KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
   2005/június
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• (X) : Kortárs Összművészeti Fesztivál 31. Filmművészeti Nyári Egyetem, Eger, 2005. július 23-29.

• Bori Erzsébet: Cigányutak Roma-dokumentum
• Örkény Antal: Cigány film vagy roma film? Dallastól a Nyóckerig
• Varró Szilvia: Romák a képernyőn Sötét hírek
MAGYAR MŰHELY
• Muhi Klára: Táncórák és ütlegek Böszörményi és a cenzúra
• Muhi Klára: Hogy fut ki alólunk egy világ Beszélgetés Gyarmathy Líviával
• Hungler Tímea: Nem vagyunk szentek Beszélgetés Gárdos Péterrel

• Pápai Zsolt: Mozgókép-kalligráfia Martin Scorsese portréjához
• Kubiszyn Viktor: Bekattanva Taxisofőr
KULTUSZMOZI
• Géczi Zoltán: Rémálom luxuskivitelben Sin City
• Kovács Marcell: Bűnös városok A Gotham–Sin City tengely
• Kubiszyn Viktor: A repülés művészete Galaxis útikalauz stopposoknak
• Köllő Killa: Címszavak a világmindenségből Útikalauz-változatok
TITANIC
• Varró Attila: Elveszett ártatlanság Titanic: anime a fedélzeten
• Vágvölgyi B. András: Ex Oriente: luxus

• Trosin Alekszandr: A gödörből Orosz filmipar
FESZTIVÁL
• Schreiber András: A függetlenfilmezés diszkrét bája Székesfehérvár
DVD
• Gelencsér Gábor: Persona grata Bergman-filmek DVD-n

• Bíró Yvette: Bergman tánca Sarabande
KRITIKA
• Kolozsi László: Egészség-ügy Üvegfal
• Kárpáti György: Dupla dogma Még egy csók
LÁTTUK MÉG
• Vaskó Péter: Pofonok földje
• Bori Erzsébet: Testvéred feleségét…
• Köves Gábor: A Richard Nixon-merénylet
• Földes András: Edukators
• Köves Gábor: Boogeyman
• Vajda Judit: Tangó és tulipán
• Vízer Balázs: Mennyei királyság
• Kárpáti György: Zöld határ
• Pápai Zsolt: Hitler titkárnője

             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Roma-dokumentum

Cigányutak

Bori Erzsébet

A dokumentumfilm már rég szakított a romantikus cigányképpel, a nyomorjelentések helyébe az emancipáció kérdései léptek.

 

A játékfilm vászoncigányát nem kell bemutatni. Emir Kusturica vitte világsikerre, és azóta se szeri, se száma a követőknek, magára adó nemzetközi fesztivál már ki se nyit, ha nincs cigányfilm a programban. E lényegét tekintve romantikus cigánykép éppúgy berögzült, mint hajdan a népszínmű pántlikás parasztja. És ugyanannyi köze van a valósághoz. Mégis hiba volna emancipatorikus, kisebbségvédő hevületünkben a szemétre dobni, amíg nincs helyette jobb. Egyelőre ez az egyetlen elfogadható alternatívája a színtiszta fajgyűlöletnek. Aki a kérdőíven a romát jelöli meg elsőnek azon nációk között, akivel nem akar szomszédságba kerülni, az még pompásan mulathat Kusturica filmjein, bírja Sárközit az Egri csillagokban, találónak érzi Fábry Sándor Rézműves-paródiáit, elismeréssel adózik a Pacsirtának valamely híres prímásunk előadásában és még az sem lehetetlen, hogy Caramelre szavaz a Megasztárban. A cigány mint muzsikus, mint regények, filmek, adomák, kabarétréfák komikus alakja meglehetősen közkedvelt, és széleskörű társadalmi elfogadottságot élvez. Nem állunk olyan jól, hogy erről lemondhatnánk.

