Hasonlóan
a hatvanas-hetvenes évek mára klasszikussá nemesedett, roma tematikájú
filmjeihez (Sára Cigányokjától
Schiffer Pál Cséplő Gyurijáig), a
cigány kisebbségről szóló mai dokumentumfilmek is elsősorban a láthatóvá tétel
feladatát töltik be. A cigányok helyzetének megoldására a rendszerváltás után
sem született elképzelés, az átmenet évei pedig inkább rontották, mintsem
javították a kétkezi munkából élő emberek, köztük jelentős számban a romák
esélyeit – ezt a folyamatot Almási Tamás mai napig döbbenetes erejű
Ózd-sorozata követte nyomon. Ebben a komor és nyomasztó témában szinte
meglepőnek hat, ha egy dokumentumfilm sötét helyzetképét könnyed pillanatok,
vígjátéki szituációk élénkítik. Hörcher Gábor első egész estés filmje, a Drifter erre is vállalkozik, miközben
újabb, elődeinél nem kevésbé őszintének és hitelesnek ható történetet mutat be
a szegény sorsú vidéki fiatalokról. Célkitűzésével és témaválasztásával nincs
egyedül az utóbbi egy-két év dokumentumfilmes hullámában.
*
Hogy
a falvakban, községekben élő tizen- és huszonéveseknek milyen lehetőségei
vannak a kitörésre, az csak részben függ roma származásuktól. Nagy Dénes két
éve készült filmje, a Másik Magyarország
– Töredékek egy falu hétköznapjaiból vegyesen szerepeltet cigány és nem
cigány magyar kamaszokat, de terveik, ambícióik ugyanolyan szerények, mindannyiuk
kilátásai hasonlóan rosszak. A rendező kérdéseire, hogy mi a hobbijuk, mivel
töltik a napjaikat, jellemzően a számítógépezést említik. Mivel lassú,
folyamatos pusztulásnak kitett lakóhelyükön nincs mit csinálni, se munka, se
szórakozás, inkább bezárkóznak otthonaikba, és virtuális valóságokban próbálják
jól érezni magukat, legyen szó autóversenyzős játékról vagy órákig tartó facebookos
beszélgetésekről. Nem látják tragikusnak a helyzetüket, noha elismerik, hogy
alig van esélyük a jobb életre. Egyiküket akár optimistának is lehetne mondani,
de a megszólaltatott fiatalok többségén érezhető a kiábrándultság, ami
fájdalmasan korán rájuk telepedett.
A Másik Magyarország főszereplője, a
Mezőszemerén élő Bukta Imre józan kommentárjából vonhatjuk le a következtetést,
hogy a falu – és több száz másik, ugyanígy magára hagyott és elnéptelenedésre
ítélt település – és az általa, illetve a nézők számára is ismert művészvilág,
általában véve a kultúra színterei között nincs átjárás. Bukta is törekszik rá,
hogy ne festőként, csak szomszédjukként, magányos öregúrként ismerjék őt a
környékbeliek, mert egyedül így van esélye, hogy kapcsolatot teremtsen velük. A
falvak szó szerint és szellemi értelemben is el vannak vágva a szórakozási és
tanulási lehetőségeket biztosító városoktól, a közösségi élet egykor (mikor?)
virágzó színtereiből egyre inkább az augé-i értelemben vett nem-helyekké,
szellemjárta vidékké válnak.
Az
elszürkülő életterekből számos roma fiatal számára mai napig a zene jelentheti
a kiutat. Almási Tamás idei dokumentumfilmje, a tititá a tizenéves Kuru Antal küzdelmét mutatja be, aki kétszeresen
hátrányos helyzetű: nem csak a rossz anyagi körülmények, hanem a zenei
képzettség hiánya is nehezíti az érvényesülését. A Snétberger Ferenc vezette nyári
zeneiskola legtöbb tanulója többet tud, mint Anti, aki egyelőre csupán ösztönös
tehetségnek számít, a gitártanuláshoz elengedhetetlen zenei alapokkal nincs
tisztában.
