KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1990/március
• Schubert Gusztáv: Einstand
TELEVÍZÓ
• György Péter: Csoportkép zászlóval Televízió a politikában
• Lengyel László: Politika a televízióban
FORGATÓKÖNYV
• Bereményi Géza: Irodalom

• György Péter: A lázadás esztétikája Kentaur
• Szilágyi Ákos: „Mint hulla a hulla!” Vázlat a szovjet nekrorealizmusról
• Zalán Vince: Hazugságok vására? Gyöngyök a mélyben
TÖMEGFILM
• Koltai Ágnes: „...a te országod”
• Lajta Gábor: Biff, boff, blöff! A Denevérember alakváltozásai
• Kemény György: Tisztelt Mr. Batman! Dizájn
KRITIKA
• Schubert Gusztáv: Befejezett jövő Meteo
• Fábián László: Van-e dokumentum, amikor nincs film? Málenkij robot; Te még élsz?
FESZTIVÁL
• Koltai Ágnes: Újérzéketlenség Kairó
LÁTTUK MÉG
• Kovács István: Vasárnapi tréfák
• Bikácsy Gergely: A film varázsa
• Lajta Gábor: Fekete eső
• Hegyi Gyula: A fehér szörny búvóhelye
• Fáber András: Erotikus fantázia
• Létay Vera: A Sárkány éve
• Tamás Amaryllis: Dolgozó lány
• Székely Gabriella: Őrület
• Bikácsy Gergely: Hibiszkuszháza
KRÓNIKA
• Szemadám György: Csutoros Sándor emlékére...

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Vasárnapi tréfák

Kovács István

 

Napjaink sorjázó dokumentumfilmjein látható, hogy korunknak milyen iszonyatos játékát alkották a koncepciós perek. Felnőttek játszottak. Élettel, halállal: az emberben lobogó és az embert elemésztő tűzzel. S mi hamut lélegezve-lehelve tébláboltunk a nagy kirakósdin: a halál-mozaikká összeillesztett életrajztörmelékeken, széttrancsírozott égtájakon.

Persze annak idején, hét-nyolc-kilencévesen a nagy honvédő háború partizáncsatáit játszottuk – ahogy a filmeken láttuk – a rozsdás német rohamsisakot felöltve mind szovjetek szerettünk volna lenni. Esetleg mosolygós kínai önkéntesek. Aztán beköszöntött a negyvennyolc tavaszára rímelő ősz, amely pontot tett gyermekkorunkra és kipontozta ifjúságunkat. Nem tudom, hogy bennünket, mai negyvenéves közteskörúakat megérintett-e a hamisítatlan játék önfeledt élménye? És játszani ennek hiányában igazándiból képesek vagyunk-e gyermekeinkkel?

A felnőttek álságos világát a gyermekek leplezik le az életet a haláltól elválasztó lélek-hártyáig. Gliński egy gigantikus városi csordakút mélyébe helyezi tíz éven aluli hőseit. Egy bérház udvarába, amelyet kockaként ráz a dobásait örökké ismétlő történelem. Vasárnap, Sztálin halála napja. Harangzúgás és a Magyaroroszágon vödörnek nevezett hangszóróból áradó gyászzene. Kinagyított udvar és kinagyított pózok. Felnőtteket látunk. Ki templomba megy, ki gyászfelvonulásra, ki ide is, oda is. Egyformán komor maszkkal.

A gyerekek egy része erről is, arról is lemarad. Háborúsdit játszanak. Pontosabban a varsói felkelés epizódjait jelenítik meg. Kaotikusan, ahogy az utcai harcokhoz illik. Mindenki felkelő, vagyis a Honi Hadsereg katonája. Csak a kivégzéshez van szükség ellenségre. Ez jelzi, hogy a lengyel családok – a politikai helyzettől függetlenül – milyen történelmi hagyományt tartanak fontosnak szellemi, tudati örökségként tovább adni. (Ezt csak az 1956 utáni egységes magyar családi szájzárak tudatában érdemes megjegyezni.)

A bérházba rámázott világ – mint ilyenkor kínálkozó – a szociológiai metszetek kollázsa. A gyerekek csak törekvésükben tükrözik szüleik társadalmi helyzetét. Józek, a film tragikus főhőse hiába szeretne apja állása és légpuskája jogán vezér lenni, közmegvetés abroncsába kerül, azért, mert kövér, mert jólfésült, jólöltözött és kirívó előjogokkal rendelkezik. Ez így egyszerre megbocsáthatatlanul sok. Józek csak a pajtásait elárasztó gonoszság hullámhátán kerülhet élre. Akkor, amikor mindegyiküknél védtelenebb lényeket kell kirekeszteni, s kirekesztettségükben üldözőbe venni. Legyen az az ótvaros kismacska, az elmeháborodott nő vagy a hatévesen is időtlenül magába zárkózó kislány, Maryska, akit bosszúból élve temetnek el a homokozóban.

Hogy a gyerekek milyen felnőttesen gonoszak tudnak lenni azt sokkolóan mutatta be a Golding remekművét, A legyek urát megfilmesítő Peter Brook. Hogy a felnőttek milyen gyerekesen gonoszak, azt Robert Gliński örökítette meg. Józek felsőbbrendűségét bizonyítandó, azt füllenteni társainak, hogy szüleivel együtt ő is tagja a Sztálin temetésére utazó delegációnak, holott csak az új arisztokrácia gyermeküdülőjébe készül. Kinevetik, homokot szórnak rá – irigységből. Józek, hogy váratlanul megtépázott tekintélyét helyreállítsa, teleaggatja kispolgári öltönyét apja kitüntetéseivel. Biztos, ami biztos, érdemjeleit a házmester fiától, Rychtől elkunyerált vitézségi keresztekkel is gyarapítja. Honnan tudhatná, hogy Rych apja a Honi Hadseregben véghez vitt tetteiért kapta a háború után megtagadott kitüntetéseket.

A szolgálati sofőr, akinek Józeket az állomásra kell vinnie azonban nem hiába szolgálati: éber. Az 1792-ben alapított és csak rendkívül bravúros harci tettért kapható „érckereszt”, a Virtuti Militari Józeket gyermekotthonba juttatja, magasállású szüleit pedig börtönbe. A történelmi múlt tragikus tréfája abból fakad, hogy a jövő ábrándjaiért jelent feláldozó hatalom nem ismer tréfát. Civil ruhás, egyforma arcú ávósok lepik el a bérház egyszeriben börtönudvarrá változó, kiürült négyszögét. Határozottságuk, gyanakvásuk, buzgalmuk révén nevetségesen gonoszak. (Mint a maguk közül gyengesége, mássága miatt társukat kivető gyerekek.) Annyira, hogy félni kell tőlük. A belsejükben is zsávolyzubbonyt viselők képtelenek mosolyogni – csak vicsorogni tudnak. Mosolyt a gyermekek arcán se látunk, csak vigyort. Vigyort, amely csak vicsorgást teremthet. És ezért a felnőttek felelősek. Ma mi vagyunk felelősek az önfeledt nevetés, a mindennapi mosoly eltékozolásával.

A Vasárnapi tréfák forgalmazását csak 1987-től engedélyezték. Elsőbbséget addig a vígjátékok és a szexfilm-kezdemények élveztek. A szükségállapottal egyidejűleg bevezetett új politika lépcsőzetes csődbejelentéseivel párhuzamosan nyitották fel az 1981-ben, 1982-ben, 1983-ban filmdobozba zárt szellemeket. Közben az 1981-ben felfüggesztett mosoly-rend is megszűnt...


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1990/03 60. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4306