FesztiválBursaFilmek a SelyemútonBáron György
Törökország új nemzetközi mustrája kultúrkikötő kíván lenni Ázsia és Európa határán. Markánsan körülhatárolható profilja még nincs, csak tarka, bazári kínálata.
„A gyöngyvászon első hősei” – lehet találgatni, kik azok. A törökországi Bursa lakói szerint városuk szülöttei, Karagöz és Hacivat, a hatszáz éves árnyjáték naplopó mesealakjai, akiknek történetét a játszók élesre világított fehér vászon mögül idézik föl, tevebőrből fabrikált bábokkal, akárha ősi laterna magicát csodálnánk. Bursa büszke az ősmozis hagyományra, aligha véletlen, hogy az idén második évfolyamába lépő nemzetközi filmfesztiválján Arany Karagöz-díjat osztanak. Silk Road, azaz Selyemút a fesztivál neve, utalva a hajdani ottomán főváros másik jellegzetességére: hogy a Márvány-tenger partján, az ősi selyemutak találkozásánál fekszik, ahol a Keletről Nyugatra tartó kereskedőkaravánok összefutottak. Nem csak a díj nevét, hanem a frissen alapított s az isztambuli, antalayai szemlével versenyezni kívánó nemzetközi fesztivál ideáját is a régmúltból ásták hát elő: föléleszteni vágynak a kultúrkikötőt Ázsia és Európa határán, a valamikori selyemút mentén. Tizenegy elsőfilm versenyzett a száznál is több címet – köztük dokumentumfilmeket, rövid- és animációs alkotásokat – felvonultató egyhetes programban, Srí Lanka-itól mexikóiig és kínaitól horvátig. A bursai fesztiválnak nincs markánsan körülhatárolható profilja; olyan inkább, akár egy utasokkal zsúfolt fogadó a selyemúton: egyívású emberek, fiatal filmkészítők, filmbolondok összejönnek a világ különböző sarkaiból, eszmét cserélnek, megmutatják a portékáikat, aztán továbbállnak más kikötők, piacok felé. Az alkalmi látogató sem tehet mást, mint szeszélyesen gusztálgat e tarka bazár gazdag kínálatából. Elsőként mindjárt egy tisztára csiszolt, egyszerűségében is ékes kő kerül a szemünk elé: a Srí Lanka-i Prasanna Jayakody Sankara című munkája. A történet egyszerre emlékeztet Pan Nalin buddhista-erotikus tanmeséjére, a Szamszárára és – távolabbról – az Andrej Rubljovra. Fiatal szerzetes érkezik a távoli kolostorba, hogy tönkretett freskót restauráljon, amely a földi örömöktől való szigorú tartózkodás dicső erényéről szól. Ám hősünk – akárcsak a Szamszára önsanyargató hőse – megpillant egy meseszép lányt, s attól kezdve nem tud ellenállni vágyainak. A falfestményt a film végén ismét megrongálva találják... Tágas, levegős tájképek uralják a vásznat, a magas hegyek légritka levegőjében játszódik a kísértés története. A táj itt nem csupán háttér, hanem – akárcsak Szaladják István rokon szellemiségű műveiben – az időtlenség terepe, a testet öltött transzcendencia. Kicsik benne az emberek a maguk nagyra nőtt vágyaival és nehezen elviselhető gyötrődéseivel.
