KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/február
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Kamondi Zoltán: Árvai Jolán (1947–2001)
• N. N.: Hibaigazítás
MAGYAR MŰHELY
• Forgách András: Könyörtelenül szelíd szenvedély Fehér György–portré
• Székely Gabriella: A hölgyfarkasnak nincs története Beszélgetés Kamondi Zoltánnal
• Varga Balázs: Entrópia Beszélgetés Mundruczó Kornéllal
• Bakonyi Vera: Kétezeregyről-kettőre Kerekasztal-beszélgetés a fiatal filmesekről
• Grunwalsky Ferenc: Kétezeregyről-kettőre Kerekasztal-beszélgetés a fiatal filmesekről
• Schubert Gusztáv: Kétezeregyről-kettőre Kerekasztal-beszélgetés a fiatal filmesekről
• Varga Balázs: Kétezeregyről-kettőre Kerekasztal-beszélgetés a fiatal filmesekről

• Beregi Tamás: Hol volt, hol nem lesz A fantasyfilm világképe
• Kömlődi Ferenc: Démonok és hobbitok Peter Jackson: A Gyűrűk Ura
• Muhi Klára: Mindenki varázsló és mindenki mugli Beszélgetés a Harry Potter-jelenségről
• Gelencsér Gábor: Potter, a nagy varázsló Beszélgetés egy nyolcévessel
• Ardai Zoltán: A fába szorult lélek Pinokkió–filmek
• Békés Pál: A Pottermék Chris Colombus: Harry Potter és a Bölcsek Köve
• Bikácsy Gergely: Vörös, fehér, bordó A száműzött Erósz
• Földényi F. László: Jéghideg erotika Michael Haneke: A zongoratanárnő
• Schauschitz Attila: Az örök emigráns Marlene Dietrich évszázada
FESZTIVÁL
• Stőhr Lóránt: Filmemet egy hősért Európa Filmhét
• Bakács Tibor Settenkedő: Cséb és Calgon között Reklámzabálók Éjszakája
KRITIKA
• Hirsch Tibor: Balkáni anzix Fekete Ibolya: Chico
• Ágfalvi Attila: Luxusautó és cicanadrág Herendi Gábor: Valami Amerika
• Bori Erzsébet: Városfogócska Jean-Pierre Jeunet: Amélie csodálatos élete
• Györffy Miklós: Franz Meister keserű könnyei François Ozon: Vízcseppek a forró kövön
KÖNYV
• Harmat György: A bűn története Berkes Ildikó – Nemes Károly: A bűnügyi film
LÁTTUK MÉG
• Korcsog Balázs: Zoolander, a trendkívüli
• Nevelős Zoltán: Vanília égbolt
• Varró Attila: Suzhou-folyó
• Vidovszky György: Kémjátszma
• Pápai Zsolt: Az egyetlen
• Köves Gábor: Ellenséges terület
• Somogyi Marcell: Vesszőfutás
• Hungler Tímea: Fiúk az életemből
• Takács Ferenc: Szörny Rt.
• Tamás Amaryllis: A mell és a Hold

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Fekete Ibolya: Chico

Balkáni anzix

Hirsch Tibor

Hol talál magára a világforradalmár, ha elzúgtak forradalmai?

 

Az „egyenes film” nem éppen esztétikai kategória. Ahogy az „egyenes ember” sem világos megfejtésű morális képlet. Az „emberi egyenesség” gyanús keveréke széptani és erkölcstani megfeleléseknek. Az egyenes ember nem mellékesen becsületes is, de ez nem minden, mert fontos, hogy ne járjon csapott vállal, szemébe nézzen felebarátjának.

Ez az egyenes film mindenesetre a szemünkbe néz. Teszi szó szerint és képletesen: ha Chico, a film narrátor-hőse megszólal, átható tekintetét valóságosan is a nézőre szegezi, egyenesen szól, kevés szóval mondja, amit gondol, vagy amit régebbi gondolatairól gondol ma. Ezt az „új gondolatok régi gondolataimról” paradoxont egyébként nem hangsúlyozza túl: egyenes ember nem barátja a szójátékoknak.

