FesztiválARIFFA bomlás virágaiPalotai János
A második Alba Regia nemzetközi filmfesztivál versenyfilmjeiben a dekonstrukció volt a dramaturgiai vezérelv.
Elsőre meglepőnek tűnhet, Michael Winterbottom, a tárgyilagos dokumentarista szarkasztikusan humoros filmet rendezett, miként az is, hogy ezt Székesfehérváron mutatták be, egy nemzetközi filmfesztiválon. Első látásra (azaz tavaly) nem lehetett ezt a „mustrából” kinézni. Másodjára olyan alkotókat nyertek meg, mint Zsigmond Vilmos, Andrew Laszlo operatőrök, Maurice Jarre filmzeneszerző, Stefan Drössler, a Müncheni Filmmúzeum igazgatója, aki elhozta Orson Welles kisfilmjeit. Illusztris vendégekből tavaly sem volt hiány – csak nézőkből. Most megnyerték a közönséget is, nem utolsósorban azzal, hogy a diákok ingyen nézhetik a filmeket, ami hosszú távon is „jó befektetésnek” bizonyul. Ennek köszönhetően több vetítést meg kellett ismételni, így Winterbottom filmjéét is.
A Bikatöke Laurence Sterne Tristram Shandy életéről szóló rendhagyó regényének a könyvhöz méltóan szemtelen adaptációja, időben ide-oda ugrálva a 18. század és a jelen reménytelen filmes törekvései között. Tristram Shandy fekete humorral átszőtt gyerekkori történeteit gyakran félbeszakítja családja és személyzete, ami sokkal többet árul el róla, mint a hagyományos életrajz. Tristram filmi születése pillanatában drámai esemény történik: a rendezőasszisztens véget vet a forgatási napnak, és elkezdődik egy kaotikus este a díszletek között. Megérkezik a főszereplő Steve Coogan felesége kisbabájukkal, egy újságíró botrányt szimatolva folyton a nyomában lohol, az ügynöke hollywoodi forgatókönyvekkel üldözi, közben a film finanszírozói a támogatás megvonásával fenyegetőznek. A film nem annyira a regényről, mint annak „olvasásáról”, a filmezésről, Winterbottom olvasatáról szól. A forgatás láthatóvá tett munkálatait a rendező éppúgy bevonja a műbe, mint – a befogadás-esztétika játékos gesztusaként – a nézők reakcióit. Erről szól már a nyitány is: a sminkszobában a két színész, Steve Coogan és Rob Brydon szópárbaját követhetjük, hogy melyik a fő(bb) szereplő, melyik a szebb, sikeresebb. A színészek narcisztikus, öntömjénező vetélkedése akörül forog, hogy ők teszik-e az alakot naggyá, vagy az alakítás őket, eközben éppenséggel a rendező teszi őket és a sztárkultuszt nevetségessé. Az első nagytotálban jellegzetes angol kastélyt látunk, Tristram Shandy a háttérből épp felénk közelít a kép tükörtengelyén, Nyman álbarokk zenéjére lépkedve, ahogy azt Greenaway filmjében láthattuk a rajzolótól. Az átgondolt perspektivikus komponálás jól érvényesül a többi képen is.
Winterbottom szüntelenül idéz és idézőjelbe tesz. (Operatőrét, Marcel Zyskindet pedig a korabeli angol festők ihlették meg, főleg Hogarth, aki képeit festett komédiáknak tartotta. Sorozatai Sterne prózájának közvetlen kifejezésmódjához hasonlíthatók.) Az angol újhullám nagy alakjától, Tony Richardsontól, aki Fielding Tom Jonesát vitte filmre. Míg nála a film alárendelt eszköze a történet elbeszélésének, Winterbottomnál ez a fonákjára fordul, nem annyira Sterne regényhősének történetét, mint inkább az elmesélés történetét látni. Ezért is idézheti Fellinit, azt ahogy a 8 és félben a teremtéshez és a káoszhoz viszonyul, csak itt nem a konstruktőr/rendező, hanem a színész/interpretátor a kulcsszereplő abban, hogy a konstrukcióból dekonstrukció lesz.
