FesztiválKairóÚjérzéketlenségKoltai Ágnes
Kiküldött munkatársunk beszámolója.
A tizenharmadik kairói nemzetközi filmfesztivál kevés újdonsággal szolgált. Az utófesztiválok méltóságteljes csendjét csupán Robin Williams nálunk is ismerős rekedt, elnyújtott dzsungelriadója verte fel. Amikor felszakadt a macska-nyávogásszerű „guud móóring Vietnáám”, a lassúdad és rém erkölcsös egyiptomi filmekhez szokott közönség felpezsdült. A Jó reggelt, Vietnam (mely örvendetesen gyorsan került a magyar mozikba, s e sorok megjelenésekor talán át is adta helyét egy másik kasszasikernek) itt egészen mást jelent, mint Amerikában vagy Európában: nem az újkeletű Vietnam-apoteózis vagy persziflázs egyik darabjának tekintik, hanem a személyiség ünnepének. A rakoncátlan függetlenség jutalomjátékának, ami érthetően vonzotta a más kultúrákra amúgy is kíváncsi nézőket.
Úgy tűnik, Kairóban a mozi a középosztály szórakozása, az ő ízlésükhöz igazodik a fesztivál programja is. A hagyományos társadalmi szerepek és a megállíthatatlanul modernizálódó élet szükségszerű ellentétét megmutató filmek aligha népszerűek errefelé. A fátylak és a zord erkölcsök hazájában nem lehet népszerű a női szerepek újjáértékelésére felhívó török és kanadai-palesztin film. Persze nem formai okokból, jóllehet e művek esztétikuma – pontosabban annak hiánya – valóban elriaszthatja a nézőket. A megformálatlan műveknek is van egyfajta sajátos dramaturgiája, szerkezete, információs- és képi világa. Olykor lehet is róluk annyit beszélni, mint a tökéletes művekről. A Tegnap után, holnap előtt című filmben egy férjes asszony kerül választás elé: a munkának, a karriernek vagy a családnak szentelje életét? Természetesen egyszerre szeretné mindkettőt – modern nő ennél kevesebbel aligha érheti be. A hősnő, Gul gyötrődik, szenvedésének igazi oka nem az, hogy a hagyományos értékrendet már nem, az újat pedig még nem tudja elfogadni. Őrlődik, a végletek között hányódik, anélkül, hogy felismerné: maga a választás hamis. Nincs valós alternatívája, a megélhetés kényszere és az együttélés természetes rendje is teljes mértékben igényt tart rá. Hasonlóan képtelen döntési helyzetbe kerül az Idegen éjjelek fiatal hősnője is, akinek az apai szeretet és az élet értelmét jelentő táncművészet között kellene választania. A török és a kanadai-palesztin film a nyers konfliktust mutatja meg. Mindannyiunk közös sorsát, az állandó, szükségszerű ütközéseket, kényszerű döntéseket. Kísérleti egér módjára szaladgálunk egy kiismerhetetlen labirintusban – sugallja e két film, s még csak véletlenül sem akadunk rá a kivezető útra. A Minotaurusz-legenda sejteti, hogy a tudás és tudatlanság közötti tévelygés s a rossz választás réme ősidőktől fogva kísérti az embert, s tán az sem a modern világ felfedezése, hogy Ariadné fonala a kétségbeesett képzelet terméke.
Hiteles figurák, megformált hősök vagy visszavonuló antihősök nélkül film-e még a film?; kiről és miről „mesél a. vászon” ha a történetet kiszámítható erőtér váltja fel? Az új forma nyűgétől nemcsak a Tegnap után, holnap előtt s az Idegen éjjelek rendezője menekül. A legújabb francia film csillagai, a „három muskétásként” emlegetett Jean-Jacques Beineix, Luc Besson és Leos Carax is csalárd játékot játszik a nézőkkel, ők csupán ügyesebb szemfényvesztők. Csiszolt, kirafinált alkotók, miként tengerentúli kollégáik, Coppola, Spielberg, Lucas. „Mozifenegyerekek”, akik ügyesen bújtak régi klisék mögé.
Neobarokk – írta a „három muskétásról” szóló cikkében a francia kritikus, Raphael Bassan, pontosan érzékeltetve azt a stílust és érzelemvilágot, mely gondolkodásukra és filmjeikre jellemző. Beineix, Besson és Carax mintha a háború utáni francia film összegzője volna. Bennük és műveikben találkozik össze a nouvelle vague és az igazi, hamisítatlan, éhgyomorra s fejfájás ellen is kiváló francia mozi (ami persze sosem volt alpári, sőt, szakmai ügyességet, igényességet jelentett). Légyen bármilyen hagyománya is a francia filmben a középfajú vígjátékoknak, kamaradaraboknak, s akármilyen sokat tett is Truffaut és Chabrol az új hullám vizuális, dramaturgiai s szellemi közhelyesítéséért, a kettő nehezen elegyíthető. Zavaró keverék, s nemcsak az első pillantásra. Míg a Diva, a Betty Blue (Beineix), a Metro (Besson) és a Rossz vér (Carax) hívogató különcködés, addig A nagy kék (Besson), s a Roselyne és az oroszlánok (Beineix) a legszomorúbb és legcsalárdabb stílusegyveleg. A megédesített Kifulladásig. Képtelen túlzás volna azt állítani, hogy a „három muskétás” visszaveszi az új hullámot, de mintha tudatosan rombolnák mítoszát.
