KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1990/március
• Schubert Gusztáv: Einstand
TELEVÍZÓ
• György Péter: Csoportkép zászlóval Televízió a politikában
• Lengyel László: Politika a televízióban
FORGATÓKÖNYV
• Bereményi Géza: Irodalom

• György Péter: A lázadás esztétikája Kentaur
• Szilágyi Ákos: „Mint hulla a hulla!” Vázlat a szovjet nekrorealizmusról
• Zalán Vince: Hazugságok vására? Gyöngyök a mélyben
TÖMEGFILM
• Koltai Ágnes: „...a te országod”
• Lajta Gábor: Biff, boff, blöff! A Denevérember alakváltozásai
• Kemény György: Tisztelt Mr. Batman! Dizájn
KRITIKA
• Schubert Gusztáv: Befejezett jövő Meteo
• Fábián László: Van-e dokumentum, amikor nincs film? Málenkij robot; Te még élsz?
FESZTIVÁL
• Koltai Ágnes: Újérzéketlenség Kairó
LÁTTUK MÉG
• Kovács István: Vasárnapi tréfák
• Bikácsy Gergely: A film varázsa
• Lajta Gábor: Fekete eső
• Hegyi Gyula: A fehér szörny búvóhelye
• Fáber András: Erotikus fantázia
• Létay Vera: A Sárkány éve
• Tamás Amaryllis: Dolgozó lány
• Székely Gabriella: Őrület
• Bikácsy Gergely: Hibiszkuszháza
KRÓNIKA
• Szemadám György: Csutoros Sándor emlékére...

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Einstand

Schubert Gusztáv

 

,,Bármely produkció igazi értékmérője a rá való fizetőképes kereslet.”

Békési László

 

Mondom a Kolnaynak:

,, Te ezeknek tetszik a mi golyónk”

és még Weisz volt a legokosabb,

mert ő mindjárt azt mondta: ,,Gyünnek,

gyünnek, abböl a gyüvésből

nagy einstand lesz!”

Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk

 

Szegény K.! A bankfiúk lefogták és kiforgatták a zsebeit. Elszedték összerágcsált ceruzáját, beszáradt filctollat, írógépszalagját és üveggolyóit. Most kifosztottan sírdogál. Nem kincseit siratja, nem a gyávasága fáj, dehogy akart ő visszaütni. Azért hullatja könnyeit, mert nem olyan, mint ők. Nem a piac királya, nem az élet hercege. „Sírás-rívás itt nem segít – ahogy James Joyce írta volt – mutassa csak a fenekit!” Büntetésül: íme, a pőre igazság.

 

*

 

