KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1990/március
• Schubert Gusztáv: Einstand
TELEVÍZÓ
• György Péter: Csoportkép zászlóval Televízió a politikában
• Lengyel László: Politika a televízióban
FORGATÓKÖNYV
• Bereményi Géza: Irodalom

• György Péter: A lázadás esztétikája Kentaur
• Szilágyi Ákos: „Mint hulla a hulla!” Vázlat a szovjet nekrorealizmusról
• Zalán Vince: Hazugságok vására? Gyöngyök a mélyben
TÖMEGFILM
• Koltai Ágnes: „...a te országod”
• Lajta Gábor: Biff, boff, blöff! A Denevérember alakváltozásai
• Kemény György: Tisztelt Mr. Batman! Dizájn
KRITIKA
• Schubert Gusztáv: Befejezett jövő Meteo
• Fábián László: Van-e dokumentum, amikor nincs film? Málenkij robot; Te még élsz?
FESZTIVÁL
• Koltai Ágnes: Újérzéketlenség Kairó
LÁTTUK MÉG
• Kovács István: Vasárnapi tréfák
• Bikácsy Gergely: A film varázsa
• Lajta Gábor: Fekete eső
• Hegyi Gyula: A fehér szörny búvóhelye
• Fáber András: Erotikus fantázia
• Létay Vera: A Sárkány éve
• Tamás Amaryllis: Dolgozó lány
• Székely Gabriella: Őrület
• Bikácsy Gergely: Hibiszkuszháza
KRÓNIKA
• Szemadám György: Csutoros Sándor emlékére...

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Politika a televízióban

Lengyel László

 

Emlékeznek arra még, amikor a politikai eseményekről a rádióból és az újságokból értesültünk? Mennyire más volt elképzelni egy tömegmészárlást, vagy egy-egy politikusarcot. Ma a televízió szolgáltatja a politikát, időnként a televízió a politika.

A Kádár-kor magyar televíziója egy olyan kádár-kori politikát közvetített, amely nem hasonlított sem a szovjet típusú politikára és így televíziózásra, sem a nyugati tömegdemokráciák politizálására és televíziós bemutatására. Tudom, sokan állítják, hogy a kádárista televízióban minden úgy történt, ahogy a könyörtelen szigorúságú APO (az MSZMP agit. prop. osztálya) akarta, legkivált a politikai műsoroknál. Az APO kijelölt, megrendelt, előírt, betiltott, meghatározta a időtartamot, a kameraállást, a vágóképeket stb. Ilyenformán ez egy szovjet típusú tévéadás lett volna, kicsit liberálisabbra maszkírozva a román, a bolgár vagy a csehszlovák tévénél. „Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, de mit csináljunk, ez jött a központból, ez volt a parancs.” Csakhogy ez nem igaz. Ahogy az iparnak és a mezőgazdaságnak megvoltak és -vannak a bárói, úgy voltak és vannak meg a tudományok, a kultúra és a tömegkommunikáció oligarchái, mert ez illett bele az oligarchikusan alkudozó Kádár-modellbe. A Híradó, a Hét, a Panoráma, a Hírháttér irányítói minden síránkozásuk, sérelmük ellenére nemcsak műsorukon, szerkesztőiken, kameráikon uralkodtak, de a közvéleményen is, sőt, komoly alkupozíciókban voltak nemcsak a legendás APO-val, hanem annak uraival, a nagypolitikusokkal szemben is. Nyafogás ide, nyafogás oda, a kádári oligarchikus rendszer tömegkommunikációs bárói és klienseik – akiket az egész ország ismert –, a középosztályos televízióban a rendszer lényegét adták: a jól hangzó féligazságokat. Odamondogattak, bátorkodtak, a maguk által is jól ismert, az APO-val nyíltan vagy burkoltan egyeztetett határig. A kádárista televíziózás fő szabályai: három puha műsor mellé egy keményet, két hivatalos résztvevő mellé beültetni egy kevésbé hivatalost, aki talán mond valamit, negyvenöt percnyi semmitmondás után egy lényegi kérdés, amiből kiderül, hogy az egész csak vicc. A hagyományos szovjet típusú televízióban ilyen nincs. Ott szemrebbenés nélkül hazudoznak negyvenöt perc után is, a három élmunkás gyári riport után megállás nélkül jön a negyedik és az ötödik, ott mindig hivatalos elvtársak, mindig hivatalos szöveget mondanak fel. Az oligarchikus televízió jól kotyvasztott negyvenöt perc ehetetlen + öt perc csípős keveréke pontosan annyit adott a nézőnek, amennyit a kádári politika adni akart: a dolgok általában rendben vannak, csak az az átkozott posta, helyi vezető, vetélytárs oligarcha – na vele baj van. Egy-egy izzasztó kérdés még a főelvtársaknál is elment. A televízió felvilágosult és kevésbé felvilágosult oligarchái önazonosságukat, alkuerejüket éppen a kádári szendvicsnek köszönhették: két ehetetlen, papírízű műsor között egy ínycsiklandó töltelék. Egyszer majd elemzi valaki, hogy hogyan hullámzott a politikai műsorokban az ellentmondásos késő Kádár-kor, s milyen szerepet játszott a televízió Kádár személyes lejáratódásában. Ezzel máris az első tartalmi kérdéshez értünk.

