NeowesternEthan Coen–Joel Coen: Nem vénnek való vidékNyugaton a helyzetNevelős Zoltán
A seriff, a tolvaj, a gyilkos és a veszendő világ. Vadnyugati tájkép: a Coen fivérek feketében.
Dermedt csend volt a zsúfolásig telt, hodálynyi moziteremben, ahol először láttam a filmet. Több száz ember lélegzetvisszafojtva fülelte a filmbeli folyosóról beszűrődő neszeket, és figyelte, mikor szakítja meg árnyék az ajtó alatti fénycsíkot a vászon jobb alsó sarkában. Ekkor már valahol a film közepe táján jártunk, de lazítás még nem volt, a rémálomszerű első jelenetektől kezdve olyan feszültséget élhettek át a nézők szinte megszakítás nélkül, ami az ilyesmire szakosodott rendezők műveiben már egy-egy percre is nagy eredmény. Coenéktől humorra, műfaji dekonstrukcióra számítottam, de ilyen mesteri feszültség-, sőt félelemkeltésre nem.
Mivel regényadaptációról van szó, a történet erőssége nem a forgatókönyvírói és rendezői krediten harmadízben osztozó Coen fivérek érdeme. A neves kortárs amerikai író, Cormac McCarthy – akinek eddig egyedül a Vad lovak című regényét filmesítették meg, jelenleg viszont két további művének adaptációja készül – a Nem vénnek való vidék cselekményét olyan feszesre és izgalmasra vette, hogy a fivéreknek – legalábbis a film első felében – nagyrészt csak az ilyenkor szokásos tömörítő, rövidítő szerkesztést kellett végrehajtaniuk, és gyakran szóról szóra emeltek át párbeszédeket a filmbe.
Szűkszavú, de annál eseménydúsabb jelenetekben ismerjük meg a történet három szálának főszereplőit: Bellt, az idősödő seriffet (a karaktert a texasi születésű Tommy Lee Jones olyan otthonossággal alakítja, mint tette azt a Született gyilkosoktól kezdve a Melquiades Estrada három temetéséig oly sokszor), Moss-t (Josh Brolin), a vietnami veteránt, aki hullákat és egy táskányi pénzt talál a prérin, illetve Chigurh-t (Javier Bardem), aki érzelem nélkül öl, és többnyire kezében egy gázpalackos marhataglózó készülékkel járkál. Ennek az utóbbi szereplőnek nemcsak a film feszültségének fenntartásában van komoly része, de Bardem alakításában a filmtörténet legfélelmetesebb figurái közé is biztos felvételt nyert. Hátborzongatóan egyedi megjelenése egy 1979-ből származó fénykép alapján született, amely egy texasi bárban vagy bordélyban ülő férfiról készült: hosszú, lenyalt haj, jellegzetesen korabeli divatú ruhák – amennyire szokatlan, annyira félelmetes jelmez egy gyilkológéphez.
A néző azonosulását legjobban kiváltó szituáció az üldözés, és ebben a filmben pontosan erre kapunk meghívást. Elöl Moss, kezében a táskával, amelynek tartalmára két kábítószer-kereskedő banda is igényt tart; nyomában Chigurh, akinek a motivációi és hovatartozása végig homályban marad; a sor végén pedig Bell seriff, akinek a nyomolvasás, a hullák számlálása és a tanulságok levonása marad osztályrészül. Mindez Nyugat-Texas kopár vidékein és határmenti kisvárosaiban zajlik, klasszikus vadnyugati helyszínen, 1980-ban, egy ma már látványtervezési szempontból kosztümösnek mondható, de műfaji szempontból mai korban.
Amennyire a western műfajhoz köti a filmet a táj és a lőfegyverek kiemelt jelentősége, a szereplők pozíciója a törvényesség, a civilizáció határhelyzeteiben, annyira ki is lóg a műfaji keretek közül. Már a pszichothrillerhez inkább illő feszültségteremtés is egy másik műfajt jelez, de ami még erőteljesebben eltérít a western szabályrendszerétől, az a műfaji dekonstrukcióban mindig igen hatásosan működő humor, ami a vadnyugati figurák jellegzetes, szűkszavú, de sokatmondó beszédmódját szinte már parodizálja, és ami a feszültségoldás első számú eszköze ebben a véres történetben.
Ahogy az erőszak sem öncélú, hanem egy világkép felépítésében kap szerepet, úgy pontosan ez az értelme a mesteri nyelvi játéknak is, ami McCarthy írásából ered, megőrződött Coenék adaptációjában, és érzékletesen életre kelt elsősorban Tommy Lee Jones tolmácsolása által, de Josh Brolin fergeteges hatású „Mhmm”-jét is említenünk kell a pénzestáska megtalálásakor. A nevetés ilyenkor látszólag kivonja a nézőt a történet hatása alól, de valójában azzal, hogy megkedvelteti ezeknek a figuráknak a látásmódját, újjá is építi a vadnyugat mítoszát.
