KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/november
• Jovánovics Miklós: Egyenlő szárú háromszög Örökség
• Zsugán István: Világsiker kontra kritikusok Beszélgetés Mászáros Mártával
• N. N.: Mészáros Márta filmjei külföldön
• Koltai Tamás: Gumipofa Haladék
• Ferge Zsuzsa: Iskolapélda-e az Iskolapélda?
• Zoltai Dénes: A „már nem” és a „még nem” között Don Juan
• Ciment Michel: Melodráma és realizmus Losey a Don Juanról
• N. N.: Joseph Losey filmjei
• Molnár Gál Péter: A brechti filmelbeszélő Joseph Losey portréjához
• Szabolcsi Miklós: Interlúdium Zenekari próba
FESZTIVÁL
• Brossard Jean-Pierre: Új természetesség Áramlatok és irányzatok a mai francia filmben
• Molnár Gál Péter: Kultúrhistóriai pikreszk Molière
LÁTTUK MÉG
• Barabás Judit: Revans
• Fekete Ibolya: Lavina
• Tardos János: A varázsló inasa
• Harmat György: Luxusbordély Párizsban
• Loránd Gábor: Istenem, emberek vagyunk!
• Zilahi Judit: Kaliforniai lakosztály
• Józsa György Gábor: A szökött fegyenc
• Szőllősy Judit: Modern Robinson és családja
• Loránd Gábor: Árnyak Dubrovnik felett

• Nemeskürty István: A fogatókönyvírás klasszikusa Bíró Lajos emlékezete
TELEVÍZÓ
• Berkes Erzsébet: Gróf – polgártárs A különc
• Koltai Tamás: A miniszteri autó kereke Doktor Senki
• Csala Károly: A válaszfal döntögetése Riva del Garda: Prix Italia
• Liszkay Tamás: Nemzetközi tévényelv: kulturális eszperantó? DEC '80: Jegyzetek egy televíziós tanácskozásról
• Gambetti Giacomo: A magántévék dzsungelében
KÖNYV
• Bikácsy Gergely: Loius Malle önmagáról
TELEVÍZÓ
• Nógrádi Gábor: Videózunk, videózgatunk 1.
POSTA
• Veress József: Régi óra lassan jár
• Dominus Péter: A látomás látomása

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Videózunk, videózgatunk 1.

Nógrádi Gábor

Októberi számunkban Péterffy András a videorendszer lehetőségeiről írt. Most kezdődő riportsorozatunk a hazai videózás jelenlegi állapotát kívánja bemutatni.

 

A videorendszerek széles körű kereskedelmi forgalmazása után jó tíz évvel Magyarországon 1500 különböző típusú és többségében elavult konstrukció található. Annyi, amennyi egy kisebb japán vagy nyugatnémet városban. Mielőtt tehát a felhasználásáról és a felhasználókról bármit írnánk, vizsgáljuk meg videokultúránk túl hosszú csecsemőkorának eredetét.

 

 

(A kvarcóra)

 

Előrebocsátom, a kvarcórának semmi köze sincs a videorendszerekhez. Említésével csupán a technikai újdonságok honi megjelenésének mechanizmusát szeretném szimbolizálni, miután köztudott, hogy ez az időmérő szerkezet még mindig nagyobb mennyiségben kapható a Keleti pályaudvar környékén, mint az óra- és ékszerboltokban.

Kvarcóra, zsebszámológép, képmagnó – mind rejtett kereskedelmi csatornákon keresztül érkezett be az országba, s a bizományi áruházban vagy a feketepiacon mutatkozott be a hazai közönségnek. Baj? Nem baj. A Bánffy-hajszeszt és a bűvös kockát is a turisták exportálták először kézipoggyászuk részeként, csak később lett belőlük állami üzlet: hivatalos kivitel. De későbblett! Ez a „később” nyúlik néha túl hosszúra az idegenben kreált technikai újdonságok honosítása esetében. Vajon miért?

 

 

(Terv és spontaneitás)

 

Kátai Ferenc, a Népművelési Intézet Audiovizuális Stúdiójának vezetője:

 

– A hatvanas évek végén Magyarországon volt egy videós kiviteli terv. Ugye, csodálkozik? Terv volt. De amikor kiderült, hogy az alkatrészek 95 százalékát devizáért kellett volna beszerezni, a tervezet lekerült a napirendről. A honi gyártás – komoly formában – azóta sem jött szóba.

