KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1990/március
• Schubert Gusztáv: Einstand
TELEVÍZÓ
• György Péter: Csoportkép zászlóval Televízió a politikában
• Lengyel László: Politika a televízióban
FORGATÓKÖNYV
• Bereményi Géza: Irodalom

• György Péter: A lázadás esztétikája Kentaur
• Szilágyi Ákos: „Mint hulla a hulla!” Vázlat a szovjet nekrorealizmusról
• Zalán Vince: Hazugságok vására? Gyöngyök a mélyben
TÖMEGFILM
• Koltai Ágnes: „...a te országod”
• Lajta Gábor: Biff, boff, blöff! A Denevérember alakváltozásai
• Kemény György: Tisztelt Mr. Batman! Dizájn
KRITIKA
• Schubert Gusztáv: Befejezett jövő Meteo
• Fábián László: Van-e dokumentum, amikor nincs film? Málenkij robot; Te még élsz?
FESZTIVÁL
• Koltai Ágnes: Újérzéketlenség Kairó
LÁTTUK MÉG
• Kovács István: Vasárnapi tréfák
• Bikácsy Gergely: A film varázsa
• Lajta Gábor: Fekete eső
• Hegyi Gyula: A fehér szörny búvóhelye
• Fáber András: Erotikus fantázia
• Létay Vera: A Sárkány éve
• Tamás Amaryllis: Dolgozó lány
• Székely Gabriella: Őrület
• Bikácsy Gergely: Hibiszkuszháza
KRÓNIKA
• Szemadám György: Csutoros Sándor emlékére...

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Televízió a politikában

Csoportkép zászlóval

György Péter

 

„Ez itt a halikarnasszoszi Hérodotosz kutatásainak a bemutatása, hogy az emberek véghezvitte cselekedetek az idő múlásával el ne enyésszenek, és hogy azok a nagy és csodálatos tettek, amelyeket egyrészt a hellének, másrészt a barbárok vittek végre, hírnév nélkül ne maradjanak.”

Hérodotosz

(Horváth Judit fordítása)

 

1990-re a Nagy Testvér kis testvéreit mind elsöpörte az ár. Abban, hogy a Magyarországról és részben Lengyelországról lokális és óvatos reformként elindult folyamat 1989 őszén hirtelen lenyűgöző mértékben felgyorsult és visszafordíthatatlanná lett, olyannyira, hogy egy nap hangosan kimondtuk, ami velünk, körülöttünk, részben általunk történik, az forradalom, abban hatalmas szerepe volt a televízió technikája által elszabadított szellemnek is.

Természetesen nem állítom, hogy bármi is történt volna, ha a válság nem kezdi ki előbb az ipari termelés szintjét, tehát versenyképességét, minőségét, majd magának e tevékenységi formának racionális értelmét, s végül a jelentőségét. Előbb a birodalom technológiája omlott össze, utóbb tarthatatlanná vált az a gondolkodásmód, amely azt létrehozta, szavatolta. A sors különös tréfája, hogy a Nyugat egészére érvényes válság, mely nem más, mint a gazdasági növekedés kizárólagosságában gondolkodás ökológiai katasztrófához vezető totális csődje, ott nyilvánul meg a legvadabb mértékben, ahol egyébként maga e gazdasági rendszer a saját normáival mérve is sikertelennek bizonyult. A fejlődés Nyugatra is érvényes zsákutcája Kelet-Európában vált láthatóvá, ahol a posztsztálini állam gyógyszere hipertrófiásan megnövelte mindazt, ami előbb-utóbb egész civilizációnkat megbetegíti.

E csőd világossá válásában döntő szerepet játszott az információs iparágak elitjéhez tartozó televízió, amely egyike lehet a 20. század végi új paradigmát létrehozó technikáknak is. A televízió immár nem pusztán kultúrfilozófiai és kereskedelempolitikai vagy épp a mentalitást befolyásoló szociálpszichológiai tényező, hanem – mint itt és most Kelet-Európában kiderült – primer és roppant hatásos történelemformáló nagyhatalom.