Az egyenes film nem csak egyenes narrátorán keresztül egyenes, de saját jogán is. Mindenek előtt: egyetlen képe sem pislog sunyi-mód: ha fegyvert és vitézt mutat, ha nyomorúságot, ha reményt, ha lelkesedést (és leginkább ezeket mutatja) akkor az annyi, amennyit látunk.

Az is lehet, hogy az egyenes filmben az egyenességnek köze volna a fontos filmnyelvi-filmtörténeti fogalom, a „cinema direct” szókapcsolat második tagjához, a direktséghez, a közvetlenséghez. Ezen kívül különösen kötődne a kelet-európai rendszerváltások körüli másfél évtizedhez, amelyben csak úgy sorjáztak felemelő és provokáló pillanatok. Ezekről akkor, ott és először mozgósító erejű híradó-képekkel kellett szólni, a híradó-képeket másodjára hitelesen kommentálni, harmadjára pedig megmutatni, hogy dokumentum és tanúskodás: így együtt, egy történet.

Ez utóbbi már Fekete Ibolya külön rá jellemző optimista receptje, már-már műfajteremtő kísérlete a korszak filmes ábrázolásához.

Hogy tudniillik, igenis vannak történetek a térség rendszerváltásainak történelmében. És hogy ezeket a történeteket a dokumentum+kommentár+mese háromszorosan is „direkt” nyelvén (vagyis keményen a néző szemébe nézve) el is lehet mesélni.

A Chico egyébként is az a ritka film, amelyre értelmes a kérdés: miről szól? Egy ember szeretne hazatalálni. Az életrajzi filmek már csak ilyenek, ilyen egyszerűek, amennyiben boldog gyerekkorral kezdődnek és a visszatalálás stációival folytatódnak.

A mese egésze aszerint tagolódik rész-történetekre, mikor, mire hiszi hősünk, hogy már hazaérkezett, és azután miképpen csalódik. Otthon van, úgy képzeli, amikor chilei kommunista emigráns-család gyermekeként egy kommunista ország fogadja be, mely nem mellékesen apja szülőhazája, Magyarország. Aztán kiderül, a Kádár-rendszer nem igazi otthon, de nem azért, mert diktatúra, hanem mert diktatúrának – ahogy ez szakszerű jelzőként utólag hozzá is ragadt – túl puha. Illetlenség belekérdezni ezen a ponton egy egyenes ember – akkori egyenes kamasz – szigorú értékítéletébe. Mit jelentett volna számára a puha ellentéte, vagyis egy kemény kommunizmus – melyben ő és édesapja otthon van? Nyilván nem fekete autókat és bőrkabátos utasait, ahogy a polgár ajtaján dörömbölnek az éjszakában. Hogy Szabadnép-félórákat sem jelentett volna, az nem biztos. Persze csakis a szabad nép spontán akaratából. A filmben a kemény diktatúra ellentéte – képileg legalábbis – meg van nevezve: Trabantok és Wartburgok kékes füstjében pesti járókelők futnak a pesti aszfalton gulyáskommunizmusra méretezett álmaik után. Chicónak nyilván már emigráns kisgyermekként sem volt könnyű megérteni, hogy mi, bennszülöttek erre vagyunk büszkék. Mondjuk, hogy nincs olyan dalos kedvünk, mint a kubaiaknak. Hogy tekintetünk még a ritka május elsejei plakátokon sem olyan acélos. Hogy nálunk viszonylag ritka a díszszemle, viszonylag gyakori a magán-Mercédesz és a hollywoodi filmek bemutatója. Hősünk mindenesetre nem érkezhetett haza soha Magyarországra, az eszméből protokollá silányult államideológia vidám barakkjába. Megcélozta hát a következő menedéket, a katonaságot. Ahol szolgálják és védik, talán az eszmét is ott veszik komolyan. Ebben is téved. Ha van számára otthonosság a seregben – otthonosság és egyenesség – az a professzionizmus szinonimája. Én is értem a szakmát, te is, és amikor egymásra lövünk, mintha egymás szemébe néznénk. Ez azért kevés a hazaérkezéshez.