Amikor az UNESCO támogatásával 1972-ben kormányprogram készült a pedagógiai főiskolák videósítására, akkor az Országos Oktatástechnikai Központ a legjobb nyugati készülékeket jelölte ki beszerzésre. A pedagógiai főiskolák videósítása után most az egyetemeken és a megyei pedagógiai továbbképző intézeteken van a sor. Sajnos a középiskolák és az általános iskolák a videósításuktól még fényévnyi távolságra vannak. Egyelőre ott tartunk, hogy az iskolákban televíziókészülék sincs elegendő. Sőt, mint hallom, néhol a kréta beszerzése is gondot jelent. Pedig az Iskolatelevízió programjának körülbelül háromnegyede kihasználatlan lesz addig, amíg az adásokat nem tudják rögzíteni, s nem tudják a számukra megfelelő időben bemutatni. A tömegigénynek pedig meg kell várnia a szocialista képmagnót. Kinek van ma többszázezer forintja egy készülékre?

A legfőbb cél ma az, hogy a magyarországi videósítás rendszerelvű legyen: az egyik orvosegyetemen felvett operációt be tudják mutatni a másik egyetem képmagnóján is. Arról persze nem tehet az OOK, hogy a spontán beszerzések útján olyan készülékek kerültek az intézményekbe, amelyek nem illenek a rendszerbe, esetleg az adott – oktatási – célokra is alkalmatlanok. A sportolók például a leggyatrább, legolcsóbb dömpingárut hozták be az országba s értékesítették a bizományin keresztül. Ezek a képmagnók, fotós példával élve, a fotoboxnak felelnek meg. S hiába ajánlottuk, legjobb műszaki paraméterei alapján, a művelődési központoknak a Sonyt, ha a tanácselnök veje Grundigot akart eladni.

 

 

(Vélemények egy csokorban)

 

Francz Vilmos, a Hajdú-Bihar megyei Felnőttnevelési Stúdió csoportvezetője:

– Az országban levő különböző típusú képmagnók anarchiája gátolja a munkát. Zalaegerszegtől kértük A másik 12 óra videoanyagát, de miután a két készülék nem kompatíbilis – nem illik össze –, a program használhatatlan. A másik gondunk a nyersanyag beszerzése. A bizományi horribilis összeget kér, a Tanértnél pedig már két éve bent van az igénylésünk.

Lakatos Györgyné, a Tanért osztályvezetője:

– Van szalagunk, nem tudok a debreceniek igényéről. Egyébként egy év alatt be tudjuk szerezni a kért készülékeket a Sonytól. Igaz, hogy a Sony már nem gyártja a fekete-fehér orsós videomagnetofont, amilyeneket eddig vásároltunk. Az a baj, hogy mire mi eldöntjük, melyik képmagnót vegyük meg, már jön egy újabb típus. Bár szerintem nálunk még csak igény van inkább a videózásra, pénz és szakértelem nincs.

Varga József, a Ganz-MÁVAG oktatási stúdióvezetője:

– Maga rosszul kérdez. A szociális létesítmények fejlesztését és a videorendszer beszerzését nem lehet szembeállítani. Ha ma nem vesszük meg a reklám és az oktatás céljaira a videomagnót, holnap nem lesz pénz az öltöző kifestésére sem.

Helmut Riebenbauer, a Sony cég ausztriai lerakatának vezetője:

– A cég valóban átállt a kazettás, színes képmagnók gyártására. De nyolc–tíz évig még ellátjuk volt vásárlóinkat fekete-fehér szalaggal is... Én egyébként nem javasolnám a szocialista országok képmagnó-gyártását. Mire elkészülnének az első szériák, új technológiát vezetünk be. A fejlesztésre szükség van – a Sony összforgalmában már harminc százalékot jelent a videorendszerek eladása.

Setsuro Shiratori, a Sony Corporation kereskedelmi szakembere:

– A Sony szervizt ugyan létrehoztuk Magyarországon, de tömeges vásárlásra majd csak akkor számíthatunk, ha a magyar életszínvonal megfelelő emelkedése lehetővé teszi. A kommersz képmagnó tulajdonképpen már nem drága. Egy japán munkás egyhavi fizetéséből megvásárolhatja.

Brückner Huba, a SZÁMOK videostúdiójának vezetője:

– Nagyobb állami behozatalra volna szükség. Amíg a bizományi áruházak elárasztják a piacot a különféle típusokkal, és vagyonokat kérnek értük, addig nemigen várható fejlődés.

 

 

(Az üzlet – üzlet)

 

Sokan szidják a bizományit a képmagnók miatt – mondom Tóth Lászlónak, a Bizományi Vállalat osztályvezetőjének. – Úgy mondják, az eltérő típusok anarchiája részben a vállalatnak köszönhető.

A volt becsüs könnyedén és némi joggal hárítja át rám a felelősséget.

