KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/január
FILMSZEMLE
• Zsugán István: A magyar film a világban 1979-ben Pécsi Játékfimszemle, 1980
• Dárday István: Töredékes összefüggések nagylátószögű optikával

• Jovánovics Miklós: Alászállás a közelmúlt poklába Bizalom
• Koltai Tamás: Szász Péternél mindig olyan jókat mondanak Hogyan felejtsük el életünk legnagyobb szerelmét?
• Lázár Ervin: Sorok az Égigérő fű plakátjának ragasztós oldalára
• András László: Szemtől szemben Tarkovszkijjal Tükör
• N. N.: Andrej Tarkovszkij filmjei
• Rubanova Irina: Miskin herceg a tiltott zónában Tarkovszkij Sztalker című filmjéről
• Császár István: Folytatható utószó Fellini Casanovájáról
• N. N.: Federico Fellini filmjei
FILMZENE
• Kocsis Zoltán: Kell-e a filmzene?

• Takács Ferenc: „Amerika kizöldülése” Hair
• Réz Pál: A sokértelműség csapdái Gondviselés
• Sándor Pál: „Közeli fotográfiát ne csináljanak rólam!” Interjú-részlet egy készülő Karády Katalin filmből
• N. N.: Karády Katalin filmjeiből
• Matos Lajos: agresSZÍV KINó
• Veress István: Az állatok válaszolnak
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Politikai lelkigyakorlat a Genfi-tó partján Nyon
LÁTTUK MÉG
• Dániel Ferenc: A hiénák napja
• Gervai András: Koldus és kirlyfi
• Iván Gábor: Nada csoport
• Csala Károly: Spirál
• Schéry András: Konvoj
• Kapecz Zsuzsa: A dervis lerombolja Párizst
• Sólyom András: Kezedben a kulcs
• Bognár Éva: Férfiak nélkül
• Schéry András: Lidércnyomás
• Argejó Éva: Fierro fiai
• Iván Gábor: Meg kell ölni ezt a szerelmet
TELEVÍZÓ
• Illyés Gyula: A jövő mozija
• Mezei András: Csak ülök és kérdezek Beszélgetés Vitray Tamással
• Faragó Vilmos: Kortársak – adaptálva
• Kristóf Attila: A kabaré alkonya Humor a tévében 1.
• Gervai András: A Kunta Kinte-legendárium Gyökerek
• Honárkay Róbert: Hús, bőr, szeplő Ingmar Bergmanról
• Békés Tamás: A képernyő – tegnap
• Gombár Endre: A Tejút fiai
KÖNYV
• Bádonfai Gábor: Két évtized filmtörténete egy olasz napilap hasábjain
TELEVÍZÓ
• Hegedűs Tibor: Némi eligazítás, semmi több...
POSTA
• N. N.: „Minden számban legalább egy aktfotót” Olvasói levél – Szerkesztői válasz
KRÓNIKA
• N. N.: Az év játéka Az 1979-ben Magyarországon bemutatott legjobb külföldi filmek

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Ingmar Bergmanról

Hús, bőr, szeplő

Honárkay Róbert

 

A Filmvilág decemberi számában Tandori Dezső alaposan helybenhagyta Bergman Jelenetek egy házasságból című filmjét. Különös művész ez a Bergman, hogy ilyen kiváló költőt ilyen szenvedélyes bírálatri ihlet. Azaz nem is annyira bírálatra, mint egy mű, egy prózában írt költemény megfogalmazására, mely immáron Bergmantól független éli a maga életét. Bergman alkotott, erre Tandori alkot. Egy vers lehet jó vagy rossz, de igazságán vagy igazságtalanságán rágódni többnyire meddő dolog. Emellett „de gustibus non est disputandum” és Bergman sem szorul védőszárnyaimra. Így hát Tandori írása ürügyén tőle függetlenül töprengenék.

