VitaVita a forgatókönyvrőlMi lesz a halakkal?Müller Péter
„Kevés irodalmi, filmes műfaj élvez ennél kisebb védettséget. Rendezetlen, s megoldatlan a filmírók szerzői joga, erkölcsi és anyagi megbecsülése, érdekeltsége. A filmíró gyakorlatilag alig juthat irodalmi nyilvánossághoz, az irodalom ferde szemmel nézi, s még véletlenül sem ismeri el édes gyermekének…”
1.
– Jónapot, Rendező úr! – köszöntött a filmgyári takarító néni.
– Csókolom, én nem a rendező, hanem a forgatókönyv írója vagyok! – feleltem a harmadik filmem forgatása során.
– Hogy van a Rendező úr? – kérdezte a néni az ötödik és hatodik filmem után is.
Válasz: ugyanaz.
Amikor a hetedik filmem után is rendezőnek titulált, karonfogtam, és a következőket mondtam neki:
– Nénikém, üljünk le már egy percre! Roppant megtisztelő, hogy maga „rendezőnek” nevez. De a rendező nem én vagyok. Nyilván a szakállam, vagy a szemüvegem miatt tetszett gondolni, hogy én valami rangos személyiség lehetek itt. Sajna, nem így van! A rendező az a sapkás, boldogtalan ember, akit maga örökké intézkedni, rohanni, parancsolni, cigarettázni, őrjöngeni lát, aki marokszámra szedi a nyugtatókat, s akinek a képét az újságokból ismeri… Én csak a film írója vagyok.
– Író?
– Az, az.
– És akkor maga mit csinál itten?!
– Én, nénikém az egész filmet előre elképzelem. A történetet, a szereplőket, a mesét! Elképzelem, hogy mit mondanak majd egymásnak ezek a kitalált emberek, éppúgy, mint egy regényíró. Biztos olvasott már regényeket a néni! Nos, én is ilyesmiket írok ezzel a tollammal, látja, meg az írógépemmel! Leírom az egész mozit szép, üres papírlapokra, és ez lesz az a forgatókönyv, amiből majd a film készül, és amit az a sapkás ember a hóna alatt hurcol! Olyan ez, tudja, mint egy tervrajz, amiből az építésvezető, a kőművesek és ácsok a házat építik. Tetszik érteni?
– Értem. Már értem, aranyoskám! – bólogatott hálásan a néni.
És amikor a nyolcadik forgatókönyvemmel elnyertem a kritikusok díját, a mamika sugárzó arccal lépett hozzám:
– Láttam ám tegnap a televízióban!… Gratulálok, Rendező úr!
2.
Az eset megtörtént.
Hogy a filmíró egykor irigyelt helyzete milyen mélypontra süllyedt hazánkban, mi sem jellemzi jobban, minthogy Csala Károly kénytelen tudományos apparátussal elemezni és definiálni, hogy mi egyáltalán a forgatókönyv szerepe, és hogy ki az a filmíró. Egyáltalán író-e? Művész-e? Kell-e?
A tény önmagában riasztó. Az embernek önkénytelenül egy Karinthy-írás jut az eszébe: a vademberek találnak a sivatagban egy hegedűt. Nem tudják, mire való. Százfajta babonás feltételezés születik, míg végre megérkezik a törzs bölcs varázslója, aki ránézésre és tapogatásra azonnal megállapítja, hogy ez egy hangszer.
És dobolásra szolgál.
Nos, a válasz Csala kérdéseire – annak az embernek az aspektusából, aki egyfajta készség, de méginkább valami lelki defektus következtében erre a nemtudommire adta a fejét – a következő:
A filmíró az irodalmi életben nem számít művésznek.
Még kevésbé írónak. Ha valaki csak forgatókönyveket ír – százat is, rangosakat is akár – nem lehet az írószövetség tagja. Nincs rá jogi lehetősége.
De nem lehet a Filmművészek Szövetségének tagja sem. Hacsak nem filmgyári dramaturg. A szövetségi vetítésekre – ahol a szakmát kellene tanulnia, hogy lépést tarthasson az új kifejezésformákkal – csak rendező barátja kíséretében járhat, aki a jegyszedőnél beprotezsálja, vagy a sötétben valami találékony ötlettel belógatja.
Gázsiját évtizedek óta nem rendezték. Nem is fogják. Egy ősrégi rendelet kegyelmének köszönheti, hogy pénzét nem millpengőben kapja. Rendezték többszörösen a prózaírók jövedelmét, a drámaírók jövedelmét, az ország valamennyi munkahelyén legalább négy alkalommal volt már azóta fizetésemelés – a filmíró gázsija maradt. Mivel tudomásom szerint ez ügyben akták és beadványok százai születtek, s mégsem történt semmi, az ügyet nem lehet lustasággal, nemtörődömséggel, vagy bürokráciával magyarázni.