Senki sem gondolta, hogy ez lesz. Pedig illett volna előre látni, hogy a kultúra csak úgy érhet véget, mint az őt tápláló világ; egy szalmával kitömött országban „nem bummal, csak nyüszítéssel.” A szellemi Armageddon elmaradt, a civilizáció és a barbárság nem csap össze mindent eldöntő ütközetben, nem adatik meg a fénylő diadal vagy a heroikus bukás esélye, a kultúrával valami sokkal védhetetlenebb történik; kimegy a divatból. Rossz nézni, milyen démodé lett. Amit nem tudott elpusztítani a sztálinista inkvizíció, ami ellenállt a kussolásért nyugalmat, jólétet, sikert kínáló felvilágosult zsarnokság csábításának, azt elpusztítja a nevetés. Nem a tudatlanok vaskos röhögése. A kultúra nélkül élők nem nevetnek, nemhogy „éhe a szépnek”, de még a gyűlölete vagy megvetése sem hajtja őket. Sértő szó nem illetheti őket: nem primitívek. A vadak – mint azt egy sóvár etnográfus megfigyelte – ébrenlétüknek csak 4/7-ét töltik vadászattal, gyűjtögetéssel, a maradék időt tánccal, mesével, csevegéssel múlatják. A mi primitívjeink látástól vakulásig robotolnak. Nem tudhatnak rólunk. Egyedül vagyunk. Igaz, nem „roppant barbár hadakkal” szemben. Csak maroknyi barbár jön ellenünk, de ennyi is elég, hogy behódőljünk: gazdagok, tiszták, elegánsak, fejben számolnak, hét nyelven beszélnek, magabiztosak, derűsek /lásd minden esti tévéreklámjaikat/. Nem illik hozzájuk a rút üvöltözés, nem rontanak ránk hurrázva, eszükben sincs bevenni és lerombolni „elefántcsonttornyainkat”, tudják, gúnyos kis horkantásuktól is úgy porlanak szét ezek az ivoár falak, mint egykor a harsonáktól Jerikó falai. A nevetés nemcsak hogy öl, a nevetés csodafegyver. Aki nevetséges, annak nincs ereje ellenállni. Mi olyan nevetséges rajtunk? Kilóg a büszkeségünk. Negyven év telt el itt a kultúra ellenében. És mégis: „él nemzet e hazán”. Hát nem nevetséges, hogy néhány csökönyös értelmiségi még mindig úgy tesz, mintha a hét szabad művészet nélkülözhetetlen lenne. Tovább már értelmetlen volna ellenállni, hódolni kell. És nem is annyira az új erőnek, mint inkább az igazságnak, amelyre az új hatalom felnyitja szemünk: a magyar művészek és tudósok végül is elvesztették a kultúrpolitikával vívott harcukat. A szocializmus nem azzal mérte a döntő csapást a kultúrára, hogy üldözte a kritikus szellemű írókat és gondolkodókat, hanem azzal, hogy elvágta a művészetet és a tudományt a hátországától, szétverte a kultúra létalapját... A szocializmus negyven éve alatt születtek ugyan magányos remekművek, de kultúra, civilizáció nem volt. Nem is lehetett, mert hiányoztak hozzá a szereplők, a kultúrát használó, megélő emberek. Nem lehetett paraszti kultúra, mert nem volt már paraszt, csak Tsz-proletár. Nem volt polgári kultúra, mert nem volt már szabad polgár, csak alattvaló, kartotékadat. Csak egy szellemi elit őrizgette végsőkig a kultúra tüzet. Ami legális kultúra 1948 óta volt, az skanzen-kultúra volt. A kormányzat sajnálta ugyan rá a pénzt, de a hazugságot, hogy itt a kultúra nemhogy nem veretett szét, de „kiszélesedett”, minden áron fönn kellett tartani. A hatalom, amely felemelte és illendőségből maga elé tartotta ezt a fügefalevél-kultúrát, most – midőn végóráit élve kapkod fontosabbnak gondolt javai után – könnyed lélekkel elereszti. A kultúra mindig is csak azt kapta az állami támogatásból, amit az erősebbek meghagytak neki. Törvényszerű, hogy most, mikor minden pénz az első számú hazugság, a termelési színjáték fenntartására megy el, a kincstári kultúra összeomlik. Nem kár érte, meg azokért sem, akik az akadémikus tudományt és a skanzen-költészetet művelték. Csak-hát az állami pénzforrás – a legfelsőbb szándék ellenére – életet is érlelt. Mindig akadt színház, filmstúdió, tanszék, kutatócsoport, folyóirat, amely nemcsak mímelte az érzékenységet és a kritikus szellemet. Velük most mi lesz? Úgymond, Európába tartunk, logikus volna, ha a „holnap hősei” nem néznék tétlenül az európai szellemiséget átmentő műhelyek pusztulását. A nyugati jogállamra és piacgazdaságra vágyakozó européerek nyilván nem gondolhatják, hogy kultúra nélkül el lehet jutni Európába. Tartózkodásuk nem is a bajba jutottnak szól, hanem a segítségnyújtás hagyományos módszerének; szerintük a fuldoklónak nem mentőövet kell dobni, hanem meg kell tanítani úszni. Bölcs gondolat, csak félő, hogy a fuldokló, még mielőtt megtanulna úszni, vízbe fullad. Törődjünk bele; meg kell halni. Mégsem várhatjuk, hogy Szodomát néhány igaz ember kedvéért megkímélje az Úr. Hanem akkor mintha kimenekítette volna az övéit. Az európaiságát megőrző magyar értelmiséggel mi lesz?