 

 

Politikus a televízióban

 

A Kádár-kornak nincs politikus televíziós személyisége. Kádár nem kívánta saját televíziós mítoszát naponta építeni, ellenkezőleg, ritka, évi egy-két szerepléséből lett mítosz. A Politikai Bizottság tagjai követték a kádári mintát, a televízió csak kongresszusi papírosok vagy díszszázadok előtt mutatta őket. A televíziós fórumokon újságírók és másodvonalbeli apparátusiak jelentek meg. Senki nem volt felkészülve arra, hogy hogyan kell egy politikust a nézőnek tálalni. Az utolsó Kádár-nyilatkozatok megmutatták e televíziózás csődjét. Amikor 1986 novemberében Kádár türelmetlenül és öregen, szemtől-szembe belemondta közhelyeit az egyetlen és mozdulatlan kamerába, a néző meglátott valamit a valóságból, amit korábban nem tudott: itt egy élettől elmaradt, konok vénember beszélt. A felvétel teljes korszerűtlensége olyannyira megerősítette a kioktató hangsúlyt, hogy nem lehetett kétség. Ha egy másik kamera profilból vesz közelképet, vagy a kérdés alatt látjuk töprengeni, akkor a kemény hangnem némileg enyhül. Így azután az 1987-es hasonlóan rossz beállítások megerősítették a nézőben, hogy „Kádárnak mennie kell”. Az operatőrök és a rendezők mintha összeesküdtek volna ellene. Egyre többször „mentek alá”, vagyis az álló és beszélő főtitkárt alulról felfelé filmezték, aminek az volt a hatása, hogy szinte állandóan kilengett, attól kellett félnünk, hogy összeesik. Ráközelítettek a reszketve gesztikuláló kézre, és öreges tréfái alatt a komoran üldögélő hallgatóságot vágták be, láttatva, hogy csak ő nevet saját viccein. Persze az is lehet, hogy kétórás rémes kínlódásból, egy államférfi felbomlásából ilyen húsz-harminc perceket lehetett egyáltalán összevágni.

