KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/szeptember
KRÓNIKA
• A szerkesztőség : Kedves Olvasó!
• N. N.: Filmvilág névtár 1958–1979–1999
• Schubert Gusztáv: 2019. Filmodisszeia

• Lengyel László: Magyar glóbusz Ezredeleji beszélgetések
• Szilágyi Ákos: Magyar glóbusz Ezredeleji beszélgetések
• Jancsó Miklós: Levél H. Gy.-hez
• Bikácsy Gergely: A Fénybarlang Jónás, aki 2025-ben lesz huszonöt éves
• Kömlődi Ferenc: Jövő-Bábel A lineáris történelem vége
• N. N.: A jövő – évszámokban
• Sipos Júlia: Húsz év múlva Beszélgetés 2019-ről
• Varró Attila: Anakronisztikus krónikák Beszélgetés Quentin Tarantinóval
• Takács Ferenc: Alice látomásországban Az utolsó multiplex
• Peternák Miklós: Abbahagyni! A végeken túl
• Herpai Gergely: Greta Garbo overdrive Számítógépes játékok: a 2019-es széria
• Tillmann József A.: Az avatárok eljövetele Egy leendő ladomi leletből
• Bóna László: Égi csatornák Mennyei hírek
• Karátson Gábor: Elveszve egyetlen egyenesben Búcsú egy ígérettől
KRITIKA
• Herpai Gergely: Kasztok párbaja Csillagok háborúja – Baljós árnyak
• Beregi Tamás: Csillagok mágiája Star Wars-trilógia
LÁTTUK MÉG
• Bíró László: Kiruccanók A filmmúzeumok bemutatói
• Herpai Gergely: Az űrkommandó A filmmúzeumok bemutatói
• Kis Anna: Visszatérés a Paradicsomba A filmmúzeumok bemutatói
• Mátyás Péter: Ösztön A filmmúzeumok bemutatói
• Nevelős Zoltán: Tea Mussolinivel A filmmúzeumok bemutatói
• Varró Attila: Vadiúj Vadnyugat A filmmúzeumok bemutatói
• Hungler Tímea: 54 A filmmúzeumok bemutatói
• Vidovszky György: Drogosztag A filmmúzeumok bemutatói
• Pápai Zsolt: A Thomas Crowne-ügy A filmmúzeumok bemutatói
• Tamás Amaryllis: Gloria A filmmúzeumok bemutatói
KÖNYV
• Vasák Benedek Balázs: Montázs 2018 Szergej Mihajlovics Eizenstein: Montázs 1938
OLVASTUK
• Galambos Attila: Magyaros rétestészta
• Spiró György: Média-beszélők
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: A ti KÉPMAGNÓtok

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mennyei hírek

Égi csatornák

Bóna László

A képkorszak után képektől eltömődött látásunk megnyílik: már nem látjuk, hanem gondoljuk a képeket.

 

Hét éve már, hogy 2012-ben bekövetkezett, amit sokan sejtettek előre, amiről írtak a régi maja naptárak, írtak a középkori próféták, asztrológusok, látnokok, láttak az újkor médiumai és parafenoménjei. Bekövetkezett az emberiség kollektív tudatállapotváltozása, vagyis átminősültünk mindannyian egyszerre egy magasabb rendű emberi minőség formájába, miként a régi atlantisziak, és ilyenformán eltűntünk a fizikai világból, kivontuk belőle anyagi hatásunkat, vagyis elhagytuk a technikát, megvalósítottuk a gondolattal teremtést, és a morális energiát, mint univerzális, kifogyhatatlan erőforrást használjuk közlekedésre, munkára, szerelemre. Mondhatnánk azt is, ha mi egyáltalán mondunk valamit, mert a szavak is más jelentőséggel bírnak nálunk, mondhatnánk, hogy mi a képkorszak vége utáni emberek vagyunk, és ezt épp a képpel értük el.

Hogy ezt megértessem, egy érzékletes példát kell használnom. Ha az ember belép egy büdös helyiségbe, akkor egy darabig szenved az orrfacsaró szagtól, de egy idő után már nem érzi. Ha egyre zavarosabb, hangosabb zajt, zenét hallgat, megsüketül, kívülre nem hall többet, de hallja a fejében a zenét, sőt előbb utóbb azt hallhat benne, amit akar, tisztán, egyszerűen is hallhatja a dallamot, az összhangzatot, ha úgy akarja, és a torka a süketségtől nem némul el ahhoz, hogy ne énekeljen. Éppen ez történt a képekkel. Eltömődött azemberiség látása a képektől. Megnyílt a képzelete. Nem a közvetlenül a gondolatot. Nem külső képeket gyárt a világról, benne önmagáról, hanem belső látásával látja, úgy, ahogy az ember csukott szemmel lát valamit tisztán, pontosan. Nem látja többet a világot, hanem képzeli, vagyis belső tudása lett róla. Az álomban az ember nem külső képet lát magáról, aki olyan konkrét mint egy fénykép, nem konkrét, valós arcvonásokkal, életkorának jeleivel az arcán, kopaszságával, őszülésével, viseletben, minden valós testi hibájával látja magát, valóságos, divatos hanem csak egy én-érzet van jelen az ki-ki maga van. Ez a képek mögötti látás, a világ álomban, egy tudás, hogy az álmában teremtő képzeletéből a gondolat realitássá válik, mert a gondolat eredő látás, amivel a világot teremtették. A teremtés során önmagában realitás értékű. A először kívülről látott meg. Látásának utánzására képkorszak vége előtti korban az ember mindent gyártott mechanikák eredménye által. A képgyártó technikai arzenál üzeneteként. Ezért ellentmondásokban élt, mert amit a világból látott, az csak külső kép volt, és arról nem csak azt „látá”, hogy a világ jó, hanem azt is, hogy rossz. Így volt ez egészen addig, amíg be nem dugult az emberiség látása, mint egy túlzsúfolt autósztráda.

