|
|
|
MoziLány a vonatonVarró Attila
The Girl on the Train – amerikai, 2016. Rendezte: Tate Taylor.
Írta: Paul Hawkins regényéből Erin Cressida Wilson. Kép: Charlotte Bruus
Christensen. Zene: Szereplők: Emily Blunt (Rachel), Justin Theroux (Tom), Haley
Bennett (Megan), Rebecca Ferguson (Anna), Luke Evans (Scott). Gyártó: Amblin
Entertainment / DreamWorks / Reliance Entertainment. Forgalmazó: Freeman Film. Szinkronizált. 112 perc.
Amióta a Holtidiglan-regény
(és a Fincher-adaptáció) sikere nyilvánvalóvá tette a megbízhatatlan elbeszélőkre
építő, sötét házastársi bűntörténetek (női) piacképességét, egyértelműen
eldőlt, hogy a 2010-és évek bűnzsánereiben immár nem a merész heistok vagy beteg sorozatgyilkosok vonzzák
a legnagyobb érdeklődést, hanem a párkapcsolati börtönökben senyvedő barátnők/nejek
film noirokat idéző terrormeséi. Paula Hawkins tavalyi bestsellere főként abban
különbözik a népes gárdától (köztük az Amnéziával,
az Éjszakai ragadozók alapját jelentő
Tony és Susan-nal vagy az idén
megjelent Cáfolattal), hogy ezt a női
bezártságot több tengely mentén hatványozza: elhagyott, lecsúszott, állástalan
plusz alkoholista hősnője mellé két hazug, egyenlőtlen házasságban élő asszony torzképét
állítja, ráadásul mindhárom izolált, önáltató nőalakhoz saját pszichés
problémát társít az anyaság tekintetében (meddőségtől halott csecsemőn át a
gyerekfétisig).
Ilyen kivételesen sötét történetnél a hollywoodi adaptáció
készítőinek érdemes lett volna eltűnődniük, vajon a siker mennyiben köszönhető
éppen a thriller-modell könyörtelen dekonstrukciójának: a napi ingázása során
vonatablakból kiszúrt álomfeleség rejtélyes eltűnése ügyében kutakodó hősnő szokatlanul
taszító karaktere mellett egyetlen szerethető figura sem tűnik fel (ezúttal még
a kötelezően rendes női nyomozót is lapáttal ütnénk), maga a nyomozás egyfelől
kudarcok sorozata (a fordulatot hozó véletlenig), másfelől a három szubjektív
nézőponttól elvész intellektuális izgalma, a végkifejlet pedig brutális
megoldásával és kellemetlen nyitottságával nem hozza el a szokásos feloldást.
Tate Taylor filmverziója a látszólagos történethűség ellenére épp ezeket a
pontokat módosítja a kockázatkerülés és politikai korrektség jegyében:
narcisztikus anyaságtól, férjterrortól, csecsemőhaláltól ódzkodó,
álomgyár-szabatos férfitekintete egyfajta kiherélt thrillert csinál az
alapregény szubverzív női noirjából, éjfekete portréit szürke, terméketlen
unalommal festve át.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 2 átlag: 5 |
 |
|
|
|