Vélhetően a Birodalom keleti tartományai televíziós közvetítések nélkül is előbb-utóbb csendesen vagy véresen szétrohadtak volna, de abban, hogy mindez ilyen módon, főképp, hogy ilyen sebességgel történhetett meg, nagyon nagy szerepe volt a műsorszórás határokat nem ismerő, hihetetlenül erős fegyverének is. Itt, Kelet-Európában a forradalmak közvetítésének és alakulásának egybeesésekor, azaz a jelen és az épp alakuló jövőképeinek egymásramontírozódásakor vált végképp visszavonhatatlanná a televízió mítoszának győzelme, hiszen először fordult elő, hogy igazi fegyverek végül elhallgattak a kamerák megjelenése láttán, hogy az élesre töltött rakéták visszahúzódtak néma silóikba a parabolaantennák által közvetített képek eredményeképp (Berlin, Prága). Ugyanakkor itt történt meg először az is, hogy egy forradalom közvetlen célja nem állott másból, mint a televíziós közvetítés ellenőrzéséért indított népi küzdelemből (Bukarest).

Mindenekelőtt észre kell vennünk azt is, hogy a televízió Kelet-Európa tébolyult határok mentén felszabdalt népeit a forradalmi közvetítések révén úgy kötötte össze, ahogy eddig soha arra nem volt példa. Magyar, lengyel, cseh, német, román szolidaritás élménye tagadhatatlan része lett a politikától egyébként meg nem érintett millióknak, és ez el kellene, hogy gondolkoztassa azokat, akik e régió feltámadását etnikai reneszánszok sorozataként képzelik el, s azt a nemzetállamok felállításának-feltámadásának képében látják megvalósíthatónak. A televízió technikája arra fogja őket is kényszeríteni, hogy elsajátítsák azokat a ma még csak kisebbségek által használt terminológiákat, melyek túlmutatnak a múlt századon.

A televízió globális nagyhatalommá válásának szimbolikus dátumát talán nem teljesen önkényes egy konceptuális, szinte művészi akcióhoz kötni, amely egyben a műsorszórás határtalanságának vizuális bizonyítására szánt tévéprogram is volt. 1951-ben a See it now – utóbb földrésznyi jelentőségű – műsorában Ed Murrow, aki a második világháborúban rádióriporterként vált legendás személyiséggé, a stúdió kontrollszobájában ülve egyszerre mutatta meg a nézőknek két külön, egymás melletti képernyőn a Csendes- és az Atlanti-óceánt. A példázat átütő erejű. A jóslatból mintegy 40 év alatt valóság lett. A televízió immár nem parttól partig ér – ami 1951-ben egy amerikai számára maga volt a világ –, hanem minden egyéb szokásos mértéknél pontosabban mutatja a nyugati ember uralma alá hajtott társadalmi berendezkedés határait. A nyugati szemmel nézett világ ott ér véget, ahol a műsorszórás határai, ott, ahonnan már csak nehezen fogható az adás, s ahonnan csak ritkán jönnek a képek. A televízió olyannyira kisajátította a nyugati világról alkotott képet, hogy ami a mindennapi jelentésekből hiányzik, arról e civilizáció lassan elfelejtkezik, legyen az egy-egy sztár vagy épp éhínség sújtotta kontinens.

A műsorszórás démonikus eszköze – eltekintve a kábeltévék 80-as évekre teljesen kiépült demokratikusabb struktúráinak alternatíváitól – a kezdetektől fogva nyilvánvalóvá tette, hogy a televízió hatalma szinte fékezhetetlen, a politika páratlan eszközhöz jutott a televízió által. Épp ezért a tévé mindig is óvatos tojástáncot járt a történelem követése és befolyásolása között, s egészen 1989 teléig, a bukaresti forradalomig nem fordult elő, hogy egy jól szervezett hatalmi csoport által megteremtett műsorszerkezet világrendje teljes egészében felboruljon, s a közvetítés ténye azonossá váljon magával a forradalommal.