A film humora, öniróniája, virtuóz dramaturgiája nemcsak a közönség, de a kritikusok és a diákzsűri tetszését is elnyerte. A nemzetközi zsűri (elnöke a magyar származású Andrew Laszlo, tagjai: Ron Holloway filmteoretikus, Elina Löwenson színésznő (Hal Hartley „múzsája”), Cristi Puiu és Kenyeres Bálint rendezők) kevésbé volt lelkes, inkább a holland Guernsey-t díjazta. Nanouk Leopold visszafogott, minimalista filmjében is a „bomlás” a kulcsszó, de a történetben s nem az elbeszélés szerkezetében fedezhető fel: végigkövetjük, hogyan zilálja szét a főszereplő, Anna családját az anya halála után az új feleség színrelépése. Az apa eladja a kiürült családi fészket, s Guernsey szigetén akar új életet kezdeni. A költözés miatt felizzanak a szenvedélyek, jelezve, hogy valami nincs rendben a családban. A film végén, a szigeten Anna megpróbál közelebb kerülni nővéréhez és apja új feleségéhez, újra építeni valamit a család romjaiból, de ez legfeljebb a személyes megváltásához elég. Nanouk Leopold filmje az elidegenedés leírásában sokat köszönhet Bergman filmjeinek. Kritikája feminista attitűdből táplálkozik, a férfiak gyengék, az apa is csak halvány visszfénye a zsarnokian mindenható családfőknek. E szerepkört inkább Anna nővére tölti be.
Az Alba Regia fesztivál másik közönségsikere a finn Honvágy volt (r: Petri Kotwica). Főszereplője a 17 éves Sami életkorban és talán problémájában is közel állhat a tinédzser nézőkhöz. Egyszerre szenvedő alanya a szeretethiánynak az apja és a túlcsorduló szeretetnek az anyja részéről. Balesete következtében Sami egy elmegyógyintézet ifjúsági osztályára kerül. A fiú nem beszél, jelét sem adja érzelmeknek, miközben anyja képtelen elfogadni, hogy elszakították tőle a fiát. A Honvágy alapproblémája és képi világa miatt is emlékeztet a korai Dogma-filmekre; különösen Winterberg Születésnapjára. (Itt az anyja erőszakolja meg a fiát.)
A zsűri a Samit játszó Julius Lavonen alakítását tartotta a legjobbnak. A színésznőknek járó elismerést Annika Hallin kapta a norvég Tél csókjában nyújtott alakításért (r: Sara Johnsen). Ebben egy olyan nőt formál meg, akinek gondosan felépített élete darabokra hullik, amikor gyereke váratlanul meghal. Egy kis falu orvosaként kezd új életet, itt szeretné elásni bánatát és bűntudatát. Majd egy halálos baleset után nyomozva nemcsak a tetteshez kerül közelebb, hanem saját hibáihoz is, a megértéshez és a megbocsátáshoz.
A diákzsűri Piotr Trzaskalski Mesterét tartotta legtöbbre. A címszereplő egy orosz késdobáló, Alexander, aki múltját és tehetségét vodkába fojtja. Egy illuminált pillanatában szabadon engedi a cirkusz állatait, amiért kidobják, s kénytelen önállósítani magát. Útközben megment egy lányt, akit szeretőjévé tesz, később csatlakozik hozzájuk egy tangóharmonikás is, aki önmaga és családja elől menekül. Egy este helybéli fiatal nő vállalja a „céltábla” szerepét, de mintha ő találná szíven Alexet. A szerelem helyett azonban szenvedéstörténet következik: Alex megalázza a nőt, nem késsel, hanem lassanként „öli meg” az érzelmeit. Anna elveszti szerelmét, s az abból fogant magzatát is. A drámából egyedül a harmonikás jön ki jól: hazatér a családhoz, vak kisfiához, hogy „megmutassa neki a világot”. Feltehetően ez lehetett a rendező szándéka is, aki maga is kötélen táncol; allegória és szimbólum, a külső táj tiszta szépsége és a belső sötétség, az érzelmesség és az érzelgősség között egyensúlyoz. Botrányos, lázadó ellenművésze csak pusztít, de nem teremt. Ahogy a film sem, mint azt többen kifogásolták.
Martin Sulik viszont nem szépeleg. Korábbi szürreális munkái után most sültrealista filmet forgatott a poszt-szocialista valóságról, a kényszervállalkozókról. A Napsütés földje helyszíne Ostrava, a szocialista nagyipar romos „fellegvára”. Itt forgatta egykor Menzel „átnevelő” munkatábori filmjét, a Pacsirták a cérnaszálont. Az ipari táj eróziója „harmonizál” a szolidaritás pusztulásával. A kirúgott főszereplők sorsát az pecsételi meg, hogy bérelt autójukat ellopják. Egy taxis segítségével üldözőbe veszik a tolvajt, de a rendőrök őket állítják meg gyorshajtásért. E formani fordulattal ők jutnak rács mögé. Később felismerni vélik a tolvajt, amint a rendőrökkel társalog. Szabadulásuk után van, akit visszahívnak a gyárba, és van, aki közmunkás lesz. A film záró képén egy játszótéri gumiasztalon ugrálnak „önfeledten”, a teret rácsok övezik. Martin Sulik akár nálunk, Ózdon is forgathatta volna filmjét, ahogy Almási Tamás vagy Schiffer Pál csinálta – épp itt, Fehérváron – bő tíz éve az Elektrát. Bár e dokumentumfilmek szereplőit nem láttuk a vetítésen.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 984 átlag: 5.44 |
 |
|
