KritikaNyugalomA primadonna és a kisdedKovács Marcell
Bartis Attila rémregénye az anyai-fiúi gyűlöletről és szeretetről a színpad és a képernyő után moziváltozatban.
Az élet, ó, igazán kegyetlen hozzánk, férfiakhoz, kik mind-mind gyermekként vágyunk vissza az anyaölbe – mindhiába. Ám ez egyúttal a szerencsénk is, mert anyánkhoz való incesztuózus kötődéstől a kamaszkor tiszta szerelem által kiváltott igézetén és a tárgyiasító szexualitás iránti rettenetes vonzalmán át a felnőttség otromba promiszkuitásáig mindig minden megmagyarázható az őseredeti kötés megszakadásával. Ha mással nem, ezzel akaratlanul is szembesít a Nyugalom, a fiúgyermek fájdalmának öntudatlan paródiája, amelyben a férfiasság lélektani motívumai olyannyira elrajzoltak, mintha csak egy pszichológiai oktatófilmet látnánk. Legszebben a kettős kötés természetrajza tanulmányozható a hiú és önző anya, a csillogáshoz szokott színésznő viselkedésén, aki a rideg elutasítást és a gyengédség hirtelen fellángolásait, hideget és meleget váltogató magatartásával végzetes szeretet-gyűlölet kapoccsal láncolja magához fiát. Az eredmény egy vérfertőzést súroló, eltéphetetlen fiúi szerelem a politikai mellőztetését – a gyerekkor még a Kádár-érában telik – önmaga szobafogságra ítélésével túlkompenzáló anya iránt. A fiú a színésznő lelki terrorja elől a Kurvához, egy bolondos-részeges nőcskéhez menekül, akinél a szexualitás legszennyesebb oldalát ismerheti meg, míg a pubertáskor másik oldala, a meglátni és megszeretni kamaszos romantikája játékosan esetlen szerelmeskedésbe torkollik a Tiszta Lány lakásán. A szerelemről szőtt férfiúi vágyak betetőzéseként a Lány odaadását később az anális szex fájdalmának kéjes elviselésével hősiesen bizonyítja. Az elfojtásait íróként szublimáló ifjú mégsem habozik kamaszos sérelemből gerjedt dühét gátlástalanul levezetni az Érett Asszonyon, az intelligens, művelt szerkesztőnőn, apja egykori szeretőjén is. Szóval mindenkit megkap Veér Andor, mégsem lehet boldog, mert lelkében anyjába szerelmes, melankolikus fiúcska maradt.
Csak egy a bökkenő: amit emígyen a férfiúi lét paródiájaként értelmezek, az a filmben súlyos dráma alakját ölti. Bartis Attila azonos című regénye maga is hajszálon függ a vérgőzös giccs és egy mitikusan megemelt egzisztenciális rémdráma között, ám kétségtelenül érzéki leírásokkal teli, sodró lendületű olvasmány. Alföldi Róbert ezt a keskeny határmezsgyét próbálta filmen is bejárni: nem popularizálta megrendítő melodrámává a történetet, de nem is emelte egyetemes látomássá a minden anya–gyerek kapcsolatban benne rejlő végzetes egymásrautaltságot – mindezek helyett roppant artisztikus és roppant unalmas művészfilmet rendezett. Hogy a színházi és tévéfilmes adaptáció után a regény játékfilmesítése is színpadiasan mesterkéltre sikeredett, még önmagában nem kárhoztatandó, ám Alföldi elfelejtett reflektálni a mű csináltságára, a pszichotikus elbeszélő erős túlzásaira, kéjelgésére bűnben, mocsokban. A film a szöveg megformáltsága, finom motivikus hálója nélkül, a provokatív naturalizmus köntösében tetszelegve párol el minden csepp életet a borzalmakkal teli fiktív világából. Babos Tamás képei esztétikussá finomítják a lepusztult, nyomorult környezetet: az élőhalott színésznő lakása antik bútoraival, bedeszkázott ablakaival, barnás félhomályával elkoptatott filmrészlet, a Kurva odúja egybeállításos, bizarr kollázs, a Lány lakótelepi vacka lakatlan tér, a szerkesztőasszonyé hűvös divatdiktátor-lak. Egyetlen figura sem él, lélegzik saját terében, csak nehézkesen botorkál fifikásan kitalált díszletei közt, amelyek nem épülnek organikusan egymásra. Alföldi ugyanilyen banálisan választja és vezeti színésznőit: Udvaros Dorottya heroikus küzdelmet vív az anya alakjával, lubickol sikeres színésznőként, de túl fiatalos a szerephez, nem öregszik és nem őrül bele a mellőzöttségbe. Nagy Mari otrombán közönséges utcalány, Gryllus Dorka, mint mindig, tágra nyílt szemekkel csodálkozik bele a világba a szerelmes lány szerepében; Hernádi Judit televíziós imázsához illő paródiává zülleszti a művelt értelmiségiből előbújó szexéhes asszonyt. Makranczi Zalán depresszív fiatalembere az egyetlen érdekes figura, de a visszafogott hangszín és a kisírt, kialvatlan szemek hatása hamar elvész, mert nem felel rá a többi színész játékstílusa, pedig a szikár, tömbszerű jellemzés eredeti nyomvonalat jelölhetett volna ki az adaptációban. A bátortalanul semmitmondó rendezés esztétikus leple alól egy hatalmas falloszpótlék domborodik elő: a férfiúi önsajnálat krédója.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 981 átlag: 5.63 |
 |
|
