TelevízóÜnnepPortrézsargonKoltai Ágnes
Portréfilm egy magyar filmrendezőről – szokatlan vállalkozása a különbözés jogát nehezen elfogadó Televíziónknak. Makk Károly országvilág nyilvánossága előtt ünnepelte hatvanadik születésnapját: palóznaki nyaralójában, barátai körében és egy filmes stáb (Jókai Lóránt rendező, Árvai Jolán szerkesztő-riporter, Dávid Zoltán operatőr) jelenlétében vigad. A kamera ráérősen mutatja a gyülekező társaságot, van aki pezsgővel, könyvvel, vagy baráti öleléssel érkezik, de akad olyan is, aki élő csirkét hoz erre a szabadtéri happeningre. Falusi dolce vita, szocreál stílusban. Roston sül a hús, pezsgőket bontanak, viháncolnak, néhányan magányosan, szótlanul kóborolnak a hatalmas kertben, miközben Makk Károly barátai és közeli munkatársai megpróbálják elmondani, mit gondolnak arról az emberről, akit a Filmgyár folyosóján Charlie-nak szólítanak, és akiről a filmbarátok is legfeljebb azt tudják, készített vagy két tucat filmet, – jót és rosszat, ami ebben a szakmában természetes.
Suta és ügyetlen nyilatkozatokkal tűzdelt kerti ünnepély képei peregnek előttünk. Mintha egy házi használatra készített videófelvételbe pillantanánk be illetéktelenül. Mulatságos magánszámok szórakoztatják a nézőt: háttérben egy lukulluszi lakoma ínyencségei, s ebből a Brueghel ecsetjére illő kavargásból, kicsit hivalkodó pompából „kibeszél”, a néző felé fordulva magyaráz (inkább a szereplésre, mint a mondandóra ügyelve) néhány vállalkozó kedvű barát. Ebben a portréfilmben mindenki szerepet játszik, még Makk Károly is, aki az első képeken komótosan, csámcsogva megeszik egy almát, vagy amikor zavart mímelve legyeket fogdos.
Némi exhibicionizmus és bohóckodás tarkítja a palóznaki nyilvános ünnepélyt, s ha nem tudnánk, hogy a Televízió milyen szívesen feledkezik meg a kortárs magyar filmrendezőkről – a publicitást, a jó értelemben vett reklámot finnyásán az újságokra bízza – talán még azt a kérdést is feltennénk: miért készült el ez a film?
E cikk írásakor még nem ismertek a közönség szavazatai a hónap műsorairól, de a százalékban kifejezett tetszésnél vagy elutasításnál érdekesebbek és árulkodóbbak lehettek a kirívó televíziós produkciók nyomán íródó panaszos (esetleg dicsérő) levelek, amelyek nemcsak az állampolgárok grafomániájáról, hanem felgyülemlett indulatairól is vallanak. Márpedig a Makk-portré indulatokat gerjeszthet.
A portréfilm rendezője és szerkesztő-riportere önkéntelenül is visszás érzéseket táplál. Minden beállításból és minden mondatból árad a kedélyeskedő intimitás, személyeskedés. A hanyag elegancia és a rendetlenség, a játékosság és a ripacskodás, a jókedv és a harsányság keveredik a filmben. Az Ünnep, mint az a bizonyos állatorvosi ló, jól példázza viselkedési kultúránk zavarát: nálunk a magánember és a közéleti ember, személyiség és nyilvánosság élesen elkülönül egymástól, s mivel a napi gazdasági és politikai gyakorlat ezt csak erősíti, a nyilvánosságot képviselő, a közönségnek szánt sajtó sem képes rést ütni az elzárkózás falán. Nem csoda, hogy nem alakult ki sajtónkban az egészségesen és intelligensen kíváncsi portréműsor. A személyiség erejétől talán a televízió fél a legjobban. Ha valaki netán csak a televíziós interjúkból, riportokból tájékozódna, még azt hihetne, hogy Magyarországon az emberek teljesen egyformán gondolkodnak, ugyanazon a bürokratikus nyelven beszélnek, és viselkedésük is meglepően hasonló.