A grószi politika behozta a politikusokat a televízióba. Grósz televíziópolitikus kívánt lenni, és nem is csinálta sikertelenül. Dinamizmus és szuggesztivitás – ezek voltak a jeligéi. A televízió pontosan ugyanazokat a trükköket alkalmazta, amit a 30-as és 40-es évek filmhíradóiban alakítottak ki Mussolini, vagy a kis-mussolinik felvételekor. Vezér érkezik fürge, de határozott léptekkel a repülőtéri váró vagy a parlament folyosóján, és rengeteg elfoglaltsága ellenére időt talál arra, hogy nekünk, csakis nekünk erre vagy arra válaszoljon. A riporterrel kezet ráz, belép az intim terébe, beledől a kamerába. Őszinte és nyílt pillantása elől nem lehet kitérni, állandóan figyel a partnerére. A képek mozgása megállíthatatlan, hullámzó, s nemcsak Grósz mosolygó, előredőlő alakját látjuk minden küldöttségből kiemelkedni, hanem a partnerek mosolyra húzott száját is. Kezdetben ebből azt lehetett levonni, hogy végre van egy olyan vezetőnk, aki határozott és gyors, és akit mindenki szeret és tisztel. Az csak kisebb kellemetlenség volt, hogy a kamera leleplezte Gorbacsov távolságtartó gesztusát az őt mindenáron ölelgetni akaró Grósszal szemben, de az már megbocsáthatatlanná vált, hogy láttuk megalázva átszállni egy román autóba a határon és Ceauşescut majdnem átölelni. A dinamizmus innentől agresszivitássá vált. A felvételek most már nemcsak emlékeztettek egymásra, hanem arra is utaltak, hogy ugyanerről ugyanebben a helyzetben a politikus mást mondott. Mi sem természetesebb, mint hogy Grósz népszerűségének a sorsát is két televíziófelvétel döntötte el. Az egyik a szegedi stúdióban készült Aradról jövet, Grósz Károly húsz-harminc, vagy akár több száz év problémáját megoldó felelős államférfiként kívánt megjelenni. De dicsekedni akart a televízió is, az első híradással. És akarva-akaratlanul bekövetkezett az, amit korábban az amerikai televízió hajtott végre Kádár Jánoson. Magabiztos első válaszok a tiszteletteljes kérdésekre. Győzelmi jelentés. És akkor a „gyanútlan” kérdezők firtatni kezdik: ugye ezt is kérte. Még mindig fölényes válasz: ezt nem, tárgyaltunk róla, de elutasították. A gyanú már lopózik. És a könyörtelen kamera mutatja, ahogy az egyre zavarodottabb Veres vitéz feneke alól kihull egy párna, bukik eggyel lejjebb. Látjuk, hogy itt és most, és nem a tárgyalásokon jött rá, hogy mit kell csinálnia. A másik felvétel az 1988 novemberi budapesti nagyaktíván készült. Itt bizonyosan tudták a rendezők, hogy mit akarnak, az operatőrök előírás szerint mozogtak, a vágásokat nagyon meggondolták. A cél a dinamikus vezető és az aktívan-passzív, nagyszámú hallgatóság összehozása. Képileg az 1957–62 közötti kádári híradókat idézték. A féloldalt vagy szemből alulról vett szónok heves gesztusait „rászórták” a végigpásztázott figyelő tömegre, sőt, egy-egy nagy mondás után az előre lendülő, lelkes tapsolók ágaskodtak a képernyőn. Ennek a régies rendezésnek a szónok ostobán fenyegető szavaitól függetlenül két további baja van. A népszónoklat marosáni ökölrázásai talán elfogadhatók egy nagy teremben, vagy nyilvános téren, de nem a lakás bensőséges terében. Egy mozihíradóra távolról felnézve értékelhetjük még a teljesítményt, de két méterre az ágyunktól a gesztusok hol fenyegetőnek, hol nevetségesnek, hatnak. A nézők nem érzik át a tapsorkános nagy szavakat. Ellenkezőleg: „Úristen, ez még itt tart!” És: „Jaj, ezek még ennyien vannak!”

Hosszan lehetne írni Pozsgay Imre televíziós szerepléseiről. Annak ellenére, hogy sokáig a televízió kedvence volt és általában jól szerepelt, mégsem emlékszem olyan kiemelkedő alakításokra a tévében, mint a rádióban, vagy egy-egy tömeggyűlésen. Valahogy jobban szerepelt a hangjátékokban, mint a tévéjátékokban, a színpadon, mint a képernyőn. Pozsgay azok közé tartozik, akik a hátsó sorok egyetlen reccsenéséből megérzik a hangulatot, akiknek kell a partner, a párbeszéd. Furcsa módon Pozsgay benső nyugalma és kiegyensúlyozottsága sokkal jobban épül a környezet kiszámíthatóságára, mint az látszik rajta. A televízió pedig kiszámíthatatlan. Pozsgay Imre nem ellenségesnek tartotta és tartja a televíziót, riporterestől, rendezőstül, s mellyel meg kell birkózni, amelyet le kell győzni, és nem is barátságosnak, amely segíti, hanem hideg ismeretlennek. Mint aki körül idegen nyelven beszélnek, s nem tudhatja, hogy jót vagy rosszat mondanak. Ezen az idegen nyelven fonják körbe s váratlanul a saját nyelvén ünneplik vagy kötnek bele, így képtelen a gyors riposztokra. Jön a szépen megfogalmazott körmondat, ami valahogy mellébeszélésnek tűnik. A televízióban mindent szabad, csak magyarázkodni nem.