Bár napjaink nagyvárosában játszódik, nem kevésbé átszellemült a legjobb rendezés díját elnyert kínai versenyfilm, a Park. Spirituális mű ez is, ám a transzcendenciát nem a történet hordozza, hanem – akárcsak Ozunál – a szigorú, puritán forma. A klasszikus japán mozi sensei-ére emlékeztet a téma is: a hagyományos keleti család felbomlása, a nemzedékek közötti kapcsolat átalakulása. Özvegy férfi és szépséges lánya él együtt; a papa elzavarja a lány léha hódolóját, hogy tisztes vejre leljen. A reménybeli jövendőbeliket egy parkban szerzi, ahol hozzá hasonló nyugdíjas urak és hölgyek töltik napjaikat különböző hasznos és egészséges tevékenységekkel, közös tornagyakorlatokkal, ilyesmikkel. Mindnek van gyereke, unokája, akinek a jövőjéről Warrenné módjára gondoskodni kíván. Finom, elegáns humor lengi be a tehetséges Yin Li-chuan debütáns filmjét, amelynek statikus lassú beállításai, széles totáljai – akárcsak Ozu mozgóképei – „az élet idejét” ragadják meg. „A kínai filmről ma mindenkinek a kung-fu meg a repülő harcosok jutnak az eszébe – magyarázza a vetítés után a film különös nevű, meseszép fiatal producer-asszonya, ET (ejtsd: ítí) –, pedig Kína nem ez.” Amit filmjükben látunk, az egy modern nagyváros, barátságos terekkel, éttermekkel, presszókkal, s olyan békés-bumfordi testedző nyugdíjasokkal, akik akár a Városligetben vagy a Central Parkban is szembekocoghatnának velünk, azt fürkészve, megfelelő vejük/menyük lennénk-e. Nincs ebben semmi meglepő, legföljebb az, hogy – a mozidivatok sztereotípiái folytán – ezen egyáltalán meglepődünk.
Térségünkben – a magyar mellett – a román a legerősebb filmművészet. Poromboiu és Mungiu sikergenerációjához tartozik az elsőfilmes Catalin Mitulescu, akinek Trafic című rövidfilmje négy éve Cannes-ban Arany Pálmát nyert. Első egészestés játékfilmje, a Hogyan éltem túl a világvégét, amit a tavalyi Sundance-en díjaztak, a Ceausescu-időkben játszódik, akárcsak világhíres nemzedéktársainak munkái. 1989-ben járunk, egy szerelmeskedni vágyó ifjú pár az iskolai szertárban véletlenül feldönti és darabokra töri a diktátor szobrát. A funkci-szülők fiát kimossák az ügyből, ám a lányt kicsapják, intézetbe kerül, otthagyja elkényeztetett-áruló szerelmét, s új barátjával elhatározza, elhagyja az országot – átúszva a hideg Dunán. Közben kisöccse rájön, hogy mindenről Ceausescu tehet, s megölni tervezi – ám elkésik: mások teszik ezt meg helyette. Nem olyan mellbevágóan nagy mű ez, mint a Lazarescu úr halála vagy a 4 hónap, 3 hét, 2 nap, de friss szellemű, eredeti alkotás, egy tündökletes pályakezdő színésznővel, Dorotea Petrével a főszerepben, akinek joggal ítélte oda a zsűri a legjobb női alakításért járó díjat. Mitulescu keserédes féltörténelmi komédiája láttán ismét elcsodálkozhatunk: miért tudnak déli szomszédaink oly sok értékes, őszinte, egyszerre megrendítő és humoros filmet készíteni a közelmúltról, amiről mi csak hebegve-habogva bírunk szólni.
Kíméletlen őszinteséggel néz szembe a jelenig érő múlt históriájával a horvát Kristijana Milica is, pedig neki ez román kollégáinál is nehezebb lehet. Filmje, Az élő és a holt története párhuzamosan játszódik 1943 és 1993 vérzivataros évadján. Az első történetben a nagypapa, a másodikban unokája harcol a hegyekben: usztasa mindkettő. A két háború között fél évszázad telt el, de semmi sem változott: fanatikusan gyilkolják más nemzetiségű-vallású embertársaikat, miközben más nemzetiségű-vallású fanatikus embertársaik rájuk vadásznak. Nem ez az első horvát mozgókép – legutóbb a Tanút láthattuk –, amely kemény önkritikával fordul szembe a délszláv földet fölégető vérgőzös nacionalizmussal. S ez akkor is becsülendő, ha a paralel vágásokkal előadott, egymásra rímelő, kétszálú történet meglehetősen didaktikus és kiszámítható.