Portréműsoraink meglehetősen egyhangúak (a szó szoros értelmében), egyfajta fojtott nyugalom árad belőlük, s alig-alig próbálják meg áttörni a hivatalosság álarcát. Nálunk szeretik a riportalanyokat bekérni a stúdióba, s ha valakit mégis a dolgozószobájában, uram bocsa az otthonában keresnek fel, akkor is ritkán fordul elő, hogy a körülmények, kevésbé sterilek volnának, s az izgalmas párbeszédek helyett inkább csak kinyilatkoztatásokat hallunk. A portréfilmek is a hétköznapok szabvány-szürke, bürokratizálódott beszéd- és érintkezési stílusát közvetítik, s képtelenek érvényesíteni azt a szerepet, amire kitalálták a műfajt: egy hiteles személyiségkép megrajzolását. Természetesen nem intimpistáskodásra gondolok, de még csak nem is arra, hogy a nézők szomjúhoznak a politikusok, színészek, labdarúgók, egyszóval az „érdekes emberek” titkaira (éppen ennyire érdekli őket szomszédjuk lábasa és szennyese is), amit a televíziónak ki is kell elégítenie. A riport és a portré – a zsurnalisztikában egyedülálló – lehetőségét kellene kihasználni, azt, hogy a legkülönbözőbb foglalkozású, gondolkodású, temperamentumú emberek a nyilvánosság előtt merjék önmagukat vállalni. Nem azt a szerepet vagy hatalmat, amit foglalkozásuk, hivataluk rájuk mért, de még csak ne is azt a pózt öltsék magukra, amit – úgy hiszik – várnak tőlük, hanem ellentmondásos egyéniségüket tegyék közszemlére. Ehelyett nálunk cirkuszi mutatványba illó Legek műsorát, hatujjú embert, és más, álizgalmakkal kecsegtető tüneményeket felvonultató Csak ülök és meséleket, száraz kérdezz-felelek típusú tudós- és irodalmi portrékat, hamvába halt „a miniszter és barátai” szórakoztató egyveleget kínálnak.
Portréfilmjeink nem függetlenek a Televízió általános kommunikációs (viselkedési-vitatkozási-kérdezési) kultúrájától, s ha végigtekintünk a publicisztikai műsorokon, a, Híradótól kezdve A Héten, a Hatvanhaton, a Hírháttéren, az Ablakon át egészen az Iparvilágig és az Agrárvilágig bezárólag, a kép cseppet sem hízelgő. Mindannyira jellemző a keresettség és a bátortalan őszinteség.
A Makk-portré alkotói láthatóan kerülni akarták a hivatalos hangot, s valami szokatlan, a stúdió merev, sivár környezetével szakító műsort szerettek volna készíteni. Ez a rokonszenves és követésre méltó gondolat azonban kisiklott, a film belesüllyedt a pletykaértékű információk és a kis színesek tengerébe, s még azt a keveset is sikerült a közhelyek és az émelyítő érzelmesség birodalmába lökni, amit Makk Károly megmutatott magából. A szeretetről és a barátságról nehéz elfogadhatóan, szélsőségeket kerülve beszélni a kamera közelségében, Makk Károly, aki pontosan tudja ezt, lépten-nyomon ki is siklik előle, de egész viselkedése sugallja, számára ez az ünnepély és film csak azért fontos, hogy – jó-ízlésű rendezőhöz méltóan – visszafogottan elmondhassa: mégiscsak kellemes megmártózni a barátok ragaszkodásában. Érthetően nem akarja, ezt kimondani, mégis kikényszerítik belőle a vallomást, s így nincs mit tenni, bohóckodással kell ellensúlyozni az érzelmeket.
Az Ünnep a szikár, morózus portréknál talán kellemesebb, de nem mértékadó film. Az ellenkező végletbe csúszott át: harsány, bennfenteskedő, semmiképpen sem pótolhatja a. hiányzó rendező-portrékat. De hát hogyan is találhatná meg a természetes hangot, ha erre senki és semmi nem kényszeríti rá? Még maguk a riportalanyok sem.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1589 átlag: 5.51 |
 |
|