Régóta foglalkoztat a kérdés, vajon a pszichológia merített többet a művészetből, avagy fordítva. Dosztojevszkij nem olvasott Freudot, de Freud nem mehetett el üres kézzel az író mellett. Viszont Freud és követői meghódították Amerikát. Minden jobb utcában akad analitikus, s ágyára fekszik a jobbmódúak országa. A neurózis nem vész el, csak átalakul. Az egészségesség is átalakul. A művészet is.

O’Neillt olvasom, s néha úgy érzem, analitikus tankönyveit forgatok. Persze nagynéha, mert a zseni feledteti iskoláját.

Az analitikus iskola szerint a szabad asszociáció, az álom művészbejáró tudatunk alvilágába. Itt „fenn” a történés gyakorta áltörténet, a „mélyebb” valóság álcázására. Szalonképes szimbólum. A templomtorony ott „lenn” nem a szentség oszlopa, ellenkezőleg, a férfiasságé.

A filmművészetben is nyomon követhető e módszer, e szemlélet térhódítása. Az esemény láncolata feltöredezik, több rétegben zajlik, a ráción innen és túl, időtlenül. A néző beleélheti, vagy beleérezheti magát, ki-ki képessége szerint. A filmvászon megmozgat. Ez a lényege. Utazásra hív. Hogy milyen járműalkalmatossággal, egyáltalán miért, honnan, hova, meddig, az tetszőleges. És lényegtelen. Aki látta Fellini Satyriconját az egyik szombat éjjeli televíziós adásban (és éjfél utánig helytállt), az sok mindent megérezhetett az emberi lét mélységeiből. Cselekményről, vagy eseményről aligha beszélhetünk, hiszen nem a való világban játszódik, hanem egy tudatalatti vulkanikus, érzéki álomországban. Itt a szüzesség a pornóval egybemosódik, a homoszexualitás üldözött és egyben üldöző – az üldözés fogalma értelmét veszti. Mert itt mindent szabad, itt minden lehetséges.

Úgy vélem, e zabolátlan „minden lehetséges”-sel a művészet, a filmművészet önnönmagát emészti el. A kőzet nem művészi alkotás, míg a felesleget el nem távolítják. Tadzs Mahalról, a világ tán legcsodálatosabb épületéről mondják: „egy centivel kevesebb vagy több és oda az egész!” valahogy így van más remekművel is. Sehol egy fikarcnyi felesleg vagy hiány. A mű minden molekulája törvényszerűen kapcsolódó, az eleje meghatározza a végét és fordítva.

Van egy játékom: abszurd mondatot kell elhelyezni egy filmben, színdarabban úgy, hogy ne lógjon ki belőle. Nos, kevés „modern” műbe nem csempészhető be az ilyesmi, sőt némelyeket tele lehet spékelni. Ezek valószínűleg nem túl értékesek, nemhogy remekművek. A szabad asszociációs látásmód egyedi és esetleges. A remekmű viszont alkotás. Mégha a szabad asszociáció módszerét használja is, maga a mű megtestesült rend és törvény „mint csillagok az égen”. Görbe szemmel nézek hát sok felkapott „művészi filmet” és mestereiket. Művük egy-egy részlete, epizódja lehet újdonságos, lehet varázslatos, csak a film nyelvén elmesélhető, ha a részletek nem állnak össze egységgé, alkotásról aligha beszélhetünk.

Nézek sok híres filmet, minél csodálatraméltóbb és minél önállóbb életet él egy-egy epizód, annál erősebb gyanúm, hogy egy nagy mutatványos, nagy szemfényvesztő bolondít engem.

Bergmannal is jártam így. De nem a nálunk bemutatott legutóbbi két filmjével, a Jelenetek egy házasságból és az Őszi szonáta címűekkel.

Mielőtt ezekről szólnék, utalnom kell egy mostanában széltében-hosszában használatos pszichológiai fogalomra, a metakommunikációra. A közlés, a „kommunikáció” nemcsak beszéd. Az ember (az állat is) jelzést ad hangján (annak rendkívül sok modulációin) kívül mimikájával, mozgásával, tartásával, öltözködésével stb. De mondhatni, egész testével jelez. Minden sejtjével. Minden pórusával.