De miközben a játékfilm – a médiával karöltve – egyre csak „a cigány” sztereotíp ősképét erősíti, a dokumentumfilmesek heroikusan dolgoznak a romák megismerésén és megismertetésén. A cigány tárgyú dokumentumfilmben mostanra érett be az az új megközelítés, amelyet bízvást nevezhetünk szemléletváltó paradigmának. Megtört a nyomorjelentések, a munka, a lakás, az iskola, az egészségügy terén elszenvedett halmozott hátrányok vádló bemutatásának egyeduralma, és mind gyakoribb az olyan egyének és közösségek ábrázolása, akik kifelé igyekeznek a gettóból, a kilátástalan helyzetekből, szembemennek a sztereotípiákkal. Könnyű a dokumentumfilmnek, mondhatnánk, hiszen természetéből adódóan nem típusokkal, hanem egyedi szereplőkkel, esetekkel dolgozik. De ha valóban ilyen egyszerű lenne, akkor nem kéne naponta fanyalognunk vagy dühöngnünk a romák siralmas média-reprezentációján és a filmszemle előzsűrije sem rostálna ki annyi cigány témájú mozgóképet, amelyek tárgyismeretben vagy megvalósításban nem ütik meg a mértéket.

Persze a szemléletváltás, amiről beszélek, nem a filmben jött létre, hanem a társadalomban. Még ha a „társadalom” nem tud is róla (vagy még nem vett tudomást róla), már számos jele mutatkozik a közbeszédben, közgondolkozásban, és ezt veszik le érzékeny műszerként a jó dokumentumfilmek.

 

 

Fekete vonaton

 

A romák filmes felfedezése a hatvanas években kezdődött, jócskán megelőzve a szociológiát, ami a keleti blokkban nem létező tudomány volt akkor, amikor Sára Sándor (és állandó alkotótársa, Gaál István) utat tört az 1962-es Cigányokkal, a szó szoros értelmében rádöbbentve a korabeli magyar társadalmat a romák létezésére. Ha szokvány, beszélő fejes tényfeltáró riport lenne a Cigányok, akkor mára a múlt tiszteletre méltó, de nézhetetlen kövületeként tekintenénk rá. De Sára lírai képekben, filmversben fogalmazta meg a találkozást, mindenfajta pedagógiai célzat nélkül. Nem sokkal ezután lendületet vett a hazai iparosítás és urbanizáció, szétzilálva, szinte már el is söpörve azt a paraszti világot, amelynek a peremén a cigányok éltek. Egy évtized múltán a Sára munkáját folytató Schiffer Pál már nagy változásokat rögzített háromrészes sorozatában, amely a munka, az iskola és a lakáshelyzet tükrében térképezte fel a cigányság életviszonyait (Fekete vonat; Mit csinálnak a cigánygyerekek?; Faluszéli házak). Schiffer már nem volt egyedül: támaszkodhatott az újra beindult szociológiára, Kemény István és csapata országos, reprezentatív cigánykutatására. A trilógia legerősebb darabja, a Fekete vonat dokumentumfilmes vívmányai és a cinema véritére akkoriban született magyar válasz, a Budapesti Iskola dokumentarista játékfilm- típusa vezetett el a magyar mozgókép egyik csúcsteljesítményét jelentő Cséplő Gyurihoz. Ezek a filmek földindulásszerű változást regisztráltak a cigányság életében a letelepítésük óta beállt százados mozdulatlanság után. A hagyományos, vidéki munkalehetőségek megszűnése vagy beszűkülése valóságos népvándorlást indított el, tömegek tértek át az ingázó életmódra illetve költöztek be a nagyvárosokba, elsősorban Budapestre, ahol a gyárak mellett a lakótelep-építkezéseken helyezkedtek el. Nem kellett hozzá sok idő, hogy megismerkedjünk a nagyvárosi szegénység, a gettók, a slumosodás jelenségével, de a gazdasági és társadalmi fejlődés, a szociális vívmányok, a teljes foglalkoztatottság, a folytonos előremenetelés lázában csak átmeneti, rendszeridegen problémáknak tekintették mindazt a negatívumot, amiről a kutatók, a SZETA önkéntesei és a dokumentumfilmesek – elsősorban a Balázs Béla Stúdió ifjú titánjai – tudósítottak (Grunwalsky Ferenc: Anyaság, 1974; Gulyás GyulaGulyás János: Vannak változások, 1976-78).

