KönyvGál László: „Csak a szépre…”Pesti szellemképekBán Zoltán András
Budapesti élet-képek az 1950-60-as évekből.
A nosztalgia legfőbb gerjesztői a régi fényképek és slágerek. Utóbbiak gyakran helyrajzi hevületűek (találomra: „Hétre ma várom a Nemzetinél”, „Legyen a Horváth-kertben Budán” stb.) ezért fölötte alkalmasak arra, hogy – miként a fotók – felidézzék a régi, jól ismert hely szellemét. Az egykor volt helyét, melyet elvesztettünk, vagy átalakítottak, vagy egyszerűen csak átalakult, mert a vakon előrehaladó Idő elvégezte rajta vak, hiszen süketen szándéktalan munkáját. Az Idő előrehaladását olykor Történelemnek is nevezzük, ekkor többnyire célt tulajdonítunk neki – mármint az Időnek – vagy legalábbis valamiféle szándékot. Ennek prózája talán a történelemírás, költészete a történetfilozófia, és e szigorú diszciplínák néha egészen mindennapi anyagokból is ihletet kaphatnak.
Ilyen megihlető matériát rendezett egybe és kommentált Gál László ebben a remek, valóban „idéző” jeleket tartalmazó kötetben, melynek alcíme szikáran is sokatmondó: „Budapesti élet-képek az 1950-60-as évekből”. Az előszó néhány mondata példamutatóan mértéktartó, kiforrott arányérzékről tanúskodik: „ha valaki az időszakból arra következtetne, hogy itt a Kádár-korszak vetületét láthatja, azt ki kell ábrándítanom. Az összeállítás nem a szocializmust, hanem gyermekkorunkat, ifjú éveinket idézi, az időbeli egybeesés, ha szomorú is, véletlen.” A következő mondat már kissé sutábbra sikerült, de azért világos és lefegyverzően őszinte: „Ezzel szemben nosztalgia viszont bőven van benne. Nem egy dolgot visszasírunk, de ezek a dolgok visszasírhatók, sőt jobb érzésű ember számára visszasírandók.”
Tehát a nosztalgia. Magam talán nem tartozom a „jobb érzésű emberek” szerfölött bizonytalan nagyságú és minőségű táborába, és semmiféle visszavágyást nem érzek, ha gyerek- vagy kamaszkoromra gondolok. Inkább kis rémületet vagy szorongást, netán megszeppenést, ám eközben nem tagadhatom, hogy furcsa érzések feszítik – mimet is?! –, ha rápillantok például arra a képre, mely az egykori Mézes Mackó büfé jól megrakott pultját ábrázolja. Hát bizony, itt ettem életemben először hideg lazacot – vagyis egy ördögöt lazacot, mint később kiderült, az csak amolyan pótlék, mondjuk így, Lachs-Ersatz volt, de hát majonézzel nyakon öntve remekül omlott a szájban. Akkor hát mégis a nosztalgia. Jó, legyen, Gál könyve végül még hamis tanúzásra is ráveszi az embert.
Jól felépített munka, mely a „Városkép”, a „Közlekedés”, a „Kereskedelem”, „A jó levegőn”, a „Vendéglátás”, a „Kultúra”, a „Sport” cikluscímeken át jut el a zárófejezetig, mely nemes egyszerűséggel és csendes nagysággal „Az élet” címre hallgat. Elnézve a régi szocialista eszpresszók ülhetetlen székeit, irtózatos szőnyegeit, a borozókban a hordókból leleményesen pulttá alakított „talponfekvő” állványokat, a pár óra alatt fekete koromgallért öltő horgolt terítőket, eszünkbe juthatnak az efféle vendéglátóipari egységekben oly otthonosan mozgó Petri sorai: „Hogy itt szerettünk nőket: hihetetlen.” Hogy mégsem annyira, erről beszélnek a kötet fotói.
Minket most a „Mozi, filmek” című alfejezet érdekel különösebben. Gál ismertetése jó memóriára vall: „Régebben ötven fillér felárért az előadás előtt akrobaták, zsonglőrök is felléptek néha…” Így igaz, magam nem egy ilyen seggreesős produkcióra emlékszem, és a dologból levonható a felületes következtetés: a mozi pár évtizede nem annyira a magas művészet, mint inkább a csepűrágás színtere (is) volt. És feltehető e kérdés: vajon nem a szovjetek találták-e ki a „filmalkotás” fogalmát, mely aztán minden cirkuszi kedvet eltörölt?! Legyen bárhogy is, a kötetben inkább filmjeleneteket, azaz standfotókat láthatunk, és hiányolhatjuk a régi, már elhullott, jellegzetesen pesti mozik portréját, közülük csak kettő szerepel: a régi Híradó, illetve az egykori, eleinte kizárólag szovjet, aztán „idegennyelvű filmszínház”, a Gorkij. De hát ez sem volt olyan borzalmas voltaképpen, itt biztosan meg lehetett nézni olyan remek orosz dolgokat, mint például A tűzön nincs átkelés. Talán szerencsés lett volna több „kispiszkos” képét is beválogatni, felidézni az úgynevezett „harisnyamozi” intézményét, melynek megfejtése: hosszú és büdös. Orrba mászó emberszag a Népszínház utcai Csokonai, illetve a Vígszínház melletti, ma Szindbád névre hallgató, ám akkor még a… És most elakad a lemez, képtelen vagyok felidézni az elsősorban magyar filmeket játszó mozi nevét. Talán Tanács? Nem tudom, tanácstalan vagyok. Talán vissza kéne repülni a félmúltba kissé. Ilyen utazáshoz kínál jól meglovagolható boszorkányseprőt ez a kötet.
Fekete Sas Kiadó, 2005, 222 oldal, 4800 Ft
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1012 átlag: 5.56 |
 |
|