Van-e, volt-e ellenzéki politikus a televízióban? Mintha nem lenne. Lehetséges, hogy a választási kampány végére a pártpolitikusok tévéképessé válnak, de ma még kevéssé azok. Ennek egyik oka a televízió, a másik a politikusok viselkedése. A tévén keresztül egy politikus csak újrafelépítve tud behatolni a nézők figyelmébe. Ez az újrafelépítés pedig egy „televíziós történelem”, egy személyes történet, televízióban elbeszélve. Ezt két módszerrel lehet elérni. Az egyik a portréfilm, ami nem egyéb, mint biblikus szenvedéstörténet. Stációk, kálváriák megfelelő elhitető erővel való bemutatása arra készteti a nézőt, hogy utánagondoljon, mit csinált ő ezalatt, mit tett volna ő, hasonló helyzetben. Ha a szenvedéstörténet kellően puritán, sőt, önironikus, akkor bekövetkezhet a megváltás, s minden korábbi és későbbi félmondat a képernyőn ehhez a katarzishoz kötődik. Én csak Konrád György író ilyen szamárhátas bevonulásáról tudok, ami azonban elvált pártpolitikusi működésétől. De nincs emberi portréja. Sem Csengeynek vagy Csurkának, sem Kisnek vagy Harasztinak, sem Petrasovitsnak vagy Fischernek, sem Prepeliczaynak vagy Dragonnak stb. A másik módszer a kerekasztalnál vagy egy nagy politikai eseménynél való feltűnés. Orbán Viktor szavalata Nagy Imre temetésén, vagy Krassó György fellépte október 23-án a belépő a tévépolitikusi körbe. És estéről estére próbálta az egyszerű néző megemészteni Tölgyessy Péter alkotmányjogi magyarázatait. Itt megvalósult a tévés sztereotípia: Orbán, Krassó, egy kicsit Csengey a bátor odamondók, a „na végre valaki pofán vágta őket” szereplői. Tölgyessy pedig az „okos fiú”. A tévé ezt a sztereotípiát minden eszközzel igyekszik erősíteni, az előbbieket westernhősökként, az utóbbit komolyan vett Woody Allen-figuraként árusítja. Ha Orbán vagy Krassó, esetleg Csurka feltűnik a képernyőn, mindannyian tudjuk, hogy perceken belül folyik a vér, s a kommunista Gonosz nem sokáig iszogathatja whiskyjét a sarokban. És a Ribánszki, Puja, valamint kedves embereik feltűnte egy sportcsarnokban, vagy kultúrteremben, úgy hat, mint az áskálódó rosszak készülődése a békés város ellen. Ha Tölgyessy Péterben vagy Pető Ivánban egy csipetnyivel több az öngúny, és nem veszik oly halálosan komolyan magukat, talán, ha Kern András szinkronizálja őket, akkor nemcsak felismernék és elismernék őket a tévé alapján, hanem tévépolitikusként szeretnék is őket. És ha Orbán vagy Krassó, Csurka vagy Csengey egy percre kikukkantanának a Nagy Bosszúálló, a Kérlelhetetlen Dühöngő, a Földet visszafoglaló, az Indiánölő maszkja mögül, s szembenéznének magukkal, akkor talán a tévén is át tudna váltani arra az újabb westernműfajra, amelyben a főhős megkérdi magától: ugyan van-e értelme a bosszúnak, mivégre osztogatom én itt az igazságot, minek öldösöm az indiánokat?

Az ellenzék valódi vezetői alig, vagy rosszul jelentek meg a képernyőn. Amíg Bíró Zoltán volt az MDF ügyvezető elnöke, addig ezt a tévénéző nem tudhatta, mert alig szerepelt. Antall József a kerekasztal révén többet jutott kamera elé, de szinte azonnal konfliktusba is került vele.