 

 

Az ország peremén

 

Mire eljött a rendszerváltozás és vele a szólás, a kutatás, a publikálás szabadsága, addigra alaposan megsokasodtak a gondok. Aztán elszabadult a pokol. A magyar társadalom egyszerűen nem volt felkészülve arra, hogy mivel jár a kapitalizmus, a liberális demokrácia, sőt ellenkezőleg: tele voltunk illúziókkal, amiket a vasfüggöny résein kikandikálva hosszú éveken át gyűjtöttünk és dédelgettünk. Annyi vesztese lett itt a rendszerváltásnak, annyi gond szakadt ránk – egész régiók, iparágak csődje, tömeges munkanélküliség, vágtató infláció, visszagondolva kész csoda, hogy túléltük –, hogy a cigányokat évekre szem elől veszítettük. És valljuk be, nem csak a magunk jószántából figyeltünk föl rájuk mégis. Nem érdemes firtatni, hogy mennyire emberbaráti vagy önös indíttatásból verte bele az orrunk az EU, miközben a csatlakozásra vártunk. A kilencvenes évek elején még csak szórványosan, az évtized derekán már kritikus mennyiségben kaptuk az áldást mindenhonnan: sajtóhírekben, riportokban, tanulmányokban, filmekben, országjelentésekben. Addigra letisztult a kép: kiderült, hogy az ország nagyobbik része, ha önkizsákmányolva, tíz véres körömmel is, de meg tudott kapaszkodni a létminimum peremén, és láthatóvá vált, kik azok, akik reménytelenül, végleg leszakadtak. Nem csak a cigányok, persze, de túl sokan voltak ahhoz a halmozottan hátrányos helyzetűek, a mélyszegények között, hogy szemet ne szúrjon. Kezdetben csak a legelkötelezettebb dokumentumfilmesek merték megközelíteni ezt a témát, és ők azok, akik nem engedték el azóta sem: Salamon András (Cigányok, 1992; Hős utca, 1993; Gyerekek a városban, 1994; Jonuc és a koldusmaffia, 2000), Pálos György és a KVB (Iskolák a láthatáron, 1995; Variációk Csenyétére, 2000), Tényi István (Az én dühödt Magyarországom 2., 1992; Három lépcsőfok, 2004), a Fekete Doboz rendezői (Üttek-rúgtak, 1994; Utcaképes, 2003). Ennek az időszaknak nagy hatású látlelete volt Almási Tamás Meddője (1994-95), ami még a nyolcvanas években megkezdett ózdi sorozatának végére tette ki a felkiáltójelet. Ózd, a katasztrófa sújtotta terület egyszerre szolgált modelljeként a nehézipar úgynevezett fellegvárait, a nagyipari munkásságot, és ezen belül a romákat ért csapásnak, a Hétestelep azóta is kitüntetett szociofilm-terep (Czabán-Pálos: Tiszta fekete; Bódis Kriszta: Ózd, Hétestelep 6/a; Isten adóssága). Pálosék játékfilm helyszínévé is tették a dokumentaristaként megismert, roma többségű észak-magyarországi falut, Csenyétét, míg Gyarmathy Lívia mintha a Koportos dokumentumfilmes párját rendezte volna meg A lépcsőben (1994): mindkét esetben csodálatra méltó, ahogy cigány hőssel készít nem cigányfilmet, hanem egyetemes emberit. Kőszegi Edit már 1994-es munkája címében kijelölte azt az utat, amelyen azóta is jár: a Jobban szeretnék élni, majd a Szuhay Péterrel közös Történetek a boldogulásról (2000), Passzítás, avagy az együttélés (2003), Decolores (2004) tisztán kirajzolja azt a pályát, amelyen szereplőivel együtt makacsul keresi a kitörési lehetőségeket.