Mostanáig a Nyugat folyamatosan híreket kapott Keletről, s így elektronikusan átvilágította az általa még nem uralt régiókat. Mindez a televízió nyugati technológiai filozófiájának uralmát bizonyította, újabb és újabb hódítások sorozatát jelentette. Amikor Gorbacsov Moszkvájából küldött a nyugati égbolt alá képeket a televízió, újabb hódítást hajtott végre. Reagen és Gorbi moszkvai közös sétájának közvetítése ugyanúgy dicsőség volt, mint az, hogy Hillary megszerezte a Nyugatnak a Mount Everestet, vagy az, hogy Amstrong lefoglalta a Holdat. A Nyugat technikája révén legyőzött, azaz ellenőrzése alá vont egy addig ismeretlen területet.

Más kérdés, hogy a keleti észjárással gondolkodó, de a nyugati szellemiséget is ismerő, s a Nagy Testvérek örökébe lépő Gorbacsov maga is megértette, hogy számára mire való a tévé, és épp ezért ő lett a 80-as évek második felében az első számú sztár, aki maga mögé utasította Michael Jacksont, II. János Pált és a Batmant. Pontosan tudta, hogy a Nyugatnak elég, ha a mitologikus tévé drámájában, a hírek állandóan változó, globális nagy „Dinasztiájában” újabb megasztárt avathat, s nem kérik rajta számon, hogy a Birodalom végét jelentő forradalmak szinte teljesen kimaradtak a közvetítésekből. Azerbajdzsán, Karabah, Tbiliszi harcaiból s a többi keleti nép küzdelméből a Nyugat máig csak villanásokat látott.

A tévéközvetítések szabadságának, forradalmi erejének, valamint a forradalmak végbemenetelének tényleges határa riasztó pontossággal esik egybe. Kép csak onnan érkezett, ahol győzött a forradalom: hiszen a forradalom győzelme egyben a műsorrend átalakulásának pillanata is.

Ám 1989 őszéig a műsorrendet – a Tienanmen téri tömeggyilkosságtól eltekintve – szinte semmi sem zavarta meg, s ez nyilván szorosan összefügg azzal is, hogy honnan származnak a forradalmi hírek. Hiszen Afrika, Ázsia napi szenzáció lehet csupán, ugyanis, ami a harmadik vagy negyedik világban történik, az gyakorlatilag kívül esik a „világtörténelem” (amúgy igencsak kétséges és törékeny) fogalmán. Egy bangladesi árvíz vagy éhínség, akármilyen forradalom Afrika mélyén nem rengeti meg az egész világot, ezért nem is zavarja meg a közvetítések szent hierarchiáját, ezek láttán a Nyugat nem érzi fenyegetve magát. A nyugati szemmel nézett világ képe akkor esik szét, ha mi, barbárok, már a kapuk előtt zajongunk, forradalmunk hangja a szóm -szédból hallatszik. Ez a szomszédság, (a feketeerdői klinikához való közelség) a mi hatalmas szerencsénk. így aztán a hírek öngerjesztő folyamatának kritikus tömege igen gyorsan felrobban, és így az érintett forradalmi országok konzervatív televízióit is rákényszerítené arra, hogy hírt adjanak arról, ami saját fővárosukban történik.

A keletnémet forradalom tényéhez nyilván hozzájárult az is, hogy az exodus hírei a nyugatnémet tévében naponta láthatók voltak. A határt nem ismerő műsorszórás így lett egy sajátos beavatkozási politika eszköze. Az MTV Panoráma című műsorának Dubček- és Havel-interjúi hozzájárultak a volt pártfőtitkár karrierjének újraéledéséhez, és a jelenlegi köztársasági elnök személyét is támadhatatlanabbá tették. A prágai tüntetésekről beszámoló magyar tévé Felvidéken is fogható műsora ugyancsak lehetetlen helyzetbe hozta az első időkben a Vencel térről mélyen hallgató cseh tévét. S az is tagadhatatlan, hogy az egyébként végtelenül becsületes Tőkés László nem kis részben az MTV által lett európai politikai sztárrá. Minél keményebben lépett fel a Securitate Tőkéssel szemben, annál több műsoridőt kapott a magyar televíziótól – s így tovább, egészen az ismert befejezésig.

