Film és irodalomA fehér királyElillanó mágiaPethő Réka
Dragomán György
nagyszerű regényének adaptációja remek ötlet, de hová tűnt belőle A fehér király?
Egy adaptáció esetében
mindig az az egyik legfontosabb kérdés, hogy a tényszerű cselekmény vizuális
megjelenítésén kívül milyen módon sikerül felidézni az alapjául szolgáló művet.
Dragomán György A fehér király című
regénye esetében ez azért is volt különösen érdekes, mert a sodró lendületű,
tudatfolyam szerű elbeszélői stílus legalább annyit hozzátesz a mű különleges
világához, mint az ábrázolt események nyilvánvalóan valós alapja. Nem titok,
bár a regényből egyértelműen sehol nem derül ki, hogy a szerzőt saját, az
1980-as évek Romániájában eltöltött gyerekkora inspirálta a történet
megírására, ahol a középpontban az elnyomó rendszerben megélt hétköznapi élet
áll.
A világszerte több mint
harminc nyelvre lefordított alkotás először 2005-ben jelent meg, az író második
regényeként. Egy tizenkét éves kisfiú, Dzsátá meséli el a történetet, attól a
ponttól kezdve, amikor apját munkatáborba viszik, odáig, amikor nagyapja
temetésén két évvel később újra viszontlátja meggyötört, továbbra is rabságban
tartott édesapját. A novellaszerű, lazán összekapcsolódó fejezetek hétköznapi
helyzetekről szólnak, amelyeket Dzsátá az iskolában vagy otthon él át, miközben
teljes természetességgel jelenik meg a szadista futballedző, az út felásását a
gyerekekkel elvégeztető munkás, vagy a nyereménysörét testnevelés órán
futóedzés keretében a kocsmából a gyerekekkel elhordató tanár. A gyermeki
védtelenségen, a felnőttek „parancsainak” visszaszólás nélküli elfogadásán
keresztül ábrázolja elképesztően elevenen a szerző mind a társadalmi, mind a
politikai közeget. Dragomán regényében az apróságok számítanak igazán, a
korrupt földrajztanár, aki csalásra akarja rávenni a sportversenyen Dzsátát,
mert ott a másik iskolának kell nyernie, a kizárólag propagandafilmeket vetítő
mozi titkos terme, ahol a gyerekek pornófilmek tekercseit találják (és biztosak
benne, ha rajtakapják őket, hazaárulás lesz a vád), vagy amikor karácsonykor
kapcsolják le a villanyt, és ezért petróleumlámpánál kell ünnepelni. Ebből a
szempontból a regény Hajdu Szabolcs Fehér tenyér című filmjével rokon alkotás,
ám az angol adaptáció már nem.
Alex Helfrecht és Jörg
Tittel elsőfilmes rendezőpáros pont azokat a jeleneteket hagyták ki az
adaptációból, amelyek meghatározzák azt a világot, amelyet a regény ábrázol, és
a többit is sematikussá satírozták, általános érvényű, de leginkább semmitmondó
történetté üresítve az alapművet. Mert a végeredmény nem egy bármilyen elnyomó
rendszer dinamikáját és a kisember hétköznapjaira gyakorolt hatását bemutató
film lett. Hanem súlytalan helyzetek laza szövésű sora, ahol az elnyomás
ábrázolása nem elég absztrakt és általános ahhoz, hogy bármilyen diktatórikus
hatalom által kialakított elnyomó rendszerre tegyen érvényes állításokat, a
konkrét történetről viszont túl keveset tudunk meg ahhoz, hogy a szereplőkkel
és a szituációkkal azonosulni tudjunk.
Kik ezek az emberek? Mi
az a rendszer, ami ellen lázadnak? Mit képvisel az uralkodó hatalom? Nem tudjuk
meg, csak annyit látunk, hogy vannak a Gonoszok és vannak a Jók. A gonoszok
annyira ördögiek, hogy amikor nagyszülők, akkor is egy macska meggyilkolására
veszik rá szegény Dzsátát, aki pedig nem bántaná az állatot (giccses
eltorzítása ez is a regénybeli alapepizódnak), tanárként pedig eleve bokszerrel
érkeznek ellenőrizni a házi feladatát bemutató csapatot. (Ennek a jelenetnek is
megvan a regénybeli párja, amikor Dzsátá és barátja eljátékgépezik a zászlóra
szánt osztálypénzt, és úgy döntenek, eltörik a lábukat, hogy ne kelljen
szembenézniük a következményekkel.) Az elnyomók és elnyomottak közötti
különbséget pedig olyan didaktikus eszközökkel ábrázolják az alkotók, mint a
generálishoz szekéren megérkező Dzsátá és anyja, akik a parkolóban ámulva
látják a szupermodern autót.