A
fiúnak idejébe telik, mire megérti és meg is fogalmazza, mivel van lemaradva,
ez a tudatosság azonban a legfontosabb fegyverének bizonyulhat, ha maga mögött
akarja hagyni az otthoni nincstelenséget. A Snétberger tehetséggondozó
programjában megismert zenetanárnő törődése, és az Almási kamerája előtt levont
tanulságok segítik Antit, hogy kívülről lássa saját magát. Hiába a rengeteg
fejlődés, végül nem léphet fel a Művészetek Palotájában rendezett közös
koncerten. Nem kap kulcsot egy jobb élethez, de mégis közelebb kerül a céljai
eléréséhez – otthon, Edelényben már ő tanítja zenélni a többieket. A tititá nem siker- vagy kudarctörténet,
semmiféle garancia nincs rá, hogy Anti kitörhet a szegénységből, akkor sem
lenne, ha részt vehetne a programot záró koncerten. Ugyanakkor azzal, hogy Anti
a film révén érzékeli a felé irányuló figyelmet, erősödik benne a
bizonyításvágy és a felelősségtudat, e kettő pedig talán már elég lehet a
kiemelkedéshez – a tehetség eddig sem hiányzott belőle.
*
A Másik Magyarországban megszólaló fiatalokkal
ellentétben és a tititá Antijához
hasonlóan a Drifter főhőse, Ricsi sem
veszi adottságnak a kilátástalanságot. Nagy álma, az autóversenyzés ugyan csak
helyi roncsderbikig röpíti, de mégis vannak céljai, van miért küzdenie. Jó
néhány rossz döntést hoz – abbahagyja az iskolát, részt vesz egy betörésben,
édesanyjával hitelt vesznek fel –, ezeket a lépéseket azonban átgondolja, és
mikor bebizonyosodik, hogy rossz lóra tett, vállalja a felelősséget. A film
címe nemcsak a ralizásra, hanem áttételesen Ricsi sodródására is utal, jóllehet
ez a sodródás belülről, Ricsi szemszögéből okok és következmények láncolatának,
egy eltervezett, elképzelt élet állomásainak tűnhet. Éppen a két látásmód együttes
érvényesülése, az egyszerre felmutatott külső és belső nézőpont teszi
különlegessé Hörcher Gábor rendezését.
E hatás
kiváltása szorosan összefügg a Drifter
műfaji kérdéseivel. Dokumentumfilmet látunk: Steinbach Richárd valóban itt és
így él, Kislődön, családja, barátai között. Hörcher és operatőre, Becsey
Kristóf négy és fél éven át jártak le heti rendszerességgel Ricsiékhez, mintegy
200 órányi anyagot forgattak, ebből vágták össze a mindössze 72 perces filmet. Az
eltelt idő alatt a főhős élete is rengeteget változott, a sűrítés miatt így a Drifterben csak a valóban drámainak nevezhető
események maradtak benne. Nincs üresjárat, ahogy a dokumentumfilmekben
megszokott reflexióra, az események értelmezésére sincs idő és tér, csak akkor,
ha Ricsiék „jelenet közben”, tehát nem utólagos megszólalásaikban beszélnek
sorsuk alakulásáról. Egyetlen momentumtól eltekintve, amelyben Ricsi idegesen
kéri a rendezőt, hogy kapcsolja ki a kamerát, a Drifter játékfilmként működik. Még a kettős motiváció hagyományos
dramaturgiai modellje is működik: a hős érvényesülését, a raliversenyekre való
felkészülést éppúgy bemutatja a film, mint Ricsi érzelmi útját.