Ahogy fogy a hit az eszmében, a viszonylag fiatal kísértetek, Marx és Guevara helyett már csak az ezer éves lovagi galantéria sugallja a szabályokat: „civilt nem gyilkolunk.” A következő hazatérési kísérlet az otthonos hité. Otthonos hit kettő is van: a kereszténység anyai ágon, jezsuita paptanárok közvetítésével, és az apai nagyszülők zsidó vallása. A két vallás közös déja vu-helyszíne Jeruzsálem. Otthonra lehetne lelni itt, mondjuk szerzetesként egy kolostorban, egyesítve az eszme tiszteletét, a katonás fegyelmet, az örök keresés megszokott állapotát, és nem mellékesen a lovagias humanizmust. Ám Chicóból nem szerzetes, hanem újságíró-haditudósító lesz. Így vetődik el egy másik otthonos helyre, Albániába. Az itteni – otthonosan szegény – emberek ott már túl vannak a kommunizmuson, de ettől még az idegen ugyanúgy vívhatja ki tiszteletüket, ahogy a hősünk által megvetett kádári puha diktatúrában volt szokás: talmi gazdagsággal és a privilegizáltak külön-szabadságával. Chico elmeséli azt a pillanatot, amikor világútlevelét megvillantva átsétál a görög-albán határon, világvalutájáért föltankol étellel-itallal, majd visszasétál, megvendégeli albán kísérőit és a határ túloldaláról a színes nyugati világra kukucskáló kiskatonákat. Aki egy másik világba született, – ahogy Chico is – annak ebben a kalandban a hirtelen születő férfi-barátság az otthonos. A kelet-európai kispolgár-nézőnek ugyanez a papírok és pecsétek játéka. Egy embertársunk, látszólag olyan, mint mi, átmegy egy folyosón, átlép egy sorompón, és egy másik világ üzenetét hozza. Hegyeshalom, Ferihegy-tranzit, Friedrichstrasse, S-Bahn állomás, mondjuk 1980-ból. Chicónak, tízegynéhány évvel később az albán-görög határ nem déja vu-élmény. Nekünk volna az, szegény, sóvárgó albánok helyébe képzelve magunkat. Tudnánk, egy üveg Metaxa ára egyhavi fizetésünk.

Chico ide persze nem érkezhet haza, de lassan érteni kezdjük az emlékszilánkok logikáját: valahol erre kell lennie az otthonának, a majdnem-kívülállás és majdnem-testvériség határvidékein. Éppenséggel hívhatják ezt a helyet a háborúzó Horvátországnak is. Hogy mi a közös benne és Dél-Amerikában? Lassan, emlék-szilánkonként, fokozatosan derül ki. Nyilván közös a hit, a sok vér, az egyenesség. És az a nem elhanyagolható apróság, amit narrátorunk ki is mond. Horvátországban, akár Chilében vagy Bolíviában, az emberek megérintik egymást. Átkarolnak, ölelnek, vállon lapogatnak. Egyenes és szenvedélyes népek. A néző itt megint kísértést érez, hogy túl bölcs legyen. Talán mert Chicónál több sztereotípiát látott és hallott a térség egyenes és férfias váll-lapogatóiról, tüzes magyaroktól, magukat halálba inni, szeretni, játszani képes lengyelekről, oroszokról, és akkor még nem is említettük magát az ellenséget, a maga alig félévtizedes nemzetközileg hitelesített imázsával, ahogy a rendező-kolléga, Kusturica mutatja. Ha valakiket, hát a szerbeket igazán az ölés és ölelés, egyenes tekintet és testi érintés kiválasztottjaiként sikerült mozgókép által hitelesíteni; ebben a kérdésben még a hágai bíróság sem adna ki cáfolatot.