Ha tévépolitikusi alapszabály, hogy nem szabad magyarázkodni, a másik szabály, hogy nem szabad türelmetlennek mutatkozni. A magyar televízióban csak most, a választások időszakában kötötték ki, hogy ki hány percet kap. Korábban a riportertől függött. Ha a riporter futtatott valakit, akkor a kerekasztalnál mindig alájátszott, többször adta meg neki a szót és belevágott ellenfele fejtegetésébe. Ez kétségkívül nagyon dühítő annak, akit félreszorítanak. De haragot mutatni, a kiszorítottságra dühvel válaszolni sokkal nagyobb hiba, mint tűrve hallgatni. A nyugati politikusok pontosan tudják, hogy egy adott szópárbajban fontosabb, hogy valaki egy-két előre elkészített és betanult biztos végszót helyezzen el, mint hogy mindenre válaszoljon. A néző a magabiztos türelmet jegyzi meg. Előre el kell dönteni, hogy mi az a két-három dolog, amit mindenképpen el kell mondani, a továbbiakban akár át lehet engedni a terepet. A türelmetlen felcsattanás azt érzékelteti, hogy az adott politikus nem bírja a kisebbségi helyzetet, csak egyenrangúság vagy fölény pozíciójából hajlandó tárgyalni. Ha Amerikában, vagy Nyugat-Európában lennénk, ez teljesen természetes volna, de ott a politikus eleve úgy ül le, hogy kiköti az egyenrangúság technikai feltételeit. Magyarországon nem így van. Nálunk a társadalom azt figyeli árgus szemekkel, hogy hogyan tűri egy politikus a kisebbségi helyzetét, hogyan lesz úrrá rajta. Fölényből mindenki tud okos lenni – véli a néző, aki nagyon sokszor volt alávetett helyzetben. Ha valaki ilyenkor erőszakossá válik, kioktatja a riportert vagy partnerét, az mohónak és hatalomvágyónak tűnik, akár akarja, akár nem. Alázatosnak és meghunyászkodónak lenni még nagyobb hiba. Egyszerűbb a széttárt kar, az elnéző távolságtartás. Tudom, hogy a magyar politikusok kénytelenek voltak úgy menni egy-egy fellépésre, hogy most vagy soha. Ez megint a felkészítés hibája. Fel kellett volna ismerniük, hogy egy pártvezérnek nem egy-egy műsorban hanem egy tévés arculatban kell gondolkodnia. Ma nem hagytak mindent elmondani, nem baj, elmondom a jövő héten. S a kimondott szavaknál fontosabb a jelenlét. Kis Jánost gyűléseken látjuk távolról, felolvasni vagy beszélni. Für Lajos elnökjelöltet templomok mellet szónokolni. Ki fogja ezt az országot vezetni?

 

 

A politikai műsorok háttere

 

A politikai életben fontos események zajlanak. A televíziós szerkesztőségek magát az eseményt belegyömöszölik a Híradóba, majd elemezgetik a Hétben, a Napzártában, a Hírháttérben, a Panorámában. (Közülük a tavaly indult Napzárta a legelőbb, legizgalmasabb.) A Híradó-riport rendkívül felkészülten zajlik. Az ülésterembe betör a stáb, képeket csinál az elnökségről és megpróbál befogni ismert, ismerős arcokat a felszólalók, a hallgatók közül. A riporter könyörtelenül lehagyja a képről mindazokat, akiket politikailag ejtettnek vél, de riportot kér attól a divatos politikustól vagy szakírótól, aki véletlenül éppen a teremben tartózkodik. (Így a parlament külügyi bizottságának ülésén egy pillanatra sem tűnik fel az elnöklő Berecz János, de a kamera hosszan időz az álmodozó Király Zoltánon. Magam elé képzelem a jelenetet: „Csak nem fogom ezt a pasast mutogatni, láttuk eleget, Zolikám, mondd már be, mit akarnak ezek a marhák.”) A riporter aznap még egy kerületi IKV rémtetteiről közöl szakavatott véleményt. A pártgyűlések a Híradóban ugyancsak simára mennek: egy nagytotál hátulról a teremről, többnyire kellemetlen, mert kevesen vannak, sok az üres hely, ugyancsak távolból a beszélő, akinek alászól egy távolságtartó, félgúnyos hang. Nagy megtiszteltetés, ha egy pártvezér mondhat két mondatot a szünetben.