A
film talán legerősebb, szívszorító jelenetében a fiú őszintén, könnyek között vallja
be külön élő apjának, mennyire szereti őt, és milyen nagy szüksége van rá. Ez
az epizód nem jöhetett volna létre, ha nincs alapvető, évek munkájával kivívott
bizalom rendező és főszereplője között. Ilyen hosszú forgatási idő alatt a film
készítője alkalmasint nem is tud kívülálló maradni, Hörcher is érezhetően Ricsi
barátja lett, családtaggá fogadták. Emiatt a Drifter nemcsak a főhős személyes története, hanem a rendezőé is.
Hörcher arányérzékét és szigorúságát dicséri, hogy a kész filmen nem uralkodtak
el a Ricsi és a rendező számára különös jelentőséggel bíró, a néző számára
azonban kevésbé lényeges momentumok, amelyek sok hasonló, filmes és alanya
közvetlen kapcsolatára épülő dokumentumfilmet elnehezítenek. A szerkesztési
elvekre is jótékony hatással volt az alkotók döntése, hogy a Driftert a lehető legközelebb tartják a
játékfilmek fogalmazásmódjához, történetvezetéséhez.
Ez a
stratégia a magyar filmtörténet unikális darabjaihoz, a Budapesti Iskola
fikciós dokumentumfilmjeihez (például a Cséplő
Gyurihoz vagy az Ember Judit rendezte Fagyöngyökhöz)
teszi hasonlatossá Hörcher filmjét. Lendülete, feszes történetvezetése, illetve
a raliversenyre való felkészülés sportfilmes műfaji jegyei miatt viszont
bizonyos szempontból még közelebb áll a fikciós mozitól megszokott
fogalmazásmódhoz – miközben a film alanya nem „játszik”, a szituációkat pedig
nem a rendező teremti meg, tehát ebben a tekintetben mégiscsak a hagyományos
dokumentumfilmek közé sorolható a Drifter.
Ez a kettősség, a valóság játékfilmes konvenciókkal való megjelenítése, nyomon
követése nemcsak izgalmas elméleti problémaként állítja elénk, hanem különleges
filmélménnyé is avatja Hörcher bemutatkozó rendezését.
Ehhez
persze szükség van a jó érzékkel megtalált főszereplőre. Steinbach Richárd
izgága, vibráló személyisége a kevésbé eseménydús jelenetekbe is feszültséget
csempész, kamera előtti létezése természetes és önazonos. Ennek is köszönhető,
hogy a rendezővel időközben egy fikciós rövidfilmet is forgattak, a tavaly
bemutatott, szintén remekül sikerült Ricsit
– megkockáztatható, hogy Steinbachnak a valódi szinjátszáshoz is van tehetsége.
Édesanyját és apukáját szintén eltalált karaktereknek nevezhetnénk, ha valóban
játékfilmről lenne szó, megszólalásaikkal kijelölik a történet hangsúlyait,
értelmezik az eseményeket.
A Drifter tempója egyedül a film
zárlatában bicsaklik meg. Ricsi a raliverseny után visszailleszkedik a
mindennapokba, kénytelen megkomolyodni – a nevelődési történet végén mintha a
rendezőnek is nehezére esett volna elbúcsúznia a fiútól, de a komótos epilógus
önmagában nem hosszú, csak a film addigi sodrásához képest tűnik lassúnak. Ám a
Drifter ezzel együtt is magabiztos,
egyéni hangú bemutatkozás. Hörcher és stábja ugyanazt a naiv, de létfontosságú
dokumentumfilmes célt próbálják elérni, mint elődeik: hogy egyetlen nehéz sors
se maradjon láthatatlan.
Drifter
– magyar dokumentumfilm, 2010-2014. Rendezte: Hörcher Gábor. Kép: Becsey
Kristóf, Hörcher Gábor. Zene: Kalotás Csaba.Vágó: Thomas Ernst. Producer: Iványi Marcell, Hörcher Gábor, Marieke
Bittner. Szereplők: Steinbach
Richárd. Támogató: Magyar Nemzeti
Filmalap, Robert Bosch Alapítvány.
Gyártó és forgalmazó: KraatsFilm Kft.
72 perc.