Európában nem volna mitől félnie, megélne a szelleméből. Csakhogy Magyarország még nem jutott el Európába, és mint azt a művészetek és tudományok feláldozása előre jelzi, úgy látszik, hogy nem is fog. Már megint nem vagyunk sehol, tévelygünk az Átmenetben. Már nincs szocializmus, még nincs kapitalizmus. Vajon meddig tart majd, amíg a „tőkés társadalom alapjait lerakjuk”? Újabb negyven évbe? Sokkal inkább szeretnék „kapitalizmust most”. Ha nem is évszázadosan terebélyest, legalább egy életerős csemetét. Jobb sors várna alatta a kultúrára, mint amivel az átmenet ministránsai kecsegtetnek. A kapitalizmusban ugyanis nem hiszik azt, hogy egy regény, egy film, vagy egy találmány „egyedüli értékmérője a rá való fizetőképes kereslet”. Feltehetően azért is van ez így, mert ott a gazdaságban valóban piaci mércével mérnek (míg nálunk jelenleg piacosítás címén – nemesi szabadsággal, jobbágyszolgasággal – a balkáni feudalizmus van újjászületőben), nem kényszerülnek rá, hogy a kultúrán demonstrálják, ők aztán kereslet-kínálat számtanán nevelkedett, (tinta) kékvérű kapitalisták. Hanem ha a választásokon zátonyra futna is ez kapitálszocializmus és valódi piacgazdaság épülne helyette, a művészetre és a tudományra akkor is cudar idők járnának. A mai kormányzat – igazolja bár liberális elvekkel döntéseit – igazából azért nem ad a túléléshez elég pénzt a filmgyártásra, könyvkiadásra, folyóiratokra, a színházakra, a múzeumokra, a kutatóintézetekre, mert nincs neki, a doktriner liberalizmus azonban, amely a piac mindenhatóságának ragyogó eszméjéből elvakítva nem veszi észre, hogy a kultúrát másként kell boldogítani, mint a gazdaságot, már valóban elvből nem adna.

Nem nehéz kitalálni, mi fog történni a magyar tudománnyal, művészettel és művészetkritikával, ha – az új idők jelszavaitól megmámorosodva – piacosítják. Eltűnik a föld színéről. Nem azért, mert a kultúra valami fennkölt, éteri tünemény, amit megszentségtelenít, ha adják és veszik, hanem azért, mert Magyarországon ma nincs piaca a kultúrának. És belátható időn belül nem is lehet. A piac absztrakció, szereplők nélkül nem létezik. Eladók és vevők kellenek hozzá. A magyarországi kultúrpiacon azonban jószerivel csak eladók lennének, vevők alig. Nem a pénz kevés, persze az is, hanem a kereslet. Azt ugyanis, amit a művészet és a tudomány kínál – józan ész, műveltség, érzékenység, nyitottság, merészség... – az elmúlt időkben nemcsak hogy nem lehetett semmire sem használni, de nem is volt ajánlatos. Logikus következményeként az az emberfajta, amely a kultúrára vevő lehetne, szinte teljesen kihalt. A termelők piacát viszonylag könnyű regenerálni: mihelyt az embereknek tulajdonuk, a javaknak pedig tulajdonosuk lesz, a normális vérkeringés termelő és vevő között magától helyreáll. A kultúra „részvényesévé” azonban csak hosszú folyamat során, egy kultúrával rendelkező közösség tagjaként válhat az ember. A szocializmus – hol előre megfontoltan, hol ostobaságból – éppen ezeket a civilizáló közösségeket verte szét. A kultúrát, a szellemi vérkeringést újra indítani persze nem „közösségteremtéssel” kell és lehet, hiszen a közösség ugyanúgy absztrakció, mint a piac, hanem a közösségi élet szereplőinek színreléptetésével. Egy piacgazdaságban a közösség teljes jogú tagja csakis az lehet, aki tulajdonos. Amíg az alkalmazottak tömege nem lesz polgárrá, paraszttá, részvényes munkássá, vagyis tulajdonossá, addig kultúra sem lesz. Addig, amíg a gazdasági liberalizmus évtizedek vagy inkább évszázadok alatt új kultúrpiacot nem teremt, a művészetet és a tudományt körmönfont cinizmus piacra dobni. Az árupiacon ugyanis a kultúra csak egyetlen módon kelhet el; ha áruvá válik. Ami azért kínos, mert a vers, a dráma, a film, a tanulmány – ellentétben a mottóban megidézett vélekedéssel – olyan kivételes áru, amelynek értékét nem a kereslet, hanem a benne felhalmozott szellemi és érzéki tudás adja meg.

