KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/február
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Kamondi Zoltán: Árvai Jolán (1947–2001)
• N. N.: Hibaigazítás
MAGYAR MŰHELY
• Forgách András: Könyörtelenül szelíd szenvedély Fehér György–portré
• Székely Gabriella: A hölgyfarkasnak nincs története Beszélgetés Kamondi Zoltánnal
• Varga Balázs: Entrópia Beszélgetés Mundruczó Kornéllal
• Bakonyi Vera: Kétezeregyről-kettőre Kerekasztal-beszélgetés a fiatal filmesekről
• Grunwalsky Ferenc: Kétezeregyről-kettőre Kerekasztal-beszélgetés a fiatal filmesekről
• Schubert Gusztáv: Kétezeregyről-kettőre Kerekasztal-beszélgetés a fiatal filmesekről
• Varga Balázs: Kétezeregyről-kettőre Kerekasztal-beszélgetés a fiatal filmesekről

• Beregi Tamás: Hol volt, hol nem lesz A fantasyfilm világképe
• Kömlődi Ferenc: Démonok és hobbitok Peter Jackson: A Gyűrűk Ura
• Muhi Klára: Mindenki varázsló és mindenki mugli Beszélgetés a Harry Potter-jelenségről
• Gelencsér Gábor: Potter, a nagy varázsló Beszélgetés egy nyolcévessel
• Ardai Zoltán: A fába szorult lélek Pinokkió–filmek
• Békés Pál: A Pottermék Chris Colombus: Harry Potter és a Bölcsek Köve
• Bikácsy Gergely: Vörös, fehér, bordó A száműzött Erósz
• Földényi F. László: Jéghideg erotika Michael Haneke: A zongoratanárnő
• Schauschitz Attila: Az örök emigráns Marlene Dietrich évszázada
FESZTIVÁL
• Stőhr Lóránt: Filmemet egy hősért Európa Filmhét
• Bakács Tibor Settenkedő: Cséb és Calgon között Reklámzabálók Éjszakája
KRITIKA
• Hirsch Tibor: Balkáni anzix Fekete Ibolya: Chico
• Ágfalvi Attila: Luxusautó és cicanadrág Herendi Gábor: Valami Amerika
• Bori Erzsébet: Városfogócska Jean-Pierre Jeunet: Amélie csodálatos élete
• Györffy Miklós: Franz Meister keserű könnyei François Ozon: Vízcseppek a forró kövön
KÖNYV
• Harmat György: A bűn története Berkes Ildikó – Nemes Károly: A bűnügyi film
LÁTTUK MÉG
• Korcsog Balázs: Zoolander, a trendkívüli
• Nevelős Zoltán: Vanília égbolt
• Varró Attila: Suzhou-folyó
• Vidovszky György: Kémjátszma
• Pápai Zsolt: Az egyetlen
• Köves Gábor: Ellenséges terület
• Somogyi Marcell: Vesszőfutás
• Hungler Tímea: Fiúk az életemből
• Takács Ferenc: Szörny Rt.
• Tamás Amaryllis: A mell és a Hold

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Beszélgetés Mundruczó Kornéllal

Entrópia

Varga Balázs

Szép napok, rossz helyen, rossz időben. Elkészült Mundruczó Kornél második nagyjátékfilmje, a Szép napok. A film gyártója a Laurinfilm, operatőr: Nagy András, főszereplő az Aftából megismert Polgár Tamás.

 

– A Nincsen nekem vágyam semmi és az Afta után a Szép napok három éven belül a harmadik filmed. Két hosszú, egy rövid. Gyorsnak tűnik a tempó, ráadásul a három film között elég sok a belső kapcsolat…

– Nem tudok másképp dolgozni. A három film egymásból következett. A Nincsen nekemről éreztem és mondták is, hogy legalább három különböző film van benne, ezért nagyon letisztult formával akartam folytatni. Ez lett az Afta: nulla történet, nulla információ, igyekeztünk mindent kihúzni a néző kezéből, kizárólag a szerkezetre és a látványra figyelni. Az Afta geometrikus egyszerűsége furcsa mód nagyon bejött, főleg külföldön: szűk egy év alatt tizenkét díjat nyert különböző fesztiválokon. Pedig az a film mégiscsak egy képlet, és épp az kezdett bosszantani benne, hogy nem tud olyan mélyre eljutni, mert a néző pusztán egy képletet lát, legyen az mégoly igaz.

Az Afta talán legerősebb pillanata, amikor a főszereplő az alkoholista asszonyt taperolja az ágyon: itt vannak az érzelmek igazán elengedve. Ez a jelenet a történet logikájából következik ugyan, mégis hamar lezárul. Innen jött a Szép napok őrületének az alapötlete: egy film, ami olyan szigorúan és feszesen indul, mint az Afta, de egy idő után átfordul, átzuhan, és a néző is a részévé válik. A produceremmel és állandó alkotótársammal, Petrányi Viktóriával a frissen megismert és kipróbált tiszta képleteket akartuk széttörni. A Szép napok lényege a folyamatos entrópia, a sodrás, sodródás és zuhanás.

