Könyv303 magyar film…Össznemzeti kánonStőhr Lóránt
A magyar filmtörténet helyett családi moziválogatás vígjátékokkal, mesefilmekkel, fiatalos kísérletezéssel.
A kihagyhatatlannak kikiáltott külföldi filmek 1001-es és 501-es listája után végre elkészült egy újabb magyar filmes „bestof” (Kelecsényi László szerkesztett nemrégiben egyet), ami az amerikai licence-hez hű 303 magyar film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz címet viseli. A taszító című köteteket a filmes kánon újraalkotására tett populáris kísérletekként kell olvasnunk, melyek a „Minden idők legjobb 100 filmje” típusú szavazásokkal szemben legalább érveket szolgáltatnak a válogatáshoz és leírásokat az örökkévalóságnak szánt befutókhoz. A címből azon nyomban kiderül, hogy szerencsés dolog magyarnak születni, egy év kemény munka árán túl lehet jutni a kötelezőkön, s ez már nemcsak a játékfilmeket jelenti, hanem a teljes animációs-, dokumentum-, tévé-, kisjáték- és kísérleti filmes mezőnyt! A szerkesztők, Bori Erzsébet és Turcsányi Sándor dicséretére legyen mondva, komoly népművelői feladatot vállaltak magukra, hogy az általában egyedüliként favorizált játékfilmek mellett más mozgóképes műfajoknak is juttattak némi tért egy nem kifejezetten szakembereknek készült gyűjteményben.
A válogatás amúgy, mint az előszóból is megtudható, „posztmodern”, vagyis minden belefér a legsúlyosabb művészfilmtől a pihekönnyű vígjátékig, a marginális experimentalizmustól a beszélő fejes történelmi analízisekig, ami igazán szimpatikussá teszi a kötetet, elvégre nemcsak a Szegénylegények alakította a magyar film képét, hanem a balatoni témában örökbecsű Pogány Madonna is. A szelekciót e sokszempontúsága miatt nem könnyű bírálni, de mivel mégiscsak kánonformáló ez a népszerűsítő könyv a magyar filmekkel kapcsolatban, azért pár kifogást kénytelen vagyok megfogalmazni. Először is, a válogatás túlságosan a közelmúlt és a jelen magyar mozijára koncentrál, míg a régmúlt, a hatvanas évek előtt készült filmek felett lazábban átsiklik a szerkesztők figyelme. Nem fest reális képet a magyar filmről, ha a 2000 után készült művek közül több kerül említésre, mint az 1960-ig gyártott összes magyar mozgóképből. Másodszor: szép-szép a könnyedebb műfajú tévé- s mozifilmek elismerése, de érdemes lett volna a kevésbé ismert, fajsúlyosabb értékeket is felszínre hozni, még ha nehéz is volna utólag kultfilmként aposztrofálni őket. Konkrét példákat hozva: vajon miféle képet sugall a magyar film múltjáról, ha Koltai Róberttől és Tímár Pétertől három-három nagyjátékfilm találtatik érdemesnek felvételre a magyar film pantheonjába, míg Szőts Istvántól, Máriássy Félixtől csupán egy-egy? Vajon nem elfogultság-e a szerzők saját fiatalkori moziélményeivel szemben, hogy Rózsa János öt ifjúsági témájú filmjét ajánlják a halálunk előtti kötelezők közé, míg a nagyjából ugyanebbe az alkotói korosztályba tartozó Szörény Rezsőnek, Gábor Pálnak, Zolnay Pálnak csupán egy-egy jelentős művét? S Várkonyi Zoltántól csupán a kosztümös regényadaptációk szerepelnek, de a Simon Menyhért születése, a Keserű igazság már nem? Nincs egyetlen tökéletes lista, jól tudom, de azért az aránytalanságokat ki lehetett volna küszöbölni még egy ilyen mozista, kultfilmbarát kötetben is.
Ha már túlestünk a válogatás okozta meglepetésen, a filmcímek borzongató kavalkádján, akkor érdemes nekiveselkednünk a kronologikus sorrendben következő leírásoknak, amelyek mégiscsak a kötet javát teszik ki. A Magyar Narancs újságírói magabiztosan uralják a kis kritika méretű terjedelmet, filmismertetőik összeszedettek, információgazdagok és szellemesek, a történet ismertetése mellett még értékelésre, értelmezésre, a mű kultúr- és filmtörténeti jelentőségének felvázolására is futja a csekély számú karakterből. Egy-két apró tévedés akad csupán bennük (például Xantus János második egész estés filmje nem a Rocktérítő, hanem a Hülyeség nem akadály) s néhány meglepő jelző, megkérdőjelezhető értékítélet, de ez utóbbiak már a kötet vállalt szubjektivitásával járnak együtt.
Hibákat, következetlenségeket máshol könnyebben találhatunk. Például a műfaji besorolás kényes kérdésénél. Bár az előszó figyelmeztet rá, hogy a magyar filmeket nehéz hagyományos műfaji keretek közé bedarálni, azért a kötet szerzői megteszik, sőt, nem is egy, mindjárt több műfajt is ráhúznak egy-egy filmre, néha nem tudni, milyen logika alapján: így lesz a Kontroll egyszerre bűnügyi film, dráma, szerelmesfilm és kísérleti film (!), az Elégia rövidfilm, míg az uristen@menny.hu kísérleti alkotás, a Vörös vurstli csak dráma és nem történelmi film és még sorolhatnám. A kötetet gazdag képanyag egészíti ki – egy filmhez általában egy standfotó vagy plakát dukál, de vannak kivételezettek, melyekhez kettő-három és vannak páriák, melyekhez egy kép sem jár, ami óhatatlanul a film megítélését is befolyásolja (a Szindbád például fél oldalt kapott kép nélkül, a Te rongyos élet két oldalt három fotóval). S ha már a képeknél tartunk, elkelne alájuk némi útmutató, hogy ki(ke)t is látunk rajtuk, hátha sikerülne megismertetni az olvasókkal a filmek mellett e különösen fényérzékeny felületeket, a magyar színészeket is.
Gabo Kiadó, 2007.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 851 átlag: 5.51 |
 |
|