A „mélyebb” műsorok ugyancsak jellegzetesek. A műsor előtt egy héttel, három nappal kétségbeesetten keresni kezdik telefonok és táviratok sorával azt a néhány számításba vett embert, akit meg lehet kérdezni adott ügyben. Ha kell, szólnak a nagyobb pártoknak, hogy küldjenek valakit, aki ért a kérdéshez. A begyűjtött három-négy ember inkább csak sejti, mint tudja, hogy miről lesz szó. Ha valaki még sohasem lépett fel a televízióban; az teljesen magára utalva próbál eligazodni a zűrzavarban. Kezdődik azzal, hogy egy ócska szerkesztőségi szobában, vagy a szegényes és kopott stúdió színfalai mögött, az idegesen fölényes, vagy mézédesen kedélyes műsorvezető nagyjából előadja a témát, s megmondja, hogy kit miért hívott be. A szerencsétlen szereplő jobb esetben ismer valakit személyesen a többiek közül, s megpróbál vele kapcsolatot teremteni. Az egyenlőtlenség már a háttérbeszélgetéskor kialakul.

A műsorvezető úgy igyekszik, hogy a meghívottak közül legalább egy jó ismerőse, megbízható embere legyen, aki már látott belülről stúdiót, akire lehet számítani. És a kádári tévéerkölcs szerint már kiválasztotta azt a szerencsétlent is, akit ki fog készíteni a műsorban. Korábban így szolgáltak fel függetleneket a hivatalos tekintélyeknek, majd a magyar glasztnoszty nevében, most minisztereket és helyetteseiket, a hivatalos véleményt képviselőket nyújtanak át kritikusan vélekedőknek. A pártképviselők közül pedig megjelöltetik az a párt, amelyet gúny és nevetség tárgyává lehet komoly pofával tenni. A kezdő szereplő ezt nem tudja, csak azt érzi, hogy vele tüntetően jól bánnak, a rendező odasúgja, hogy reméli, jól beolvas a másik két idiótának: vagy éppen ellenkezőleg, hidegen elfordulnak tőle, s magányosan sétálhat fel és alá az adásig. A riporter már a bemutatásnál tovább növelheti az egyenlőtlenséget. Szinte soha nem azt kérdezi másodjára, amit előzetesen megbeszéltek. A legnehezebb az indulás. A riporter már begyakorolta a belépőt, tévéhez nem szokott partnereik viszont nem. A kamera könyörtelenül issza magába a bárgyún udvarias vigyort, a dadogást. Sokan azt hiszik, hogy a pártok által produkált veszekedések a kamerák kereszttüzében azt mutatják, hogy az ott ülők annyira gyűlölködnek, hogy még a kamerák se tudják őket visszatartani. Ellenkezőleg. Egyeseket kifejezetten kameradüh fog el, s mint szereplőt akarja félretaszítani a másikat. A résztvevők természetesen nem tudják ellenőrizni az egyenes adásban kimenő képeket, de alig van lehetőség arra is, hogy a felvett anyagot valaki ellenőrizze. Ez a kiszolgáltatottság fokozza az adások feszültségét. Szinte nincs olyan politikai szereplő, akinek ne volna személyes sérelme, aki ne azzal a szent fogadalommal állítana be a stúdióba, hogy ezúttal nem csinálnak hülyét belőle. A sérelmek a szerkesztők elleni haragban robbannak ki, akiket elhajlással, a pártatlanság megsértésével vádolnak. És ha ez sokszor igaz is, a valóság az, hogy a politikai műsorcsinálás szerkezetének nemcsak a szereplők, de a szerkesztők is az áldozatai. A középutas kádárista tévé erre képes: ez a szerkezet csak egyenlőtlenséget és rosszízű pártosságot tud újratermelni. Ezen az állapoton alig változhat, hogy most mások kerülnek egyenlőtlen helyzetbe és az egypártosság helyébe a többpártosság lép.

Aki ma belép a televízió kapuján, felhagyhat minden reménnyel. Nincs olyan politikus, aki ne válhatna lehetetlenné, aki nem volna nevetségessé tehető. Itt minden lehetséges. Az alany sorsa a szerkesztő-riporter kezében van. Jó esetben egyenesen felelhet a kérdésekre. Szerencsére még vannak, akiknek tisztességesen lehet válaszolni.

Nem szabad fellépni a magyar televízióban, de fel kell lépni ott. Semmi jóra nem számítva, a karrierrel leszámolva, szembenézni egy hideg üvegszemmel. És egyszer megérni, hogy előbukkan mögüle az operatőr melegbarna, biztató szeme.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1990/03 09-11. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4295