A képeken keresztül vezetett az út a képek mögé. A láthatón keresztül jutottunk a látható mögötti világig. Tudatosan vagy tudatlanul, nem tudom, de az emberiség a képgyártás őrületig vitt felfokozásával dobta át magát a magasabbrendű dimenziókba.

 

 

Képernyő-kamera

 

Azóta minden, ami az elektronikus képgyártásban és tömegmédiában történt, az a képekkel való leszámolás előkészítése és az ember imaginatív készségének felszabadítása volt. Az új évezred első éveiben egy új tévéműsor indult, amihez persze hatalmas profittal szinte az egész világon új tévékészülékeket forgalmaztak. Minden háztartásban több újtípusú, az újfajta műsor vételére és előállítására alkalmas készülékre volt szükség. A tévékészülékek száma robbanásszerűen meghétszereződött, szinte egyik napról a másikra. És mindez az új műsor miatt! Az újtípusú készülékek képernyője ugyanis nem csak műsort sugárzott, hanem a teljes képernyőfelület egyben kameraként is működött, felvéve a háztartásban élőket a hétköznapi életük valóságában. Így mindenki mindenkit nézhetett mindig. Egyre többen vásároltak ilyet. A legnépszerűbbek azok a készülékek lettek, amiket eleve úgy gyártottak, hogy ne lehessen kikapcsolni őket. Ezek ára kezdetben magasabb volt, de mivel mindenki főleg ezeket vette, így pár év alatt olcsóbb lett, így még többen jutottak hozzá. Az emberek minden helyiségben, garázsban, konyhában, hálószobában, fürdőszobában, sőt autóbuszon, kocsiban egymás mellé és egymásra rakott tévék tucatjait helyezték el, amiken megszakíthatatlanul folytak azok a képek, amiket más tévék máshol fölvettek, miközben őket is vette mindegyik saját tévéjük és sugározta őket műholdon a világ bármelyik pontjára. Sugározta az embereket egymásnak a tévé, sugározta az éppen vacsorázókat, szerelmeskedőket, zuhanyozókat, fogpiszkálókat, vizelőket, ásítozókat, alvókat, ébredőket, fájdalmakban fetrengőket és éppen meghalókat. Sugározta az eközben éppen ugyanezt vagy éppen egészen mást csinálóknak. Az ember nem a virtuális térbe lépett a valóságosból, nem, megunta a virtuálisat egyből! A legvalóságosabb tereket küldte a legvalóságosabbakba, belelépett az élet legjelenidejűbb valóságába. Elektromos zárkód védte a készülékeket, hogy ne lehessen bennük a képet manipulálni. Hogy tényleg a valóságot mutassák. Hogy biztos legyen, tényleg eszik, alszik, szerelmeskedik, fürdik az, akit épp a kép mutat. Az adásidő az élet teljes idejévé vált. A műsor maga az élet lett. A technikai, képi filmidő és az életidő azonos lett, a tévében is addig aludt valaki, amíg a valóságban. Elővehette mindenki a távkapcsolóját, és arra az emberre, családra, párra válthatott, akire akart, akinek az életébe bele akart nézni, vagy akivel együtt akart élni a képernyőn át. A lakások minden helyiségében más és más vagy akár ugyanaz az emberi élet műsora ment a háttérben. Vagy egy helyiségben mehetett egyszerre több is, egyszerre fiatal, öreg, gyerek, asszony, leány vagy férfi élete. Lehetett váltogatni, de lehetett hagyni, hogy ugyanott, ugyanakkor mindig ugyanannak az élete menjen. Előbb utóbb az emberek a kapcsolgatással is felhagytak. Hagyták, hogy ugyanazok a megismert életek sugározódjanak folyamatosan a saját életükbe. Persze primitív, eltorzult ízlésű emberek jócskán megtalálták ebben a műfajban is ócska szórakozásukat Egy szó mint száz, az emberek életében párhuzamosan, háttérként ott volt az összes többi ember valóságos élete a maga valóságos idejével, és ez eltörölt minden fikciót. Az embereket nem érdekelték többé az összefoglalók, sűrítmények, kivonatok, kommentárok, nem akarták valaminek csak a lényegét látni, mindent akartak látni a maguk életével párhuzamosan, amiben a lényeg éppen az volt, hogy valóságos. Ezentúl nem rögzíttetek semmit, nem őriztek meg képeket, hiszen minden pillanatban úgyis végtelen képfolyam zajlott, egyformán lehetett találni minden pillanatban érdekest, érdektelent. Eltörlődött múlt és jövő, csak a pillanat élt. Annyi élet valóságos, folyamatosan zajló filmje vette körül az embereket, hogy nem kellett nézni sem őket; az embereknek anélkül, hogy nézték volna a körülöttük zajló életek filmjeit, odanézés nélkül is kezdett tudomásuk lenni mindenkiről. Eggyé lett az emberiség. Mindenki egyetlen test része lett. Egyetlen horkoló, emésztő, éppen egészséges, éppen beteg, éppen születő, éppen meghaló élő test része lett. Tudássá vált a képek mögötti lényeg, a reinkarnáció, a sorstalanság és a karma, a nihil és az extázis. Nem látható lett mindez, nem nézhető, hanem belső tudássá vált a kép, gondolat-erővé. Elhagyta az ember a képet, mint a fizikai testét, ami valahol ottmaradt egy régi, idejétmúlt dimenzióban, ott maradt horkolva, emésztve, tévét nézve, autót vezetve, úgy használva a technikát, mint a testét, és létrejött a tiszta imaginációval élő, gondolatátvitellel kommunikáló lény, az új atlantiszi ember, a képektől megtisztult létforma.