Azt hiszem, ez kulcs Bergmanhoz. Amit az Őszi szonátában elmondanak, az pszichológiai és irodalmi közhely. Az apa-fiú, anya-lány versengés, akár az Ödipusz-komplexus, sokat rágott falat. De sok mű tápláléka volt már. Mégis örökös, sohasem elrágható, akár a családi háromszög. A szerzőn múlik minden.

Ebben a filmben a lány és anya tehát közhelyeket vagdos egymáshoz. De hogyan!! – E „hogyan”-nal kezdődik és teljesül a bergmani műalkotás.

Bergman a színekben él. Moziban láttam a Jelenetek egy házasságból című filmjét színesben, azután saját, nem színes televíziómban. Kikapcsoltam a készüléket, mert képtelen voltam végigszemlélni a mű megcsonkulását.

Az érzelmeknek színei vannak, akár az érzelemtelenségnek. Akár a jelennek és múltnak. Figyeljük az Őszi szonátában a múltat. A zongoraművésznő anya halott szeretőjének világa ridegfehér – a halottaknak a hold világít. De nemcsak ezért. A művésznő képtelen szeretni, számára a világ rideg eszköztár, az elhalálozott sírdombja dollárból való, összeférhet ezzel a szín, ami melegít? Lányának múltjában több napsugár verődik vissza. Vajon az irigység valóban sárga (nem aranysárga)? S a hidegvér kék? Nos, palettánkat Bergman szerfölött gazdagítja a Jelenetek egy házasságból című művével. Meghittség, idegenség, vonzódás, gátoltság, féltékenység, mind-mind szín. És a fény-árnyék hatás. Melyet évszázadokon keresztül próbálgatnak a festők. Rembrandt is… Lehet a zsugorit jobban ábrázolni, mint kemény fénnyel és árnyékokkal, míg az angyali ártatlanságot a minden vonást felszívó áttetsző ragyogással?! Mit művel Bergman a fénnyel, az árnyékkal!

Mégis engem leginkább megejt Bergman játéka az emberi test anyagával. Az említett filmjeinek témája: egymástól idegen, de közeli és szoros kapcsolatra ítélt univerzumok – emberek kommunikációja – közlései, beszélgetései. Közöttük áthidalhatatlan szakadékok. Ezeket kell szüntelen átívelniök. S ide a szavak nem elégségesek. Jellegzetesen északi, svéd világban zajlik ez. A kapcsolatok korlátai, az önmagába zártság tán leginkább a svéd filmekben nyomaszt. Bergman északi származású. Ha történetesen nápolyi és naponta bereked, s karjai is belezsibbadnak a heves társalgásba, vajon akkor is ilyen szenvedélyesen érdekelné őt az emberi kommunikáció kérdése?

Nem tudom. Tény az, hogy Bergman vásznán az emberi arcok az űrben úsznak, közelednek, együtt vannak, távolodnak. És beszélget az emberi hús, a bőr, a szeplő, a pattanás. A ránc. Az Őszi szonátában az anya álarcát leánya letépi. Nem alakoskodhat tovább. Szemben a tényekkel, szemben önmagával ez az arc zsugorodik. Védekezik. Beszorul. A sivár pusztaságba. A száraz kietlenségbe. A sorvadás lépcső a megsemmisüléshez. Mesterséges ráncok ezek. Okos vonások. A számításoké. Algebrai ákombákomok. A mindent áthevítő, átlényegítő szeretet nem olvasztja szét ezeket. És nézzük a leányát. Az érzelmek lávájában az élő hús szinte serceg. Szinte csúnya. Tisztátalan. Szinte gusztustalan. S a szeplőkben, szemölcsben, az izzadság és faggyúmirigyekben folyik a tusa, ég a hormon. És a hús-vér testanyag tombolásában fogantatik a szenvedés egész irracionalitása. Mert örökkön-örökké alulmarad, csúf, alantas, kívülreked. És örökkön-örökké felülkerekedik, megtisztul és újonnan kapcsolódik.

Ecce homo – így szenved és így magasztosul fel az ember Bergmannál.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/01 60. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8030