A regény egyik nagy
erőssége, hogy a kiskamasz Dzsátá nézőpontjából úgy meséli el a történetet, hogy
naiv és ártatlan ábrázolását teremti meg mindazoknak az eseményeknek, amelyeken
felnőttként a fejünket szokás ingatni. A gyerek nem képed el, nincs ítélete a
rendszerről, számára ez a mindennapi valóság, amelyen gyerekcsínyekkel és minél
több játékkal halad keresztül. Nem drámaként éli meg az élelmiszerhiányt, persze
megpróbál banánt szerezni, amikor az élelmiszerboltba végre érkezik belőle,
hiszen már két éve nem evett déli gyümölcsöt, de az anyacsavar, amit a földön
talált, jobban érdekli. Alex Helfrecht és Jörg Tittel saját elmondásuk szerint
azzal igyekeztek a filmben visszaadni ezt a gyermeki nézőpont, hogy szándékosan
kevés információt adnak az események kontextusáról: így a néző azon keresztül
tud azonosulni a gyermek főhőssel, hogy pont olyan kevés információja van a
filmben ábrázolt világ tényszerű részleteiről, mint egy gyereknek. Az
információmegvonás azonban önmagában nem elég a gyermeki nézőponthoz. Ezúttal egy
hely és idő nélküli teret eredményezett, ami vizuális megjelenítésével is
zavart kelt a befogadóban. Egyszerre jelöli ki a kommunizmus jelentette múltat
az óriási, ekét szorongató Hank szoborral, és egyfajta disztópikus jövőt a
fejlett térfigyelő-kamera rendszerrel, és a lekapcsolhatatlan állami rádióval.
Miközben a történet
főhőse továbbra is Dzsátá, semmit nem tudunk meg arról, hogy mi játszódik le a
fejében vagy a lelkében a megélt események alapján. Ahogy senki másról sem
tudunk meg ilyesmit. Bárgyú, a filmet a kisvárosi háziasszony arckifejezésével
végigmosolygó anyja (Agyness Deyn nem éppen kiemelkedő alakításában) nem a
rendszer ellen lázadó, bátor nő, hanem egy, a kamaszkort még alig elhagyó,
saját értékrenddel és eszmerendszerrel nem rendelkező figura. A sematikus
karakterek között ezért értelmezhető, téttel bíró viszonyok sem tudnak
kialakulni, amelyet koholt konfliktusokkal és érzelmi töltet nélküli feszültségekkel
próbálnak palástolni az alkotók. Az anya, hogy a gyermeket védje, azt mondja
Dzsátának, hogy apjának munkaügyben kellett elutaznia, azért nincs velük.
Amikor a fiú megtudja, hogy apját valójában munkatáborba vitték, megsértődik az
anyjára. Fordított helyzetben pedig az anya lesz dühös a fiára, amiért az semmit
nem tudott meg a nagyszülőktől az apa helyzetéről.
Pedig a forgatókönyvet
is jegyző Helfrecht-Tittel páros az adaptáció során jól érezte az alapmű
dinamikáját. Az epizodikus szerkezetű regényben az egyes fejezetek nem
kapcsolódnak szorosan egymáshoz, nem következnek egymásból, és a cselekmény nem
tart egy jól körülhatárolható végpont felé. A film is ezt a logikát követi, az
egyes epizódok lezárulnak és nincsenek hatással a következőre, mégis érezzük a
folyamatosságot. Az alapmű tizennyolc fejezetéből mindössze nyolc jelenik meg a
filmben, több pedig utalások, apró motívumok formájában köszön vissza (mint az
anyának a film közepén szedett virágcsokor, amely a regény nyitófejezetét idézi
meg). A mindennapi helyzetekkel, kis gyermeki kalandokkal építkező történet a
filmen akkor igazán élvezhető, amikor az alkotók megőrizték ennek
egyszerűségét. Több esetben azonban mintha nem elégedtek volna meg az
alapanyaggal, drámai szituációt és feszültséget próbálnak teremteni ott, ahol
ez szükségtelen lenne. Ilyen a már említett macskás jelenet, vagy a hegy
belsejében lévő kincs vadászatakor a két barát veszekedése. Ezekben az érzelmi
hatásra apelláló jelenetekben megbicsaklik a történet, kizökkenünk a mondvacsinált
konfliktusok miatt.
Így az a furcsa helyzet
áll elő, hogy a regény intenzívebb és magasabb feszültségszinttel rendelkező
képekkel kommunikál, mint a belőle készült filmváltozat, ami inkább olyan, mint
egy rosszul felmondott hangoskönyv. Dragomán György, aki saját elmondása
szerint is képszerűen gondolkodik, és azokat írja le regényeiben, kezdettől
fogva nem akart részt venni a film elkészítésében. Bizonyos elemek
megtartásához ragaszkodott, semmissé lesz viszont az a jelenet, amelyben Dzsátá
a sakkozógéptől elrabolja a fehér királyt, a szimbolikus és címadó figurát,
miközben anyja majdnem teljesen megadja magát a rendszernek férje
kiszabadításáért. Itt ugyan a meglátogatott generálisból nő lesz, ám hiába van
a sakktáblán királynő bábu is, hősünk nem rabolja el azt. Míg a regény feszült
jelenetében az automatizmussal szemben kiszolgáltatott gyerek tehetetlen harcát
érezzük, akinek nincs reális esélye a hatalommal szemben, így végül
frusztrációjában csal, addig az adaptáció nem tesz semmilyen állítást arról,
hogy milyen eszköze lehet az embernek az elnyomással szemben. Úgy tűnik el a
fehér király bábuja a történetből, ahogy a regény mágiája a filmes
adaptációból.
A fehér király (The White King)
– angol-német-svéd-magyar, 2016. Rendezte: Alex
Helfrecht, Jörg Tittel. Írta: Dragomán
György regényéből Alex Helfrecht.
Kép: René Richter. Zene: Joanna Bruzdowicz. Szereplők: Lorenzo Allchurch (Djata), Olivia Williams (Sophie), Jonathan Pryce (Fitz ezredes), Greta Scacchi (Meade tábornok). Gyártó:
Oiffy // Proton Cinema. Forgalmazó: Vertigo Média Kft. Szinkronizált. 89 perc.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 3 átlag: 6.33 |
|
|