– Tíz évvel hamarabb kellett volna írni a videorendszerekről, nem most. Akkor a vevők tudnák, hogy mi az a videomagnetofon, hogyan áll a gyártmány fejlesztése, és melyik típust érdemes megvenni. Kényszerítenének minket a kívánt típus beszerzésére. Mi kereskedők vagyunk. Azt vesszük át, amit a felkínált áruk közül el lehet adni. Amit az emberek megvesznek. A vásárlók befolyásolása elsősorban nem a bizományi vállalat, hanem a tömegtájékoztatás dolga.

Tiszta beszéd – mondom –, de vajon a bizományiban kapható videokészülékek magas árait is ilyen egyszerűen meg lehet indokolni?

– Ha a kereskedelemben kapható egy áru, akkor annak az árához igazodunk. A Szokol rádió például nem lehet nálunk hatszáz forint, ha ennyiért adják a Keravillnál. A képmagnóval vagy a kamerával nehezebb a helyzet. A prospektusok alapján tudjuk esetleg az alapárát, és tudjuk, hogy 40–60 százalék vámot fizetett ki érte a tulajdonosa. De nem tudjuk, hogy a szingapúri szabadkikötőben vette-e meg olcsón vagy Bécsben drágán, s azt sem tudhatjuk, hogy kapott-e vámkedvezményt, esetleg vámmentességet.

Tehát?

– Tehát a kereslet határozza meg az árat. A megállapított összegre rátesszük a tíz százalék hasznunkat, és ha annyiért nem kél el a bizományba átvett áru, akkor megpróbáljuk kevesebbért, majd még kevesebbért eladni. S ha végképp a nyakunkon marad, akkor visszaadjuk a tulajdonosának, használja egészséggel. Egyébként nyugodjon meg, az elmúlt két évben már sokkal igényesebbek voltak a vevők. Ma már nem lehet máról holnapra eladni egy képmagnót. Igaz, a vásárolni kívánó vállalatok pénze is kevesebb, no meg a választék is csökkent, mert az új vámszabályok miatt kevesebb nagy értékű készüléket kapunk a zenészektől és a Tescós szakemberektől.

Ön szerint mikor lesz több és olcsóbb videorendszer?

– Amikor zsebszámológép és kvarcóra. Ha behozunk. Vagy ha a szocialista piacon megjelennek a megfelelő minőségű videokészülékek.

 

 

(Jövőnk: a kooperáció)

 

A lengyelek Grundig licenc alapján néhány évig gyártottak UNITRA képmagnókat, ezekből egy-kettő Magyarországon is megtalálható. A Szovjetunióban – Leningrádban és Voronyezsben – szintén készítenek képmagnót. Kipróbálásuk most folyik a Híradástechnikai Szövetkezetben.

A Szövetkezet egyébként kamerát és videomonitort gyárt – elsősorban exportra.

– Képmagnó nélkül a mi rendszerünk félkarú óriás – mondja Korompay Géza, a műszaki osztály ifjú vezetője, aki a napokban tért haza Angliából, a Philips új, „Video 2000” nevű készülékének prospektusával. – Ez a készülék a napokban került a boltokba, és már kész a bécsi üzem is, amely el fogja árasztani vele a piacot. A Philipsszel történő kooperáció lenne számunkra a megváltó lehetőség. A legnagyobb gond ugyanis nem a képmagnók beszerzése, hanem a nyersanyaggal való ellátás. A Philips cég olyan típust fejlesztett ki, amelyik a szalag mindkét oldalára tud felvételt készíteni. Így harminc vagy hatvan percnyi program helyett nyolc órányi anyag fér el egy kazettán! A voronyezsi gyár főmérnöke azt mondta, hogy már ők is tárgyaltak a Philipsszel, s tudomásom szerint a nyugatnémet cég kész a licenc átadására vagy a legnehezebben elkészíthető finommechanikai rész szállítására. Ezzel a „szerelvénnyel” bármelyik szocialista országban elkészülhetne a képmagnó. Ha ehhez a videorendszerhez a magyarok is hozzájárulhatnának a kamera vagy az elektronikus vágást elvégző, úgynevezett editor szállításával, akkor mi is hozzájuthatnánk a megfelelő mennyiségű képmagnóhoz.

Korompay Géza tehát a Philipsre esküszik, mások a Sonyra, de a legfrissebb információk szerint tárgyalások folynak a Grundiggal is. Az OMFB készülő tanulmánya az ország videósításáról talán eldönti a kérdést, és így vagy úgy, de lesz képmagnónk.

Most már csupán az a kérdés, hogy mire fogjuk használni? Lesznek-e hozzá szakemberek? Technikusok és programgyártók.

A jövőt talán felidézi az a kép, amelyet az országban ma találunk. Vajon hogyan és kik hasznosítják az eddig beszerzett 1500 készüléket?


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/11 61-62. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7676