 

 

Tévéképzetek

 

A régi ember régi műsorai is sejtettek már valamit ebből a folyamatból. A talk-show-k, a vetélkedők, a kandi-kamerák, a házi-videók műfajának soha nem látott népszerűsége már ennek előjele volt. Mindez kombinálódott az egyéb elektronikus és kibernetikus képküldési módokkal, Internettel, a virtuális tér játékaival, és íme előállt a valóság-műsor, ami eltörölte az egész képgyártás érdekességét, a világ képekben való leKÉPezésének fontosságát.

E néhány tévéműsort úgy nézzük, ahogy elődeink forgatták a kezükben letűnt korok régészeti leleteit. Mostanában néhány sportközvetítés megmaradt felvételén szoktunk jókat derülni. Különösen az tetszik, amiken súlyemelők látszanak. Sorban odajárulnak ezek a nagytestű múltbéliek a hatalmas földi súlyzókhoz, hosszan koncentrálnak, néznek maguk elé meredve, teljes önkívületben, hosszan-hosszan, azután vagy fölemelik a súlyokat, vagy nem. Látom, illetve gondolok múltbéli embertársaimra, akik ugyanilyen önkívületben nézték a tévét, néztek benne egy embert, aki láthatóan nem csinál semmit, csak néz, koncentrál. És akkor azt kell gondolnom, hogy azok a múltbeli tévénézők is sejtették már, hogy nem a képeket kell nézni. Az igazság a képek mögött van. Abban, ami nem látható. Olyan képeket néztek, amikből lehetett ezt sejteni. A súly felemelése, az, hogy ki tudja felemelni és ki nem, ugyanis az imaginációtól függ. Attól, hogy a súlyemelő az emelés előtt mennyire pontosan, tisztán, mintegy kiüresedve, egy meditációhoz hasonló állapotba jutva mennyire erősen tudja elképzelni előre a felemelést. A felemelést a felemelés elképzelése előzi meg. Ettől függ. A valódi tettek sikere a gondolatok erejéből származnak. A valóságot a teremtő gondolat előzi meg. A súlyemelés imaginációs verseny. A múltbéli tévénézők ezt az imaginációt akarták tetten érni a koncentráló arcon. Össze akarták kötni a nem látható, belül zajló teremtő gondolkodást és a külső, látható cselekvést. Kapcsolatot akartak létrehozni, meg akarták érteni a kettő összefüggését, mert újra sejteni kezdték azt, amit az archaikus atlantiszi tudás utáni emberiség elfelejtett.

Persze a mi korunkban is maradtak még olyanok, akik a sportközvetítéseket nézik, talk-show-kkal, vetélkedőkkel múlatják az időt, interneteznek, e-mail-eznek, telefonálnak. Ők technikahasználó, testi lények maradtak. Nem alacsonyabbrendűek, hanem útonlévők.

A képek, a filmek az álmok meghosszabbításai voltak, de felébredtünk a képekből, éppen úgy, ahogy egy álmodó ébred fel akkor, amikor az álom már elviselhetetlen. Vagy túl jó, vagy túl riasztó. Amikor már túl sok benne valami. A képek, mint a zavaros álmok, ködössé teszik az elmét. Csak ha az ember megtisztítja magát tőlük, akkor pillantja meg egyszerre élesen és éberen a világ valóságát, azt, ami a világot és benne az életet létrehozza és létbentartja szüntelenül. Megláthatja az erőt, ami az embert az ő KÉPmásaként alkalmassá tette ugyanerre.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/09 42-43. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4569