Valószínűleg Chico sem tiltakozna. A Balkán keresztben-hosszában férfinak való, akárcsak Dél-Amerika. Kínos, hogy éppen nemzetállamok születnek benne, de hát zsarnokság ellenében születnek, és Chico számára a zsarnokság az igazi fogódzó. Ahol zsarnok van, ott igazság is van, igaza van annak, aki a zsarnok ellen harcol. Chico, aki középkorúvá érve elveszítette hazatérési illúzióit, nem keresi többé az eszmét, a vallást, a kizsákmányoltak szolidaritását. Viszont hihet még sok-sok lokális és pillanatnyi igazságban, amit mindig megérez a kóborlovag, és mindig a jó oldalra áll.

A film azt a történetet, melyből a jó és rossz oldal viszonylagossága is kiderülne, már nem meséli el. Amikor elkészült, még nem robbantottak felhőkarcolókat rész-igazságok gyűlöletes, mindazonáltal egyenes tekintetű harcosai, vagyis a fegyveres férfinek, aki végzetét követve a világban újra és újra ügyet keres, a mostaninál nagyobb volt a respektusa. Ma úgy tudjuk, éppen történelmi pillanat után vagyunk, és a történelmi pillanat a Chico esetében eléggé szerencsétlenül, az utolsó vágás és a bemutató közé ékelődik. Nincs bizonyíték persze, hogy narrátorunk bármit is más logika szerint kapcsolna össze, ha szeptember 11. után kezd emlékezni. Az egyenes ember a maga aktuális igazságát nem hagyja relativizálni a zavaros világtörténelem által. Akkor és ott a horvátoknak volt igazuk, akkor és ott a világforradalmároknak. Chico holnap is hűséges azokhoz, akiknek ma igazuk van.

És mégis, a film foglalata mintha még ennyi otthonosságot sem engedélyezne, egy tetszés szerinti nép és eszme iránti rokonszenv bizonyosságát. De ez már nem Chico önértelmezése, inkább a rendezőnő képei, ahogy az önértelmezést értelmezik. A film foglalatán belül ugyanis eszmék és népek vannak, a foglalatban – a film elején és végén – csak emberek. Emberi élet és halál. Akármilyen eszme csillaga alatt, akármilyen népi háború közben összetalálkozhat két barát, és akkor ez a találkozás röpke hazatérés. Aztán elszakadnak, meghal az egyik, marad megint a magány és az eszmék, lehet vándorolni a következő menedékig. Apa-fiú kapcsolat, barátság, bajtársi összetartozás: ezeket zárja körül a történelem. Megannyi ostromlott Vukovár. Az élet arról szól, ahogy elesik valamennyi.

Ez volna Chico meséje. Emlékezzünk: nem is az első kóborlovag-mese a magyar filmtörténetben. Volt egy Fiala őrnagyunk és egy Bódy Gáborunk, aki Amerikai anzix című filmje elején Pilinszkyt idézte: „el kell indulni minden úton…” Fáradtabb, cinikusabb közelítéssel: bele kell keveredni mindenbe, ahol rész-igazság fénylik, és ahol barátot lehet találni, s aztán el lehet veszíteni. A kóborlovagság, mint kelet-európai és dél-amerikai életforma.

Fekete Ibolya története viszont nem Bódy Gáboré. Nem is Chicóé. Filmje, ha nem eszmék és népek harcát mutatja dokumentum-képeken, hanem barátok elvesztését a fikciós sávban, akkor egy arcot mutat. Egy embert, aki élt és mesél. Tekintete egyenes, spanyolosan ropogtatja az r-eket. Túlélő ember mesél, még élő barátjának.

Akihez szólnak, már elfáradt. Aki szól, fáradhatatlan.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/02 52-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2456