Hauptmann Patkányok című drámájában van egy háromjelenetes mellékszereplő, róla mintáztuk a főszereplőt. Amúgy mindegyik filmemnél megvan az irodalmi és színházi indíttatás, amitől nem akarok és nem is merek leválni. A forgatás alatt rengeteget improvizáltunk, és nagyon el akartunk szakadni mindentől, amit korábban láttunk. Arra törekedtünk, hogy a kritikusok ne találjanak hozzá mintát vagy előképet – ahogy például az Aftát a Gummo (Harmony Korine filmje) alapján aránylag könnyen leírták. Az anno rohadtul zavart, mert a Gummót évekkel korábban láttam. De teljesen igaz volt. Most tehát az volt a cél, hogy szembe menjünk az ilyen mintákkal, elvárásokkal és elképzelésekkel.

A vágás végén járunk, ezért nagyon nehéz beszélni a filmről, de már a forgatókönyv megírása és a forgatás mint metódus nagyon izgalmas volt. Kevés olyan filmet láttam, ami megpróbál teljesen más lenni az elején és a végén. Izgatott, hogy miként robban szét egy struktúra önmagán belül.

– Ehhez azonban megint csak egyszerű sztorit választottatok. Hiszen a Szép napok története a kamaszkor-filmek toposzain alapul.

– Kijön egy fiú az intézetből, hazamegy, belesodródik valamibe: a nővére kemény pénzért magához vesz egy csecsemőt, a lányanya elég zűrös figura, és a főhős, akinek minden vágya, hogy eljusson a tengerhez, lassan beleszeret ebbe a lányba… Ez is toposz persze. Valaki visszakerül egy szituációba, ami nem sokkal ezután romba dől. Ha nem jön haza, nincs robbanás, de az alapbűnt, a gyerekcserét magát nem ő követte el. Péter, a főszereplő srác, megállíthatatlanul sodródik. Az összeomlás miatta következik be, de semmit sem ő csinál, kivéve egyetlen durva akciót a történet végén. Bár egy idő után a környezetének is ő kezd el diktálni, és a néző nagyon pontosan érti az indulatait. Ha az világos, hogy Péter mit miért csinál, akkor a néző talán azonosulni tud vele – és akkor a történet végén feláll egy nagyon fura érzés: hogy most miért kell ezt csinálni, juj… És akkor nagyon fura lesz a happy end, mert eljut oda, ahová akar, ennek azonban ára van. Tulajdonképpen jól érzi magát ott, de olyan tömegű ciki van már a dologban, hogy az kétértelművé tesz mindent.

– A főszereplő fiú aránylag pontosan kiismerhető figura, a két lány azonban jóval bonyolultabb képlet.

– A nővér, Mária számomra is nagyon furcsa, az ő alakja van a legszűkebbre vágva. Egyrészt nem akartam, hogy a nézők azonosuljanak vele, másrészt az érzelgősséget is ki akartam zárni. Ez a lány valami normalitást akar: férjet, gyereket, családot – megszerez egy gyereket, aki nem az övé, nagyon akarja ezt a gyereket, de az nem derül ki, hogy miért…

– Mégis, miért van titok körülötte?

– Mert akkor a néző jobban figyel rá. Ha bárminemű indoklást belerakunk, sokkal kevésbé lesz érdekes a személye. Főleg az anya, Maja mellett. Maja egyfelől nagyon tiszta figura, de ő van a legbonyolultabb helyzetben. Született egy gyereke, akit eladott Máriának. Kamaszlány, akinek a szülés után újra meg kell barátkoznia a testével: még vérzik, még csordul a teje… Ebben a filmben mindenkinek hirtelen kellene felnőnie, mindenki meg van zavarodva, főleg Maja és körülötte az emberek, mert érzik és látják, hogy ez a lány nem ilyen volt. Majának egyre szélsőségesebb jeleneteket próbáltam csinálni: ez a lány ugyanis nem tiszta áldozat. Sokkal keményebb és szemetebb a szerepe, mint Máriáé. Egy pasi pénzeli és kitartja. Elad egy gyereket, és utána visszakéri… közben a tekintete nagyon nyílt és szép, mint egy gyereké. A néző önkéntelenül is megszereti, mi azonban szét akartuk robbantani ezt az automatikusan feléledő szeretetet. Csak Péter szerelme érthető, mert a mélyük ugyanaz és köztük nem tátong a múlt. Valójában tiszta lappal indulnak.

