Illés GyörgyAz iskola-alapítóBáron György
Egész életében másokra irányította a lámpákat, de kerülte a reflektorfényt – ha őrá irányult.
Keresem a szavakat. Pontosabban a betűket. Nincs ebben semmi pátosz, a szavakat igazából tegnap kerestem, amikor megszólalt a telefon, az egyik híradó szerkesztőnője hívott, hogy mondanám meg, melyik filmjéért jelöltek Illés Györgyöt Oscar-díjra. Miért, kérdeztem. Azért, mert meghalt, felelte. Akkor egy ideig bambán ültem az Animafest napsütötte zágrábi teraszán, animaciós filmesek pezsdítő társaságában – és kerestem a szavakat.
Mára túl vagyok ezen: most a betűket keresem. Egy horvát laptopon, Zágráb közepén keresem a magyar betűket, hogy valamit papírra vessek a legnagyobb magyar operatőrről. Könnyű a mozgóképkészítőknek, az ő szótáruk mindenhol a világon egyforma. Ahogy Illés Papi bevilágított egy ködös folyópartot, egy intim szobabelsőt, egy fényben úszó arcot – azt mindenki értette. Egyetemes, közös nyelven szólalt meg, a képek ősi emberi nyelvén, aminek az egyik legnagyobb művelője és költője volt.
Ezt most nagyon nem szeretné: a legeket. A saját munkáit tisztességgel, magas színvonalon megcsinálta – bő hatvan játékfilm, nélkülük nem lenne modern magyar filmművészet –, de igazán büszke a tanítványai sikereire volt. Vagyis az összes magyar operatőrére, Kendétől, Ragályitól és Koltaitól a legfiatalabbakig, Nagy Andrásig, Pados Gyuláig, Pohárnok Gergelyig – mert szinte mindenki, aki itt kamera mögé állt, így vagy úgy, közvetlenül vagy közvetve, a tanítványa volt. Mindig az ő hátuk mögé bújt, mint a jó apa, aki jobban örül a gyerekei sikereinek, mint a sajátjának. Nem volt ebben semmi mórikálás, álszerénység. Ilyen alkat volt: ő, aki egész életében másokra irányította a lámpákat, mások arcát, alakját vonta fénykörükbe, kerülte a reflektorfényt – ha őrá irányult. Mehetett volna Hollywoodba, ott is ünnepelték volna, de igazából a Róna–Lumumba–Róna utcában érezte jól magát, szemközt a Filmgyárral, amire kilátott az ablakából, ahová öt perc alatt átszaladhatott, az operatőri céhhez, amelynek létrehozója, sokáig elnöke, később díszelnöke, lelke volt. Mondják, Spielberg megorrolt kissé Zsigmond Vilmosra, amikor a Harmadik típusú találkozásokért megítélt Oscar-díj átvételekor nem az amerikai stábnak mondott köszönetet, nem a világsztár színészeknek és rendezőnek, hanem egy Illés György nevű (ott) ismeretlen magyar operatőrnek. Zsigmond Vili tudta, mit beszél. Hogy mit köszönhet ő és a többiek, Kovács Lászlótól Koltai Sutyin át a legfiatalabbakig – Illés Papinak.
Ekkortájt alakult ki az a téveszme, hogy azért nagyszerű pedagógus, mert a tanítványai többre vitték nála. Ha a díjakat nézzük, bizonyára – de ha a teljesítményt: nála többre e szakmában senki nem vitte. Ha soha, egyetlen növendéket sem nevel föl, akkor is a modern magyar operatőri iskola egyik megteremtője. A Budapesti tavasz vagy a Ház a sziklák alatt képi világa csak a korszakos neorealista remeklésekhez mérhető, a Megszállottak hosszú kocsizásai, nyers külsői korukban meglepően újszerűek voltak, Az ötödik pecsétben az intim megvilágítások, a bensőséges közelik mestere, A Pál utcai fiúkban a mozgalmas külsőké. Emlékezzünk a Budapesti tavasz legdrámaibb pillanatára: amikor a zsidókat, köztük a Gordon Zsuzsa játszotta hősnőt a Dunába lövik a nyilasok. Tágas totált látunk, a sűrű, ólmos ködben alig kivehető a téli rakpart, kistotálok és közelik következnek a lépcsőn lehajtott emberekről, aztán az utcakövek képe, meg a lustán hömpölygő piszkos vízé, s ez abban az összefüggésben elmondhatatlanul tragikus hangsúlyt kap, majd vissza az emberekhez, látványos alsó gépállásból szemléljük, amint a partra állított, levetkőztetett áldozatok tehetetlenül várják a halált, újabb drámai közeli a földredobott ruhákról és cipőkről, majd megint a víz és megint a ködös rakpart... A magyar filmtörténet