A nagy kék Luc Besson harmadik játékfilmje. A nagy kék nem más, mint a víz, a végtelen óceán, melyben úgy merül el a film hőse, Jacques, akár a csecsemő az anyaméhben. Óvja, védi a világ minden felesleges zajától, tolakodó sürgésétől. Jacques, akárcsak gyermekkori barátja, Enzo a tenger mellett nőtt fel, legkedvesebb játékuk a búvárkodás volt. Egy napon Jacques apja a tengerbe veszett, s ettől kezdve a víz még mágikusabban vonzotta a fiút. Enzo és Jacques útjai elválnak, csak felnőtt korukban találkoznak újra, mindketten mélytengeri búvárok, mentéssel és lemerülési rekordok megdöntésével foglalkoznak. Amolyan titokzatos figurák ők, akik a magánnyal és az értelmetlen kalanddal titkos szövetségre léptek. Besson a titokzatosság auráját próbálja köréjük vonni. Enzo olyan, mint egy burleszk-hős, Jacques pedig mintha egy egzisztencialista regényből bújt volna elő: arcán állandóan látjuk az élet értelmével viaskodó filozófus szenvelgését. De nem fontos, hogy Enzo az olasz vígjátékok, Jacques viszont a francia új hullám jellegzetes menekülő hőseinek túlrajzolt karikatúrája. Besson mintha a tenger látványáért, a lemerülés, a felbukkanás századszorra is megismételt mozdulatáért készítette volna el a filmet. A víz az igazi főszereplő, a tetején kék, alján ragacsos fekete matéria, mely a végén elnyeli Enzot és Jacque-ot is.
Ahogy Luc Besson görcsösen ragaszkodik a tenger festői képéhez, úgy kapaszkodik Jean-Jacques Beineix az állatidomítás racionális mozdulatainak látványához. A Roselyne és az oroszlánok épp olyan mesterkélt világú film, mint A nagy kék. Roselyne, a csodálatos vaskos sörényű fiatal lány megbabonázva áll naphosszat egy oroszlánketrec előtt. Thierryt, a hozzá hasonlóan fiatal és szép fiút nézi. Thierry ismerkedik az állatokkal, abban a reményben lép be minden nap a veszedelmes ketrecbe, hogy egyszer ünnepelt cirkuszi hős válik belőle. Thierry és Roselyne elszökik otthonról, az unalmas kispolgári élet helyett a vándorcirkuszosok – látszólag kalandos – sorsát választják. A szépséges Roselyne egyszer bemerészkedik az oroszlánokhoz, s ettől kezdve nem látunk mást, csak a lány és az állatok állhatatos küzdelmét. Roselyne tízszer és százszor vág bele a kétes kimenetelű kalandba: belép a ketrecbe és hol keményen, hol szelíden bánik a kiszámíthatatlan ragadozókkal. A vég kiszámítható: a lányból fantasztikus idomár lesz, ő a cirkusz csillaga, túlszárnyalja barátját, Thierryt is.
Hihetnénk, a zárt tér és szituáció intenzívebb figurák megformálását teszi lehetővé. Ám sem Besson, sem Beineix nem bíbelődik a figurák és a helyzetek kidolgozásával. Monotonan ismétlődnek a helyzetek, filmjeik bárhol kezdődhetnének és bárhol végződhetnének. Neobarokk – találó megnevezés, Besson és Beineix tobzódik a külsőségek pompájában, a kékek és vörösök dús árnyalataiban, a mozdulatok, a testek ritmikájában, az érzelmek harsány gesztusaiban. Csak a pompa alatt ne volna minden olyan ismerősen üres.
Az újérzéketlenség e hívságaival dacolt az olasz Maurizio Nichetti Szappantolvaj című komédiája. A cím nem véletlenül idézi Vittorio De Sica koszakos remekét. Nichetti az olasz neorealizmus remake-jét, egy új Biciklitolvajokat forgatott, s a történet, akárcsak Woody Allen Kairó bíbor rózsájában, túllép a vásznon. Nichetti az olasz neorealizmust és a televíziót teljesen eluraló reklám idiotizmusát komponálta össze. A fekete-fehér neorealista történetet állandóan megszakítják a legkülönfélébb színes reklámok, fürdőruha, mosópor, kutyaeledel hirdetések. A szereplők összekeverednek, a reklám- és a neorealistafilm figurái átbóklásznak egymáshoz, hogy a végén menthetetlenül összemosódjanak abban a reklámkvízben, ami árad a televízió valamennyi csatornáján.
A maga módján Nichetti is érzéketlen, de az ő „farkasvaksága” elfogadható, egyenesen rokonszenves: nem hajlandó észrevenni a film elsatnyulását. Mintha csak Nichetti filmjeiről írta volna Christian Morgenstern: „Gyermeki bosszú a lét mély komolysága ellen.”
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1119 átlag: 5.43 |
 |
|