Nagyon sok az érzelmi ambivalencia a filmben, ami iszonyú kihívás és kockázat a szereplők számára. Szerencsére hihetetlenül tehetséges színészekkel dolgozhattam. Ez nagy áldása volt a filmnek. Wéber Kata (Mária) és Tóth Orsi (Maja) főiskolás hallgatók, Polgár Tamás (Péter) nem színész, és borzasztóan nagy dolognak tartom, hogy ő ilyen minőségben végig tudta csinálni a filmet. Mert szerepet kellett játszania. Természetesen vannak párhuzamok, de nem saját magát kellett adnia. Ugyanez áll Tóth Orsira és Wéber Katára. Sokat kellett improvizálniuk, és nem lett volna jó, ha az alakítási vágy legyűri a természetességet.

– A Szép napok első félórája felépít egy világot, egy rendszert, amit utána módszeresen feldúltok és szétromboltok. Eredetileg is ezt a dramaturgiát és ilyen hektikus tempót és stílust terveztetek?

– Komplett forgatókönyvvel dolgoztunk, a forgatás során arra törekedtünk, hogy a valódi megtörténésig vigyük a szituációkat. Ha az adott szöveggel meg tud történni, és résen is tudunk lenni, hogy lefényképezzük, akkor jó. De sokszor akartam hogy ne a forgatókönyv legyen fölvéve, mert azt olvasták a színészek, hanem gyorsan kreáljunk egy új szituációt, hogy természetesek tudjanak maradni, és ne tudják mi fog történni a következő pillanatban. Ebben a játékban Tamás segített a legtöbbet: őt egyáltalán nem lehet kiszámítani, így rengeteg feszültség került a jeleneteibe, mert állandóan készenlétben tartja a partnereit. Ez sok improvizációt jelent. A módszeremet leginkább az operatőrök szívják meg. Nagy András hihetetlenül ösztönös operatőr, végig érezte és tartotta a jelenetek belső ritmusát, pedig gyakran azt sem tudta, mi fog történni, mire kell odafigyelni. Erős tempót diktáltam, nap mint nap rendkívül sok jelenetet vettünk fel, az volt a cél, hogy senki ne tudjon rákészülni a szerepére, ne is tudják a színészek, hogy forgatunk már. Különböző jelszavakkal indítottuk a hangot meg a kamerát, a színészek az hitték, hogy csak próba lesz, de mi azt rögzítettük, aztán zömmel épp ezeket a jeleneteket vágtam be – ez amúgy elég félelmetes…

Az elején borzasztóan sok snitt van. Nagyon feszesen indul el a film, különös plánozásra törekedtünk, hogy eleve szétforgácsolt világot teremtsünk. Ez csúszik szét és el, és a film végén már öt-hat perces beállítások vannak egy teljesen elbizonytalanodó kamerával, ami ugyanúgy nem tudja, hogy mi fog történni. Valójában ez a logika a történetből következett, így erre a forgatás közben jöttünk rá.

– Több dolgot késleltetve tudunk meg, és van, amire egyáltalán nem derül fény. A szereplők viszonyai egyértelműek, a történet összefüggéseit azonban csak apró mozaikokban villantod fel. Ez a dramaturgia komoly terhet rak a nézőre.

– Mindent áttételesen akartam közölni és nem dialógusban elmagyarázni. A szereplők sosem kommentálják magukat – azt Budapesten csinálják az értelmiségiek. Biztos, hogy nehéz film lesz, de nem tudok vele mit csinálni. Nem akarok közönségbarát verziót, még akkor sem, ha Magyarországon a nézők nincsenek hozzászokva az ilyen filmekhez.

– Nem tartasz attól, hogy hamar botrányfilm-híre lesz a Szép napoknak? Van benne megerőszakolás, punci-mutogatás, farok-méregetés, lekötözés…

– Dehát ez már mind megvolt… Ezeket a tabukat hatvanas években kilőtték.

– Csakhogy a mostani közönség a hatvanas években nem is élt. Ráadásul roppant prűd. Egyrészt. Másrészt, ahhoz az alpári humorhoz képest, amit tinivígjáték címén lát és szeret, a Szép napok nyers indulatait nem tudják hová helyezni?

– Miután a filmjeimet nem tudom másképp elképzelni és kiadni a kezemből, ezzel már el is dőlt a dolog. Nem tudok mindenkinek megfelelni, és nem is akarok. Egyébként egy leheletnyi provokáció sincs bennem, én ezeket a dolgokat így látom.

– Azért a filmjeid mégis érezhetően itt gyökereznek, ebben a miliőben, ebben a nyúlós és ismerős káoszban. Másképp rezonálnak Kelet-Európában, mint egy nyugati fesztiválon…

– Ez természetes. Most mindenesetre olyan környezetet akartunk teremteni, amiről nem lehet eldönteni, hogy finn vagy észak-olasz, mert már annyira neutrális, hogy bárhol lehetne, de ennek ellenére mégsem szimbolikus terep. Annyira élem meg ezeket a történeteket itteninek, mint ahogy itt élek. Pici, szűk, és egyre jobban bezáruló hely ez. És a filmem épp annyira dühös, amennyire én is dühös vagyok emiatt.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/02 12-13. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2443