Természetesen nem a hódítás, a civilizáció győzelmének vadnyugati mítoszáról van itt szó, hanem annak fonákjáról, a haladásból való kiábrándultság, a régi erkölcsi világkép elvesztésének mítoszáról, amely az ötvenes évektől megfigyelhető a western műfajában, és aminek legszebb ábrázolása Sam Peckinpah Vad bandájában és Sergio Leone Volt egyszer egy Vadnyugatában született meg. Leone filmjének összegző funkciójú, a végső nagy párbaj előtti dialógusa állítja szembe az új embert a régivel, azaz az „üzletembert” a „csak emberrel”, akit az előbbi előbb-utóbb ki fog irtani. Más kulturális összefüggésben, de valami hasonlóról szól William Butler Yeats Hajózás Byzantiumba című költeménye is, amelynek első sorából a címet kölcsönözték. „Vénnek nem jó e táj” – szól az idézet Jékely Zoltán műfordításában, majd a versben költői képek sora beszéli el egy idősödő ember sóvárgását „az időtlen szellem remekei” után egy „buja zsongásba” hulló világban.
McCarthy prózájában a harmadik személyben írt elbeszélő részekkel párhuzamosan minden egyes fejezet élén a seriff emlékező-vallomásos monológjait olvashatjuk. Ebben a tizenhárom szakaszban az író világosan megfogalmazza és változatosan kifejti, seriffje, azaz a régi erkölcsi rendet még csontjaiban őrző embertípus mit gondol arról, milyen irányba halad ez a világ. A regény bűnügyi története tekinthető úgy is, mint ennek a gondolatmenetnek a különösen érzékletes illusztrációja. A Coen fivérek ebből a folytatásos meditációból csak morzsányi részleteket vettek át a filmet nyitó és záró monológhoz, illetve a seriff egy-két jelenetéhez. „Mindig az az istenverte pénz… A pénz meg a drog. Ez már tényleg túl van mindenen. Mi az értelme ennek? És hova vezet?” A világ állapota feletti kesergésben ennél tovább a fivérek nem mentek, az erkölcsi értékítélet inkább a figurák lelki attitűdjében őrződött meg. Kurta, de magvas megnyilatkozásaikban az fejeződik ki, hogy nem izgatják fel magukat a világ saját vesztébe rohanása láttán, de ezzel annál nagyobbat üt állásfoglalásuk. Ez még a feketébbnél feketébb Chigurh-ra is igaz, aki végletes gonoszságával, ugyanakkor saját elveihez való következetességével mintegy tükröt mutat a kapzsi és gátlástalan világnak – ez bomlik ki minden párbeszédes jelenetéből. A Chigurh motivációját végül megmagyarázó jelenetet a könyvből Coenék nem emelték át a filmbe, így náluk a gyilkos tökéletesen titokzatos figura marad, akiben könnyebb szimbolikus alakot látni, az elanyagiasodott világ démonát, ha tetszik.
Hasonlóképp egy ponyvasztorival és erkölcsfilozofikus síkokkal egyensúlyozó regény alapján készült 1972-ben Peckinpah A szökés című filmje, amellyel a Nem vénnek való vidéket nemcsak a texasi helyszín és a nagy pénzzel menekülés motívuma rokonítja, hanem az is, hogy a gátlástalan nyereségvágyat egy házaspár egymás melletti kitartásával ellenpontozza. A pénzt találó, és ezzel sivár, de békés életét egy csapásra felrúgó Moss egyik első mozdulata, hogy fiatal feleségét (a skót Kelly Macdonald első amerikai szerepe) másik városban, anyjánál helyezi biztonságba, viszont az út vége felé, amikor Chigurh alkuba teszi az asszonyt, Moss nem áll kötélnek, a pénzhez való rögeszmés ragaszkodás győz. A házassági kötelék ilyetén megbomlása a kapzsiság oltárán A szökés esetében csak Jim Thompson regényében történt meg, a film idáig nem ment el, Coenéknél viszont az emberi kapcsolatok e legszilárdabbika (legalábbis eredetileg arra volna hivatva) simán elbukik. Az író-rendező duó hasonlóan balul végződő házasságtörténeteket mesélt el a film noir szabályait újraértelmező Az ember, aki ott se volt, illetve a nemek harca komédiák alműfaját frissítő Kegyetlen bánásmód című vígjátékukban. Működő házaspári kapcsolatot a Nem vénnek való vidék seriffje és felesége közt találunk, amely a Fargót idézi, ahol a Frances McDormand által játszott rendőrfőnök és férjének bensőséges és gyermekien tiszta kapcsolata ellenpontozta a városukban zajló, pénzéhségtől motivált és bizarr módon véres események embertelenségét. Mindkét házaspárra igaz azonban, hogy a drámai próbatétel elkerüli őket, úgyhogy ebben a témában maradt még lejátszható verzió az alkotópáros számára.
Mire e sorok megjelennek, már kiderül, a nyolc Oscar-jelölésből (köztük a legjobb film díja) hányat nyer el a film, annyi azonban már most biztos, hogy minden humorával együtt a Coen testvérek legkomolyabb alkotása, nemcsak ebben az évtizedben, a művészileg kevésbé emlékezetes Betörő az albérlőm és Kegyetlen bánásmód után, hanem egészen a Hollywoodi lidércnyomás és A halál keresztútján óta, amelyek látomásos epizódok, illetve műfaji stílusjátékok segítségével teremtettek hátteret főhőseik számára, akik ugyanolyan elszántsággal kerestek hiteles kapaszkodókat egész életüket meghatározó döntéseikhez.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1394 átlag: 5.33 |
 |
|
