KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/november
• Jovánovics Miklós: Egyenlő szárú háromszög Örökség
• Zsugán István: Világsiker kontra kritikusok Beszélgetés Mászáros Mártával
• N. N.: Mészáros Márta filmjei külföldön
• Koltai Tamás: Gumipofa Haladék
• Ferge Zsuzsa: Iskolapélda-e az Iskolapélda?
• Zoltai Dénes: A „már nem” és a „még nem” között Don Juan
• Ciment Michel: Melodráma és realizmus Losey a Don Juanról
• N. N.: Joseph Losey filmjei
• Molnár Gál Péter: A brechti filmelbeszélő Joseph Losey portréjához
• Szabolcsi Miklós: Interlúdium Zenekari próba
FESZTIVÁL
• Brossard Jean-Pierre: Új természetesség Áramlatok és irányzatok a mai francia filmben
• Molnár Gál Péter: Kultúrhistóriai pikreszk Molière
LÁTTUK MÉG
• Barabás Judit: Revans
• Fekete Ibolya: Lavina
• Tardos János: A varázsló inasa
• Harmat György: Luxusbordély Párizsban
• Loránd Gábor: Istenem, emberek vagyunk!
• Zilahi Judit: Kaliforniai lakosztály
• Józsa György Gábor: A szökött fegyenc
• Szőllősy Judit: Modern Robinson és családja
• Loránd Gábor: Árnyak Dubrovnik felett

• Nemeskürty István: A fogatókönyvírás klasszikusa Bíró Lajos emlékezete
TELEVÍZÓ
• Berkes Erzsébet: Gróf – polgártárs A különc
• Koltai Tamás: A miniszteri autó kereke Doktor Senki
• Csala Károly: A válaszfal döntögetése Riva del Garda: Prix Italia
• Liszkay Tamás: Nemzetközi tévényelv: kulturális eszperantó? DEC '80: Jegyzetek egy televíziós tanácskozásról
• Gambetti Giacomo: A magántévék dzsungelében
KÖNYV
• Bikácsy Gergely: Loius Malle önmagáról
TELEVÍZÓ
• Nógrádi Gábor: Videózunk, videózgatunk 1.
POSTA
• Veress József: Régi óra lassan jár
• Dominus Péter: A látomás látomása

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Don Juan

A „már nem” és a „még nem” között

Zoltai Dénes

 

Nem mostanság fordul először a kamera operák színpadias világa felé. Nagy látványt társítani nagy zenékhez, filmszalagon realizálni a wagneri álmot az összművészeti alkotásról – aki megírja az ilyes művészi ambíciók történetét, az alkalmasint kicédulázhatja magának az egyetemes filmtörténet tekintélyes részét. És elgondolkozhat: mi vonzza a filmet, ezt a par excellence valóságművészetet ama világot jelentő deszkák teátrális-muzikális tájai felé? A népszerűség, a népszerűsítés akarata? Még a televíziós operafilm is, napjaink egyre sűrűbben műsoron levő műfaja is többre tör, mint merő popularitásra, ha művészet. Persze a végcél valamilyen tömeghatás. Joseph Losey, egyik Rolf Liebermann-nal közösen adott interjújában, a Don Juanról szólván a szakma egészének nevében is nyilatkozhatott volna: a lehető legszélesebb tömegeknek alkotta meg filmjét, azoknak is, akik szeretik ezt az operát, de ritkán engedhetik meg maguknak, hogy megnézzék és meghallgassák.

A mélyebb kérdés egyelőre mégis megválaszolatlan. Mozartnál maradva: miféle művészi skizofrénia késztet manapság például egy Bergmant arra, hogy a tévés dokumentarizmushoz közelítő köznapi-magánéleti „jelenetek” után a Varázsfuvola szimbolikus-stilizált jeleneteit építse új, szuverén közegű filmkompozícióba. Csömör a verítékszagú mindennapiságtól? Újraéledő vágy a dekorativitás, a színpompa, a jól ismert és behízelgő dallam, egyszóval ama kulináris élvezetek után, amelyeket Brecht emlegetett éppen az opera világát állítva esztétikai és ideológiai pellengérre? Vagy a divat váltógazdasága jelentkezne ezúttal is: darab időre pihentetve a nyers-stilizálatlan natúrát, megszólaltatni a közvetett valóságkép tán legtipikusabb művészetét, a zenét? Megannyi feltevés. Kérdések. Kiváltképp Losey filmje kapcsán. Losey mégiscsak Brecht híve volt egykoron. Válhat-e igazán vízzé a vér?

