KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/június
• Boros István: Balázs Bélát nem keresik? Magyar filmkönyvek nyomában
• N. N.: Magvető Könyvkiadó
• N. N.: Gondolat Könyvkiadó
• Veress József: A nagylexikontól a sorozatig Filmes literatúra a Szovjetúnióban
• Bikácsy Gergely: Filmkönyvek városa A francia kínálat
• Zsugán István: Vissza a moziba! Beszélgetés András Ferenccel
VITA
• Csurka István: Nincs mese Vita a forgatókönyvről
• Kardos István: Az irodalom mostohagyerekei Vita a forgatókönyvről
• Müller Péter: Mi lesz a halakkal? Vita a forgatókönyvről
• Bereményi Géza: Ki a legeslegjobb forgatókönyvíró? Vita a forgatókönyvről

• Rubanova Irina: A történelmi film: mítosz és tanulság Beszélgetés Elem Klimovval az Agóniáról
• Harmat Endre: Muzsik a palotában A Raszputyin-rejtély
• Marx József: Az eltökélt rossz A Hold
• Ardai Zoltán: Legyezőjáték A Mama százéves
• Osztovits Levente: A győzelem íze Tűzszekerek
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Kézdi-Kovács Zsolt: Ozu tanítómester
• N. N.: Ozu filmjei
FESZTIVÁL
• Bikácsy Gergely: Elrontott életek Sanremo
• Székely Gabriella: Álomáruház Lille
• Gulyás Gyula: Super 8-as demokrácia Solothurn
• Gulyás János: Super 8-as demokrácia Solothurn
• Zsugán István: A portugál kapcsolat Figueira da Foz
LÁTTUK MÉG
• Farkas András: Csapda a zsoldosoknak
• Zsilka László: Mennyei napok
• Deli Bálint Attila: Ördögbarlang
• Zsilka László: Szuperexpressz
• Sebők László: Foci bundában
• Lajta Gábor: Szexis hétvége
• Hollós László: A Kobra napja
• Gáti Péter: Fél ház vőlegény nélkül
• Farkas András: Olimpia Moszkvában
• Greskovits Béla: Kéjutazás Las Palmasba
TELEVÍZÓ
• Csepeli György: Nem félünk a vitáktól?
• Bernáth László: Gombok az asztal lapja alatt, avagy a Rajnai-jelenség
• Avar János: Szvetter, szappan, szike Az amerikai televízióról
KÖNYV
• Csala Károly: Mozi és televízió Alekszandr Trosin könyve
JEGYZET
• Zilahi Judit: Amerikai kritikusok az Ocsar-díjas Mephistóról

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Könyv

Alekszandr Trosin könyve

Mozi és televízió

Csala Károly

 

A televízió ötletét Oroszországban, 1908-ban, Valerij Brjuszov, a költő vetette föl elsőként, egy töredékben maradt sci-fi novellájában, „telekinemának” nevezve el a fantasztikus találmányt. 1931-ben indult az első szovjet kísérleti adás, 1934. november 15-én sugároztak először hangot is a kép mellé. A filmeseket akkoriban még nemigen zavarta a tévé: nyomát sem találni a korabeli sajtóban a majdani „konkurrenciára” utaló nyilatkozatoknak. Viszont szívesen szerepeltek a tévében a filmesek – például Pudovkin –; Lebegyev pedig rendszeres filmnépszerűsítő műsort vezetett. A háború félbeszakította a szovjet televízió adásait is.

Az újrakezdés már gyors műszaki fejlődéssel (közvetítőkocsit 1949-től használtak Moszkvában), s ettől korántsem függetlenül, elméleti problémák fölvetődésével járt együtt. A mozi és a tévé kapcsolata is ide tartozott. Eizenstein, 1946: „… És lám, már valóságosan itt áll előttünk az eleven élet a televízió-csodában, már kész fölrobbantani azt, amit a néma- és a hangosfilm tapasztalata egészében még el sem sajátított, meg sem emésztett.” Az elméleti kérdések egyik góca csakugyan valahol itt keresendő: amióta a televízió „nagyhatalommá” vált a kommunikációban, azóta sem televíziós, sem filmelméletet nemigen lehet érvényesre csiszolni kettejük kölcsönös kapcsolatának szemügyre vétele nélkül.

A szovjet tévéteória megalapítójának Vlagyimir Szeppakot tekintik, nevezetesen 1963-ban publikált A tévé és mi című esszékötetétől számítják az önálló szovjet televíziós elméleti munka megindulását.

Alekszandr Trosin „a két egymáshoz talán közelítő, de mindmáig nem találkozó párhuzamos”, a televízió és a mozi mai viszonyáról ad áttekintést – filmszakember lévén, a mozi oldaláról.