egyik megmegrázóbb képsora ez, hozzá hasonló erejűt legföljebb Rossellininél láttunk a Paisában, amikor a németek a sűrű, fojtó ködben szenvtelenül a vízbe ölik a partizánokat. Másképp tökéletes a Megszállottak kezdő jelenete; a lassú, vontatott kocsizás a nagyvárosi utcán a korai Antonioni elidegenedett, spleenes világát idézi. Ha az előbbi klasszikus szépségű volt, az utóbbi elidegenedetten, szárazon modern. Megint másképp korszerű a Falak laza, esszéisztikus filmnyelve: ahogy az értelmiségi viták sűrű, vibráló levegőjében csapong-keres-barangol a kíváncsi kamera. S idézzük föl a Hangyaboly finom formai tökélyét: a szigorúan geometrikus struktúrájú távoli kompozíciókat, amelyeket az apácafőkötő négyzetes keretébe zárt női portrék közelijei törnek meg; vagy a Rekviem és a Fábián Bálint... pontosan rekonstruált történelmi tablóit, utóbbi lebegő álom-jeleneteit; az Utószezon és az Utazás a koponyám körül tudatalattiból előgomolygó szürreális-ironikus vízióit; vagy a rókavadászat zaklatott-hektikus képsorait a Ház a sziklák alattból: a lágy ívelésű domboldal nagytotálját a menekülő riadt állattal és a bunkókkal rohanó falubeliekkel, Psota hisztérikusan-őrjöngve kiabáló arcának nagyközelijét, aztán a közelit Görbe János döbbenettől megmerevedő arcvonásairól, az asszony hátát a szakadék szélén, mögötte a mélység, ismét a vívódó Görbe közelijét, majd a jelenet végén a fatuskóként aláhulló női test képét a csendes balatoni táj nagytotáljában.
Minden nyelven tudott beszélni, soha nem erőltette a saját stílusát a rendezőkre, inkább mögéjük bújt, ahogy a tanítványai mögé is.
Minden nyelven tudott beszélni, igen, ha az a képek nyelve volt. A szavakkal fukarul bánt, nem szerette az üres fecsegést. Egyszer az irodájában forgattunk interjút, egy jeles operatőr fényképezett egy másik, még jelesebb operatőrt. Már bevilágítottuk az interjúalanyt, amikor Papi belépett a szobába. Ránézett a kamera előtt ülő arcra, „főzök nektek egy kávét”, mondta, majd elhaladtában mintegy véletlenül meglökte az egyik lámpát, gyorsan visszaállította, mintha mi sem történt volna – csak éppen egy kicsit odébb. Nem szólt egy szót sem, de más lett az arc a monitoron: „lett szeme”, ahogy ő szokta mondani. Jó évtizede, vagy tán még régebben, a főiskolán felvételiztettünk operatőröket. Ő csöndben a háttérbe húzódott, hagyta a fiatalabb tanárokat – valahai diákja volt mindegyik – kérdezni. Kiugróan tehetséges jelentkező következett, fotói, dolgozatai alapján kétség sem fért a felvételéhez (ma az egyik legismertebb ifjú operatőr). Papi jelentőségteljesen az órájára nézett, majd felsóhajtott: „Hogy elszaladt az idő! A következővel gyorsan végezhettek.”
Finom volt, szerény, halkszavú, nem akart az előtérbe tolakodni. Alighanem ezért szerette és fogadta el mindenki ebben a zaklatott szakmában. Talán ez volt az egyetlen közös nevező: hogy Papi felül áll mindenen, szinte lebeg, akár egy szent, a zavaros vizek fölött. Különös szent, annyi szent: mosolygós, svájcisapkás, aranykeretes szemüvegű, az ember inkább nézné órásmesternek, mint filmművésznek. Tudta, pontosan, hogy a művészt nem a külső megjelenés, az allűrök, a hisztérikus pózok teszik – nos, ez az egyetlen, amit nem sikerült megtanítania sok nála fiatalabbnak.
Illés Papi kilencvenkét évesen, hatalmas életművel és egy általa alapított világhíres iskolával a háta mögött hagyott itt bennünket. Korán ment el? Az ő szemszögéből nézvést aligha: hosszú, tevékeny, derűs élete során mindent elért, amit ember ebben a szakmában és ebben az életben elérhet. Mi érezzük csak úgy, hogy korán távozott, mert még marasztaltuk volna. Nem lehet „jókor” elmenni, ez nem a letöltött idő kérdése, s nem is az érdemé. Mindenki korán távozik, akit szeretünk.
Illés Papi nagyon korán hagyott itt bennünket.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 919 átlag: 5.48 |
 |
|
