsgálatakor.

Az őket ért etnikai támadások miatt Szerbiát elhagyó vajdasági magyar család történetét száz százalékos szimpátiával követték végig a televíziók. Sötéték 19 éves fiát két ízben megverték szerb fiatalok, majd a család házára ismeretlenek vörös festékszóróval a „megdögöltök, magyarok!” feliratot festették, a bejárati ajtóba kést szúrtak, fölé pedig a „halál” szót írták fel. A televíziók a szabadkai fiú esetében abból indultak ki, hogy őt származása miatt érték a jogsértések – a magyarországi romákat érő atrocitások esetén a média sosem felejti el hangsúlyozni, hogy „a romák állítása szerint” a támadóik mondjuk lecigányozták őket. Félévvel a Sötéték elleni támadás előtt a jászladányi Roma Polgárjogi Alapítvány vezetőjének házára horogkeresztet, bitófát, és a „meghalsz cigány” mondatot írtak ismeretlenek – a hírt röviden tálalta a legtöbb híradó, és a legtöbb nem tért rá vissza. Hasonlóképpen, a televíziók „kiegyensúlyozottan” foglalkoztak J. Richárd ügyével, aki tavaly júliusában egy őt leteperő rendőr kezei között hunyt el. A televíziók bemutatták a rendőrség (a 19 éves fiú szívbeteg volt), és a szülők verzióját (a rendőr ölte meg). Míg Sötét Döníz esetében még csak kétségbe se vonták az etnikai indítékot, J. Richárdnál két egyenrangú változatot mutattak be – néhány híradó a többinél kissé számon kérőbb volt a rendőrséggel, de nem találtunk példát arra, hogy bármely médium az intézményes rasszizmust vizsgálta volna meg tüzetesebben.

A szociális témájú riportok készítői érzékenyek ugyan a kiszolgáltatottak problémái iránt, de ritkán keresnek felelősöket egy-egy ügyben. Magyarországon tét nélküli szocio-újságírás folyik, a média (az írott sajtó éppúgy, mint az elektronikus) a hetvenes évekre jellemző paternalista, szétfolyós, a szegényekkel szemben szánakozó, a felelősséget elkenő módon ábrázolja a romákat. Az „esélyegyenlőség” és az „egyenlő bánásmód” frázisok puffogtatása mellett propagandistaként siet a mindenkori kormány segítségére (növekvő esélyhez jutnak a romák, felszámolják a cigánytelepeket stb.), miközben kimozdíthatatlanul ragaszkodik a kilátástalan mélyszegénység és a hazug másság gettójához.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2005/06 10-11. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8272