Az állami politika ekkori álláspontja szerint a televízió teljesen független volt a kormánytól, s ez igaz ugyan, mégsem változtat a lényegen. Az történt ugyanis, hogy a Magyar Televízió egy olyan forradalomnak lett az exportőre, amely itthon már 1956-ban végbement, s amelynek a Comecon-szigeteken való megvalósulása ilyeténképp nagyban csökkentette egy esetleges második – és senkinek sem kívánatos – magyar forradalom bekövetkeztét. Gondoljuk meg, hogy a Németh-kormány a nyár elején egy ritka agresszív német-cseh-román koalícióval nézett szembe, s egyáltalán nem volt mindegy az, hogy azok bukása milyen tempóban ment végbe.

Tagadhatatlan az is, hogy a kelet-európai forradalmak televíziós közvetítéseinek sorozata főszereplővé tette a tömeget, s így végre maga az emberi nem tűnt fel a képernyőn, olyan akciókban, amelyek egyre jobban széjjelfeszítették a műsoridőket, minthogy egyre kevésbé voltak „alkalmazkodóképesek”, hiszen forradalmak voltak. Még az óvatos és szelíd magyar eseményekről készült televíziós adások is pontosan megmutatják, hogy a hírközlés szerkezetének átalakulása milyen kérlelhetetlen pontossággal egybeesik a hatalmi monopólium felolvadásával. 1988. március 15-én az egész városban mindenki tudta, hogy a tévéhíradó esti műsora teljes hazugság, s valójában, nem az történt amit a képernyőn láttunk. 1989-ben március idusán már egész napos egyenes adást sugárzott a televízió, és Nagy Imre temetését is élőben mutatta. Régiónkban az jelezte, hogy összeomlóban van egy-egy rezsim, amikor a televízió egyenesben közvetítette azt, ami a városban történt. Az az egyszerű tény, hogy a valódi események hírét közreadták, annyit jelentett, hogy a forradalom győzött, a rendszer véget ért. A kis testvérek kis birodalmát – mely teljesen elrohadt –, a televíziós közvetítések sava marta végképp szét, s ez különösen fontos tanulság a Nagy Testvér birodalmának jelen állapotában.

Nos ez a folyamat teljesedett be Romániában is, ahol teljesen nyilvánvalóvá lett, hogy a fegyveres és információs erők mintegy már eleve feltételezik egymást. Itt bizonyosodott be, hogy az információ védtelen ugyan a fegyverek nélkül, de az is, hogy a fegyverek önmagukban már hatalomképtelenek az információ nélkül. (A szeku rémtetteinek különös iszonyata nyilván abból is ered, hogy azok mindvégig láthatatlanok maradtak.)

A forradalom ténylegesen annyiból állőtt, hogy a televíziót elfoglalták a tömegek, s így az élő közvetítés megszüntette múlt és jelen határát. Ügy gondolom, 1989. december 22-ének éjjelét nem pusztán a tömegkommunikáció és a történelem szakértői fogják tanulni és tanítani, hanem a művészettörténészek is, hiszen itt valójában a forradalmak eddig soha sem látott emlékművére pillanthattunk rá, egy olyan műtárgyra, amely önmagában véve is elemzést érdemel.