Ami vitathatatlan: pompás ajándék ez a Don Juan. Nemcsak a rajongóknak, akiknek hajdani kis szektája mára valóságos világvallássá dagadt, ők egymagukban is megtöltik majd az újabban elnéptelenedő mozitermeket. Mert végtére Lorin Maazel vezényli a Párizsi Nagyopera ének- és zenekarát, a címszerepet Ruggero Raimondi, Zerlinát Teresa Berganza jeleníti meg, s énekes világsztárok debütálása sem marad el: Edda Moser mint Donna Anna, Kenneth Riegel mint Don Ottavio; Kiri Te Kanawa és José Van Dam nevét sem árt megjegyezni; Donna Elvirát kelti életre az előbbi, Leporellót az utóbbi, mindvalahányan és együttesen csodásan. Egyedülállóan nagyszerű szereposztás lenne ez még akkor is, ha zsöllyénkben hátradőlve hallgatnánk, mint ahogy a Nyitányt vagy akár a „Là ci darem”-et, a „Pezsgőáriát”, netán Don Ottaviónak a cselekményt megakasztó, de jellemet hitelesítő nagy lírai szólóját, az „Il mio tesoro”-t szoktuk. Szemlehunyva élvezni a zenét, egyedül csak a zenét, még az okosabb operakalauzok is így tanácsolják a kérdéses helyeken. Csakhogy ez a hallgatói magatartás az, amit Losey, a rendező egyszerűen nem engedélyez a mozilátogatóknak. A szem most szinte tapad a vászonhoz, annak két dimenziós síkján ott vibrál egy újjávarázsolt, háromdimenziós, tárgyilag-emberileg teljes világ, amely éppúgy bűvkörében tartja a nézőt, mint a csak felső fokon minősíthető hallgatnivaló.

A nagy előadóművészeti paradoxon bukkan itt elő, amelyet Diderot óta ismerünk, s amelynek szikrázóbb és életesebb megoldását még operaszínpadon is ritkán láthatni – filmvásznon jószerivel sohasem. Losey az utolsó kottafejig hű a mozarti partitúrához és a Da Ponte-féle szövegkönyv lényegéhez is. De interpretál, méghozzá a jelenhez szólóan. Eközben történetibb, mint az operalibrettókat akadémikus szolgahűséggel „megfilmesítők”; filozofikusabb, mint a divatos eszmék „illusztrálására” vállalkozók. Rég láttam-hallottam ilyen műértelmezést, amely oly természetesen kapcsolja a múlt hitelességét megőrző objektívet a jelen idejű látás és láttatás szubjektív nézőpontjaihoz, hogy a közvetlen benyomás ez marad: másként nem is lehetne.

Csak egy példa, tényleg a sok közül, de tán a legbizonyítóbb. Zseniális ötlet – igazán érdektelen, hogy Liebermanntól, az operakultúra nagymesterétől származik, ha egyszer Losey és Trauner Sándor a kivitelező – a mozarti zenei klasszika egybekapcsolása Palladio építészeti klasszicizmusával. Az opera cselekményét a rendezés Vicenza körüli palazzókba telepíti; olyan tájak és épületek keretébe, amelyeknek architektonikus elemei és pasztellszínei – a már-már hidegen szimmetrikus struktúrák, a klasszicizálóan fegyelmezett hangulatú szobabelsők, szalonok és kastélybeli konyhák, a falfreskók és tükrök és persze a hálószobák ágyai és a gyóntatószékek térdeplői, a parkok obligát zöldje és a futónövények rozsdabarnája – új hangsúlyt, egyáltalán értelmet adnak a mozarti operadramaturgia oly sokszor leírt és csodált színgazdag többszólamúságának. Palladio XVI. századi építészete és a XVIII. század végi, a Nagy Francia Forradalom előtt alig néhány évvel született zene persze egyben egymás kontrasztja is, ahogyan az egész mű halál és élet kontrasztjaival teli. De egybekapcsolódásuk módja, ahogyan Losey az architektonikus és a zenei stílus egységét megvalósította, a legnagyobb rendezői lelemények egyike. Amit látni és amit hallani: így válik feszülten harmonikussá.