Nem túl bonyolult a sztorija a fiatal német rendező, Florian Gaag Wholetrain című alkotásának sem: egy négy tagú grafittis banda mindennapjai, pontosabban mindenéjszakái. A különös mánia nem csak alkotás-, hanem létezés-pótlék is számukra: korunk Dr. Jekyll és Mr. Hyde-jaként kettős életet élnek. Nappal tisztes ifjú honpolgárok, míg éjszakánként vad extázisban száguldanak végig a metróvonalakon, s hagyják kezük-fantáziájuk nyomát a városfalakon. Német új generációról nemigen hallani mostanában: a neves New York-i Tisch School of Arts-ban iskolázódott fiatal Gaag érdekes-érdes tehetség. A történet – a két banda éjszakai háborúja a metróállomásokon – Antal Nimród Kontrolljára hajaz, ám a rockzene dübörgő ritmusára vágott képek stílusa, hangulata, a felpörgetett tempó egy másik magyar nemzedéki alkotásra, Nemes Gyula Egyetleneimjére emlékeztet.
Nagy mesterek nyomába szegődik az elsőfilmes orosz Slava Ross: egyszerre vágyik követni Mihalkov és Szokurov útját. Filmje, a Hülye kövér nyuszi kisvárosi színtársulatban játszódik, amelynek társulata évtizedek óta ugyanazokkal a bárgyú gyerekelőadásokkal tájol. A darab és a mozgókép főszereplője, bizonyos Arkady már tíz éve kizárólag hülye nyulat játszik. A kövér, kopaszodó teátristának elege lesz a dagi nyúlból, s Shakespeare-szövegeket lop be – leginkább önmagát szórakoztatandó – az előadásokba. Sorsa, figurája s maga az alaphelyzet a Platonovot, pontosabban annak Mihalkov-féle feldolgozását idézi, a szürreálisba átcsapó elbeszélésmód pedig az ifjabb orosz mester, Szokurov elvont-metaforikus stílusát.
Mexikó mostanság Hollywood első számú utánpótlás-terepe, elég, ha csak Alfonso Cuarónra, Alejandro Gonzáles Ińarritura vagy Guillermo del Toróra gondolunk. Alighanem az álomgyárba tart A mi atyánk fiatal rendezője, Christopher Zalla is – vagy már ott is van. Életrajza szerint Kenyában született, volt ács, alaszkai lazachalász, írt börtön-forgatókönyvet Brad Pittnek, jelenleg a Columbián tanít filmkészítést – szóval mexikói. Vad meneküléssel indul a történet, akárcsak Ińarritu emlékezetes Korcs szerelmekje. A lopott pénzköteggel rohanó kamasz-bűnöző váratlanul egy New York-ba tartó embercsempész kamion rakterében találja magát. Ott összebarátkozik egy hasonló korú kölyökkel, aki soha nem látott apjához igyekszik. Utóbbi átaludja a megérkezést: irataival a tolvaj állít be az apához, aki fiaként szereti meg az ismeretlent... Az apát játszó piknikus-borostás Jesús Ochoa lenyűgözően nagy színész, megérdemelten nyerte el a legjobb férfialakítás díját. (A díjkiosztás után tudtuk meg a mexikói zsűritagtól, hogy hazájában szappanoperák népszerű sztárja). Christopher Zalla, akárcsak neves mexikói kollégái, fordulatosan-élvezetesen mesél. A Sundance után most a bursai nemzetközi zsűri is (amelynek magyar tagja is volt, Kamondi Zoltán személyében) az ő debütáns munkájának ítélte az Arany Karagöz-díjat; nem lenne meglepő, ha a fiatal rendező nevével legközelebb valamelyik hollywoodi szuperprodukció főcímén találkoznánk.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1034 átlag: 5.38 |
 |
|