Ezért a veszteség és a nyereség piaci terminusai a filmgyártással vagy a lapkiadással, az Álombrigáddal vagy a Filmkultúrával kapcsolatban alkalmazva életveszélyes nyelvi csapdák. Bármiképpen ítéljen is róla a piac, Mészöly Miklós prózája, Weöres Sándor költészete, Jancsó Miklós filmművészete, Kornai János közgazdaságtana, a 2000 folyóirat, a kaposvári Csiky Gergely Színház, a JATE biológiai kutatóintézete, a Matematikai Lapok... nyereséges. Az ország szellemi vagyonát nem apasztja, hanem súlyos tudással gyarapítja. Méghozzá önként. Az írók, filmesek, fizikusok, az ismeretlen végvidékek kalandorai és szerelmesei, nem a bankároktól és a kereskedőktől fogják megtudni, hogy mit is jelent a „vállalkozói” szellem.

Nem nekünk kell kitalálni, hogy miként lehet megmenteni a magyar szellemi életet addig a távoli időig, amikor Magyarországon lesz a kultúrára „fizetőképes kereslet”, a művelt Nyugaton már kétezer évvel ezelőtt feltalálták a mecenatúrát. Ha független és erős, versengő szellemi életet szeretnénk, ha nem akarjuk, hogy a politika uralmát a piacé kövesse, akkor meg kell teremteni a kultúra nemzeti, önkormányzati és privát mecénálását. (Mégpedig kultúrbankok és alapítványok közvetítésével, hogy az adományozónak eszébe se juthasson beleszólni a művészek és a tudósok dolgába.) Meglehet, fiskális szemmel nézve, ezek a közvetlenül, számlával bizonyíthatóan soha meg nem térülő adományok elpazarolt pénzek. Olyan luxus, amit mi, szegény kelet-európaiak nem engedhetünk meg magunknak. Csakhát ezt a régiót, ha valami, akkor éppen ez a „pazarlás” a szellemi erők túlhabzása tartotta meg minden romlás ellenére Európában. Nyugat-Európa és Amerika nem azért engedheti meg magának a művészet és a tudomány bőkezű támogatását, mert gazdag, azért gazdag, mert a szellemet a gazdaság motorjának tekinti. A szocialista nagytőkés egyelőre nem nagyon érti, hogy mire is volna jó neki ez a bölcsekből és komédiásokból álló szolganépség, de azért – feltéve, hogy „megdolgoznak érte” – vet nekik némi maradékot. Erről a „jótékonykodásról” csak annyit: még ebben a megbéklyózott, kegyelemkenyéren tartott magyar szellemi életben is több tőke rejlik, mint a frissen alapított bankok trezorjaiban. Talán föl kéne szabadítani végre. Ezért hát jobb volna, ha a bankfiú nem nevetne a csóró értelmiségin. És visszaadná az üveggolyókat: kár lenne, ha egyszer majd sírva kellene ráébrednie az ő távlatai is bennük tükröződtek.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1990/03 02-03. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4293