Hátradőlve, élvezni a zenét – már említettem néhány helyet, ahol eleddig nem is igen tudott bölcsebbet tenni a Don Juan elbűvölt hallgatója. És most? Elsőként itt a dráma végkifejletét előlegező Nyitány. Nyitómotívuma valóban csak hallani való; majd a félelmetes vacsoravendég, a Kőszobor érkezésekor találkozik igazán hang és kép. A drámai d-moll akkordsor után egy rejtélyes alak (az egyetlen új némaszereplő a filmen, akinek nevét a szövegkönyvben hiába keresnénk, s akit Losey magánmitológiája kinevez Don Juan törvénytelen fiának, egyben az egész cselekmény deus ex machinájának), az érzékien beszédes szemű Fekete Apród megnyitja a hatalmas ajtószárnyakat, s a velencei bárkákon érkező vendégsereg némán bevonul – egy üveggyárba. Rőt léggel ég itt a valóságos tűz; valódi munkások fújják-formálják a muranói üveget. Nincs itt egyéb mítosz, mint a történelemé. Historizáló didaktikától mentesen, szerencsére: életesen. Mert a tüzet ugyan munkások élesztik, de a tűz lángnyelvein át fenn, a bámész vendégsereg számára elhelyezett deszkaemelvényen Don Juant láthatni, amint máris tűzforró tekintetet vet a gyönyörű arisztokrata dámára, Donna Annára. Íme, ez lesz majd a pokolláng, amelyben elég a főhős, miután a „bűnbánatot és javulást” tanácsoló kőszobor-vendégnek, a meggyilkolt atyának a finálék fináléjában csökönyösen odamondja a dacos nemet. Losey – egyik nyilatkozatában – eljátszik a gondolattal: Don Juan dúsgazdag nemesúr, a nyitány alatt megleshetjük egy életélvezetre redukált magatartásforma sűrített keletkezéstörténetét, jócskán prózai életalapját. Egy Brecht-hívő vallomása. Meglehet; ám a nyitányzene bennem elsősorban zenekari árkot idéz: a fából ácsolt alkotmány páholysort, ahol ezúttal a dramatis personae bámulnak az embersorsoktól fűtött pokol-tűzbe. Üveget fújnak vagy hangszereket? Kalapács cseng vagy ütőhangszer? Bármi a válasz, ez a nyitány nekem zenéjével idéz emberi munkát, a következő démonian emberi sorsok létalapját.

Így kap egyebek között történeti-művészi értelmezést az „Il mio tresoro” is, Don Ottavio híres szerelmi áriája. A tenorhang valóban feledhetetlenül szép. Losey mindenesetre szuverén módon dönti el a régi vitát Donna Anna imádójának jelleméről. A szólamot teljes hitelességgel, átélten szólaltatja meg az énekes. A színészvezetés mindemellett szó szerint kivezeti az új polgári szentimentalizmus hősét a palota termeiből, ki, a pázsitos parkba, ha úgy tetszik: vissza a természetbe. Amelynek lágy ölén ezúttal a napi munkától ernyedt vagy a tegnap esti nagy mulatozástól meg egyebektől részeg parasztok is láthatók, pihenők és alvók, akikre láthatólag semmiféle hatást nem tesz a szívét kiöntő, ámde igencsak megfontoltan cselekvő szerelmes. Az operahősi pátosz elidegenítése persze már az eredeti mozarti operadramaturgiából sem hiányzik. A deklamáció Losey értelmezésében tovább devalválódik; a nemes Don Ottavio alvó béresbe botlik ágálása közben. Csoda-e, ha a záróképben ő és Donna Anna külön csónakon éneklik szólamukat és sodródnak kiismerhetetlen jövőjük felé?

Végezetül még egy nagy jelenet: az első felvonás fináléja. Don Juan, éppen Zerlina elcsábításán serénykedve, nagyúri gesztussal a pórnépet hívja ezúttal vendégségbe. Szól a híres menüett, általános a vigalom, s egyszerre feltűnik a halálos bosszú három álarcos arkangyala, a nemesi jegyespár és a megcsalt, elbolondított, egykori asszony, őket is mulatni invitálja a háziúr; miért is ne? Hiszen: „viva la libertà!” Don Juan énekli elsőként a kétértelmű frázist: a libertinus uraság. Az arisztokrata maszkok (meg Leporello) megismétlik a kulcsszavakat. A parasztok nem; de megindulnak a vendéglátó felé. Éljen a szabadság – ez nekik mindenesetre mást jelentene. De ők nem énekelnek: a Don Juan felé közelítők fenyegető sora – mintegy titkos koreográfiára – tisztes távolban megáll az arisztokrata társaság előtt. A Még nem mesterien megjelenített pillanata ez. Losey tudja, hogy a szabadságot paradox módon éppen azok nem éltethetik még, akiket a történelem szerint a valóságban megilletne. De tudja azt is, hogy a Don Juan-i libertinizmus mégiscsak a jövőbeli emancipáció előtt nyit teret. Mozart remekművében ő a Már nem és a Még nem közötti periódust akarja tudatosítani. Losey így interpretál.

Ha a néző a filmdráma végső tetőpontját, a nemet és a pokolra szállást a nyitány zenei intonációja felől is értelmezi, akkor emlékeznie kell a Losey-film mottójának a szavaira: „A régi halott, az új még nem érkezett meg; ebben az interregnumban különböző beteges jelenségek bukkannak fel.” Ez nem Da Ponte-szöveg persze, nem is Losey-féle. Gramsci írta. Losey múlhatatlan érdeme: egy ritka szép operafilmmel bizonyítja igazságát.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/11 12-13. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7654