 

*

 

E forradalom története és menete teljes egyértelműséggel ugyanis a televízióadás felvételeiből olvasható ki. A televíziót elfoglaló tömeg megjelent a stúdióban, viszontlátta önmagát a képernyőn, s ezáltal arra a barikádra lépett fel, melyet ugyanúgy kellett védenie, mint a 19. század kommunárdjainak Párizs fontosabb bulvárjait. Épp ezért nem meglepő, hogy a forradalom első óráiban minden megváltozott a képen, ami a világ bármely televíziótársaságának tradicionális műsorára megközelítően emlékeztetett volna. A tömeg, mely behatolt a stúdióba, csak lassan, ösztönösen rendeződött csoportképpé, a kompozíció kialakulásának mértéke pontosan megmutatta e napokban a konszolidáció ütemét is.

Az első órákban, szoros összefüggésben azzal a meghökkenéssel és zavarral, mely láthatóan úrrá lett a célját elért tömegen, a képmező egészét kitöltő csoport tagjai szinte fizikai küzdelmet vívtak egymással a mikrofonért, a megszólalás jogáért. Teljesen esetlegesnek tűnt, hogy ki kap szót, s abban sem volt semmi rend, – túl az indulatok mindent legitimáló igazságán –, hogy valójában ki miért emelt szót. Ezek az emberek, akik ott álltak, névtelenek, cselekedetüknek híre mégis messzebbre szárnyalt, mint az amerikai megasztárok nárcizmusának összes csodája. Andy Warhol azt tartotta, hogy e korszakban majd 15 percre mindenki híres lehet. Igaz, hogy ezért személyisége teljes nárcisztikus föladásával kell fizetnie. De ezek az emberek bejutva a stúdióba önkéntelenül az idő sodrába álltak, a szó szoros értelmében beleléptek az emberiség nagy történeteinek egyikébe, s nyomuk immáron eltörölhetetlen. Az első órákban mindössze két férfi állt egy-egy magasabb posztamensre vagy székre, zászlóval a kezében, pontosan mutatván, hogy a forradalom kicserélte a szimbólumok addigi hierarchiáját.

Úgy hiszem, különösen megrendítő az, hogy a televízió eddigi történelmében először jelenik meg a proletariátus mint főszereplő, anélkül, hogy e műsornak mintegy „műsor” jellege volna. S az is figyelemreméltó, hogy a forradalom születésének órájában a kórus és a szóvivők még alig különültek el egymástól, s csak késő délután vált egyértelművé, hogy a bukaresti televízió szürke garbópulóveres, szemüveges szerkesztője lesz a szóvivő, akit soha még megbízói ilyen közvetlen közelről nem ellenőriztek. Az is tettenérhető volt, hogy a tömeg magában a stúdióban ébredt hatalmára, szemben a monitorral, megértve azt, hogy az a tény, hogy „adásban van”, maga a győzelem. A gesztusok korlátozatlanok, egy cseppet sem visszafogottak, a képernyő kompozíciós fegyelmének kötelező rendjéről a forradalmárok hallani sem hallottak. Ám nem azért nem tartják be annak rendjét, mert e tagadás lenne lázadásuk formája, hanem azért, mert egészen egyszerűen nincsenek tisztában azzal, hogy mire szolgál e kompozíció fegyelme. A legkülönösebb vonatkozásnak mégis azt tarthatjuk, ahogy lassan fölébred a kompozíció megteremtésének igénye, mintegy a tett érthetővé tételének, üzenetté változtatásának szándékaként. Soha még történelmi csoportkép ilyen közvetlenül nem sugározta alkotóinak szándékát. Nyilvánvalóan az első órákban vihették be a stúdióba azokat a padokat, amelyekre ráállították a második és harmadik sorban álló férfiakat, s így csoportjuk elrendezését a tablóképek tradíciói szerint alakították, melyeken az elsőrendű szempont az, hogy mindenki teljesen bizonyos legyen abban, látszani fog a képen egészen az idők végezetéig. Ez a helyzet a munkáskórusokat idézi, azok heroikus puritanizmusa legalább olyan fontos jelentésrétege e képnek, mint a polgári társadalom felnőttéavatási szertartásának vizuális tárgyi bizonyítéka.