A televízió, egyszerűsítőn összegezve, kétféleképpen hat a filmre: vagy olyan változásra ösztönzi, ami által elhatárolja magát a televíziótól, vagy épp ellenkezőleg, arra ösztönzi, hogy a televízió vívmányait elsajátítsa. Tehát: vagy „olyat adni a moziban, ami nincs meg a tévében” (látványosság!), vagy olyan dokumentáris hitellel ábrázolni, ami versenyezhet a televíziós ábrázolás hitelességével. Hogy a „televízióra kacsintó” dokumentáris játékfilmi stílus menynyire más marad mégis a moziban, mint a televízió dokumentarizmusa, arra érdekes példaként elemzi Trosin a Húsz nap háború nélkül sorsát a televízióban. (A film épp azt veszti el a képernyőn, ami a mozivásznon „tévészerűnek” hat benne: a filmhíradóra-stilizáltságot – mert ez nem hat stilizáltnak a tévé-környezetben; a hosszú monológok szokatlanságát – mert ez megszokott a televízióban; a fekete-fehér fényképezés dramaturgiai értékkel bíró rétegeit, árnyalatait – emlék, „film a filmben” stb. –, mert a tévékészülék mintegy kiegyenlíti ezeket; a háborús környezet önálló dramaturgiai funkcióját – mert ez merőben jelzéses „háttérként” hat a képernyőn.)

A stilizáltság – állítja Trosin –, akár a nosztalgia-filmek retro-stílusáról, akár a híradószerű dokumentarizmusról, vagy színházszerűségről, esetleg szándékolt irodalmiságról legyen szó, a televíziótól való elhatárolódás okán nyert nagy jelentőséget az utóbbi évek szovjet filmművészetében.

Kezdetben ugyanis az „olyan, mint az élet” frázisa a mozi, a film jellemzője (és egyben kerékkötője) volt; a televízió megfosztotta ettől az előnyétől (és hátrányától). Most a televízió „olyan, mint az élet”. Versengett egy ideig a két médium, de kétségkívül a tévé lett a győztes. Jurij Hanyutyin néhány évvel ezelőtt így foglalta össze e versengés tanulságait: „Ezt a folyamatot egész bonyolultságában csak akkor érthetjük meg, ha számolunk a modern televíziós tapasztalattal, amely a dokumentarizmus inflációjához vezetett… nem olyan értelemben, hogy ez elértéktelenedett volna, hanem hogy másfajta ábrázolási struktúrák éhét váltotta ki… Míg korábban a film úgy igyekezett mutatkozni, mint »az élet«, most művészetnek akarja mutatni magát.” S ez érvényes a filmművészet dokumentarista irányzataira is: igazából az látszik bennük maradandónak, ami nem pusztán „ablak az életre” akar lenni, hanem ilyen formában megjelenő műalkotás.

Trosin részletesebben elemzi Nyikita Mihalkov munkásságát, amelyben világosan kivehető a tévé „kihívására” adott válaszok változása: a kalandfilm cselekményességétől (legelső filmjében) a színháziasságig és az irodalomhoz való közeledésig – mindvégig a művészi stilizáció jegyében.

A dokumentarista hatás után napjainkban egészen más síkon kezd jelentkezni a tévé közvetlen hatása a filmre: a heterogén eszközöket vegyítő „műsorszerű” stilizáltságban. (A „műsor-szerűség” már egyszer régen, a kezdeti időszakban, rányomta bélyegét a filmtörténet egy egész szakaszára: a cirkusz, a music-hall, a show hatott – Chaplintól Eizensteinig.) Ennek az áramlatnak nem kisebb úttörői voltak vagy vannak, mint Bergman, Fellini, Tati, Romm, Jutkevics, Klimov. A Varázsfuvola, a Bohócok vagy a Zenekari próba nemcsak azért „tévészerű”, mert a televíziónak készült – állítja Trosin. Ugyanígy Mihail Romm utolsó (befejezetlen) filmje, Jutkevics Majakovszkij nevet című műve, Klimov Sport, sport, sportja és Agóniája sem. Azért vegyítenek váratlanul különnemű eszközöket – köztük az egyik részt a másiktól nem pusztán elválasztó, hanem mintegy „trükkjüket leleplező” eszközöket is (amint a Varázsfuvolában a kulisszák mögötti közjátékok esetében tapasztalható) –, mert a „műsorszerűségre” akarnak építeni, s ez formájuk meghatározója.

„A kölcsönhatásra törekvés egyáltalán nem divathóbort, nem ideiglenes kompromisszum, hanem ellenkezőleg, a kialakult kulturális szituációban az egyetlen lehetséges (élesebben fogalmazva, elkerülhetetlen) feltétele minden művészet önálló fejlődésének.” Egyetérthetünk Trosinnal.

 

 

Alekszandr Sztyepanovics Trosin: Kino i tyelevigyenyije, Znanyije. Moszkva. 1981. 48. o.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/06 63. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7086