Megint ott vagyunk, ahol 1962-ben, amikor arról kellett győzködni a jónépet, hogy a cigány is csak ember, két füle van, egy orra meg egy szíve? Bizonyos értelemben igen, mert az előző rendszer a romák eltüntetésével akarta megoldani a cigánykérdést. Járjanak iskolába, lakjanak együtt a többséggel, szóródjanak szét, szívja fel őket a gyár meg a téesz, egyszóval asszimilálódjanak. Ez a program megbukott,

Kezdhetjük majdhogynem elölről. De már nem ugyanúgy. Ebben válnak fontossá az olyan bátor, nagyszerű filmek, mint a Városlakók (Salamon András, 1997), A lépcső, Kőszegi és Szuhay munkássága, például a cigány értelmiség formálódásáról szóló Kései születés, Tölgyesi Ágnes pontos és érzékeny filmjei (Cigány ABC; Az álmot meg nem álmodni...). Vagy Varga Ágota változatos tematikájú cigány dokumentumai, amelyek a második világháború idején elszenvedett üldöztetéstől – Porrajmos (a cigány holokausztról), Fekete lista (munkaszolgálat) – a kisebbségi önkormányzatokon (Magyar találmány) át a hagyományos roma „uralkodó osztály” már-már sokkoló bemutatásáig terjedtek (Csintó; Két életben – Cigánylakodalom). Mintha A Keresztapa roma változatát látnánk; nem azért, mert bűnözők a szereplői (a film semmi ilyet nem állít), hanem a család és a vendégkör kapcsolatrendszere miatt: premodern törzsi-nemzetségi szervezetet látunk, amely gazdagsága és hatalma révén tekintéllyel rendelkezik a romák között, befolyásos és híres barátokkal a többségi társadalomból. Itt válik láthatóvá, miről szólnak a vérre menő, de számunkra sokszor érthetetlen viták a Cigány Kisebbségi Önkormányzaton belül: lényegében a hagyományos, premodern vezető réteg csatázik az urbánus értelmiséggel, és a tét nem más, mint a magyarországi cigányság jövője.

 

 

Iskoladrámák

 

Már a játékfilm absztrakt vagy egyenesen hazug cigányképének lebontása hatalmas munkának ígérkezik. A sokkal több nézőt elérő, nagyobb hatású játékfilm mind a mai napig – legutóbbi példa rá az amúgy jó szándékú Dallas Pashamende – azt sulykolja, hogy fölöslegesen fájdítjuk a fejünket a romákért, fogadjuk el őket úgy, ahogy vannak, hiszen ők alapvetően elégedettek a sorsukkal, nem akarnak máshol vagy máshogy élni, minek próbálunk rájuk erőltetni idegen normákat. Ha nem avatkozik bele a külvilág, akkor boldogulnak és boldogan élnek ők a szeméttelepen is. De mi ezt úgysem értjük, mert mások vagyunk, azaz ők a mások, szőröstül-bőröstül és reménytelenül.

Kényes ponthoz érkeztünk. Egy eldöntendő nagy kérdéshez, amelyről éles vita folyik a romák között is, nem csak Magyarországon. A hagyományos értékek (életmód, szokások, nyelv, kultúra) megőrzése, újrafelfedezése kontra modernizáció és társadalmi integráció. Avagy a kettő valamiféle elegye, szintézise. Mintha a régi népies-urbánus vita jelentkezne itt cigány köntösben, és hozzá még a harmadik út lehetősége. A mainstream játékfilm habozás nélkül teszi le a garast az előbbi mellett, míg a dokumentumfilm inkább a modernizáció szószólója. De nem a tézist képviseli, hanem azt a nagyon sok cigány embert, aki a többségi társadalomhoz hasonló útjait keresi a tanulásnak, a munkának, az otthonteremtésnek.