Különösen fontosnak tarthatjuk, hogy a forradalom egész története alatt megmaradt a kamera és a tömeg közötti teret elválasztó és határt is teremtő asztal, vagy asztalsor, mely a kompozíció horizontális tagolásának is alapjává vált. Ez az asztal az oka annak, hogy a kép mindig síkká rendeződik, felelevenítve a reneszánsz képkivágás kompozíciós rendjét, ennek köszönhetően egy percre sem vált anarchikussá vagy épp követhetetlenné az események menete. Azonban ennek a síkba terelő „korlátnak” a meghagyásában, vagy alkalmazásában nem pillanatnyi gátlást, vagy épp szorongást kell látnunk, hanem épp az események iránti ösztönös tiszteletet és saját maguk megbecsülését. Az asztal tette világossá, hogy nem valamiféle talk-show-t látunk. Ez a tárgy egyben parlamentté és templomi szószékké avatta a stúdiót, s az arra támaszkodó, azon gesztikuláló férfiakat agitátorrá, pappá, forradalmárrá tette, azzá, amivé épp e tettük által váltak. Érdemes megjegyeznünk azt is, hogy ez az asztal első nap még üres volt, s csak második napon takarta be nemzeti színű zászló, ami már pontosan jelezte, hogy a forradalmárok, a műsor készítői, teljesen tisztában vannak alkotásuk természetével. S ezzel szorosan összefügg az, hogy csak a konszolidáció bekövetkeztével, az enyhültebb pillanatokban ültek le az asztalhoz, hiszen ez a testhelyzet már egy alapvetően új szakaszt hivatott jelezni.

Ekkor állt helyre a televíziós kompozíció tradicionális rendje, amelyben nem agitátorok támaszkodnak az asztalra, hanem jóllakott kommentátorok rendezgetik annak lapján céduláikat. De még hosszú órákon át ott sötétlett az ülő férfiak mögött az álló forradalmárok néma oszlopsora, mely már lemondott arról, hogy folyamatosan szót kapjon, de még őrizte a közvetlen demokráciákra jellemző ellenőrző szerepének méltóságát. A forradalmárok saját tetteiknek tanújaként álltak az általuk teremtett kompozícióban, mely a szó legszorosabb értelmében a felkelt nép művészi alkotóerejének bizonyítéka volt. Azt se felejtsük el, hogy főként az első éjszaka különösségéhez az is hozzájárult, hogy a televízió szabályrendjétől eltérően egyetlen egyszer sem ellenőrizték a beérkezett, felolvasott híreket, s nem is állt szándékukban szelektálni azok fontossága, értékessége között. Igazi agórát láttunk, az időnek és a térnek azt a ritka szeletét, ahol fenyegetett körülmények között az emberiség maga szólalt meg, cenzúra vagy épp a szokások óvatosabb ellenőrzési rendje nélkül.

Az a korszak, amely Ed Murrow üres tengerpartjának, végtelen síkjainak koncept artjával kezdődött, Bukarestben vált végképp nyilvánvalóan történelmi fontosságúvá. A televízió, az új korszak globális tükre, nem pusztán közvetíteni képes a történelmet, hanem teremteni is azt. A forradalom tévéképe eszkatalogikus látvány, hiszen minden egyes pillanat újra és újra azt igazolja, hogy pusztulóban van a múlt, és sóvárgó tekintetünk magának az új időszámításnak a kezdetére vetül. Voltak már olyan tévéközvetítések, amelyek nagy szenzációt jelentettek az emberiség történetében. Ám ezek mindig nyugati, s főként technikai jellegű cezúrák voltak, mint például a Holdra lépés dátuma. Kelet-Európa kellett ahhoz, hogy az emberiség végre önmagát pillanthassa meg a képernyőn, amint, remélhetően nem pusztán illúzió ez, kezébe veszi saját sorsát.

A televízió Hermész egyenesági leszármazottjaként isteni találmánnyá vált, abban a pillanatban, amikor a csavargók, a tolvajok, tehát a kelet-európai népek mellé állt.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1990/03 04-08. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4294