Nem új felfedezés, hogy a kigázolás útja az iskola. De nálunk a legutóbbi időkig túlnyomórészt szegregált oktatás folyt: mert a cigányok, és általában a szegények, elkülönült negyedekben, telepeken élnek; mert a roma gyerekeket nagy számban küldték kisegítő iskolákba; mert a pedagógusok, a szülők, az oktatáspolitika így látták helyesnek. Döbbenetes és tanulságos dokumentumfilmek sora készült az iskolai hátrányokról, a megoldások már-már kétségbeesett kereséséről, a nyílt és a rejtett rasszizmusról, a sötét és a jó szándékú előítéletességről az oktatásban (Varga Éva: Távol vagyunk mindentől; Dégi János-Kóczé Angéla: Iskoladráma; Tölgyesi Ágnes: Cigány ABC; Keserű Judit: Pásurj - Lépések). Az ország legkülönbözőbb pontjain, nagyvárosokban és falvakban, sokszor magukra hagyatva küszködnek az iskolák azokkal a problémákkal, amelyeknek jórésze – szegénység, elmaradottság, a térség infrastrukturális fejletlensége, munkanélküliség, közegészségügyi állapot – nem orvosolható pedagógiai módszerekkel. Sokszor találkozunk vitatható vagy éppen kárhozatos megközelítésekkel, úgy az iskolák, mint a rendezők részéről, de ezek a filmek együttesen mégiscsak arról adnak hírt, hogy mind többen érzik elfogadhatatlannak a cigányság helyzetét és el vannak szánva arra, hogy a maguk területén tegyenek is valamit.

A cigány tárgyú filmek között különleges hely illeti meg Kóthy Judit Zárt karokkal című munkáját, amely a „kettős ballagásról” elhíresült Tiszavasváriban játszódik. Úgy becsülöm, több mint 200 ilyen filmet láttam az évek során, de ritka az olyan, amely vállaltan nem a cigányok szempontját képviseli. Hanem azokét az intézményekét (önkormányzat, iskola), amelyek dolgozói őszintén segíteni próbálnak a romáknak és azon vannak, hogy leküzdjék előítéleteiket.

Filmek egész sora szól már arról, hogy maguk a cigányok – egyénenként vagy közösségben, a többségi társadalom támogatásával vagy éppen annak ellenére – hogyan igyekeznek változtatni, jobbítani a sorsukon. Személyes kitörési lehetőségeket mutat be Varga Ágota Akác utcája. Látszólag vagy a felszínen azt látjuk, hogy csinos, fiatal nők a párválasztás révén kerülnek jobb helyzetbe. Valójában a cigánytelepről szabadulás a döntő lépés, amit akkor is piszok nehéz megtenni, ha mód nyílik rá. A telepen mindenki ismeri egymást, szegről-végről rokonok is, ami egyfelől biztonságérzetet ad és a kilátástalan nyomorban az egyetlen lehetőség a túlélésre. Másfelől ez minden: az otthonosság és a túlélés, mert ilyen helyről se rendszeresen munkába, iskolába járni, se ötről a hatra jutni nem lehet. Ha Flórit, a film főhősnőjét nem hagyja ott két gyerekkel az ura, szegénység és korai öregség várt volna rá a cigánysoron. A szó szoros értelmében kezdőrúgásra volt szüksége, hogy kiszakadjon a helyéből. Most rendes, fürdőszobás háza van, és a család más tagjainak is sikerült feljebb kapaszkodnia, az ő gyerekeik már emberi körülmények között nőnek fel és rendes iskolába fognak járni. Mert a karaván, ha lassan is, de halad. Előbb-utóbb meglesz az üvegház (Litauszki János: Ha lenne egy üvegház, 2005), polgárjogot nyer az integrált oktatás és csak megtalálják a helyüket a kisebbségi önkormányzatok.

A filmesek, akár tudják és akarják, akár nem, a magyar társadalomról, közös jövőnkről adnak képet, amikor a magyarországi cigányok integrációs törekvéseit rögzítik. Ha van a dokumentumfilmnek társadalmi haszna és felelőssége, akkor azt itt kell keresni.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2005/06 04-06. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8270