Ebben tudatosság van.
Egy forgatókönyv becsületes elkészítéséhez kb. 6 hónapra van szükség. Első változat, második változat, együttműködés a rendezővel stb. Ha az író történetesen – ne vegyék iróniának a kifejezést – vérbeli filmes, úgy a film forgatásán és utómunkálatain is jelen van: ez esetleg újabb két hónapot jelent, vagy még többet.
Ráadásul a filmíró a dicsőségből nem részesül, nevét nem ismerik, rangot nem szerez, erkölcsi elismeréshez nem jut. Az ilyesmit máshol kell megszereznie. Színdarabbal, regénnyel, novellákkal, vagy – ezt fejtsék meg, tudós urak! – televíziós filmmel!
Ki az, aki ilyen körülmények mellett mégis vállalkozik forgatókönyvírásra?
a) Akit az irodalmi élet nem fogadott be. Aki nem tudott valamiféle tekintélyt kiharcolni magának a „méltó” szférákban.
b) Aki könnyen ír. Laza kézzel odavet néhány forgatókönyvet kikapcsolódásként, gyors pénzkereset okából. Neve jól cseng a dramaturgiák foglalkoztatottsági listáján. Munkáit ritkán realizálják.
c) Hernádi Gyula.
d) A Megszállott. Ennek a típusnak sajátos filmi látása van. Vérbeli filmes. A tollával az. Mert úgy is lehet. Színészekben gondolkodik, optikával lát, filmszituációs érzéke van, – s ezt a speciális adottságát kénytelen ott kibontani, ahol lehetősége nyílik rá: a filmgyár hálátlan és elátkozott körülményei között.
A Megszállott lelkiismerete örökké rossz. Ahogy telnek az évek, egyre inkább érzi, hogy életét elvesztegeti, tehetségét elpocsékolja. Mert tehetséges. Pechére azonban olyasmihez van tehetsége, amit nem becsülnek itt. Esetleg néhány barátja. Ezek pontosan tudják, milyen ritka csudabogár ő, akiben az írói és filmes készségek egyesültek, aki rendelkezik a képírás ritka tudományával. E néhány barátnak és jóérzékű stúdióvezetőnek köszönheti szerencséjét, hogy üzemelhet, mint egy játékautomata a jó lökés után: pénzt, örömet nem nyerhet, csak újabb játékot. Mindaddig, míg nemlétező helyzetét megunja, hátat fordít a filmgyárnak, és valami értelmes, „szuverén” műfajba fog.
Mert a filmíró nem szuverén művész.
Ahogy a rendező sem az a szónak sem szótári, sem esztétikai értelmében, ha szuverénnek tekintjük például egy költő munkáját, vagy egy szobrász magános küzdelmét egy kővel, amit maga választott ki a fejtőből, és hozatott a műtermébe. Az önállóságnak erre a fokára csak úgy jutna el a rendező, ha filmjeit maga írná, rendezné, játszana, fényképezné, zenéjét maga szerezné. Erre talán csak Chaplin volt képes. Rajta kívül azonban a rendezők rá voltak és vannak utalva arra, hogy műveiket társművészekkel, társtehetségekkel, társalkotókkal hajtsák végre, ahol a kérdés kezdettől fogva nem az, hogy a filmrendező mennyire szuverén, hanem hogy mennyire domináns – mennyire tudja saját álmát idegen álmokkal egyetlen, sajátos vízióba gyúrni, mennyire tudja a sokféle alkotói tehetséget egyetlen, ütőképes csapattá szervezni. Ennek az egységnek a megteremtése, szuggesztív összemarkolása az ő különös, és más művészetekkel nem rokonítható feladata. Az esztétika ezt az egységet akarja megbontani, amikor rangsorokat állít fel, és megpróbálja szételemezni a művet a „valójában kié a babaruha” igaztalan kategóriája szerint. Vajon mennyit adott Nino Rota vagy Mastroianni Fellinihez? (Aki egyébként, akár Bergman, kiváló forgatókönyveket ír.) Ki nagyobb? Forman? Ken Kesey? Jack Nicholson? Vajon milyen filmet láttunk volna, ha Csontváryt Latinovits játssza? Képzeljük el akár egyetlen jelenetét! És elvehetjük a Mephistóból Koltait, Dobait, Klaus Mannt? Vagy – isten őrizz – a német színészeket? Le lehet, vagy le szabad-e fejteni mindezeket Szabó István tehetségéről?
Tudom, hogy van valami fölemelő érzés abban, ha az ember egy szép napon azzal állíthat haza, hogy „Anyácskám, képzeld, szuverén művész lettem!” Az ilyen szavak azonban éppen nem a nagykorúság, de a filmművészet kiskorúságának jelei, mivel az alkotó méltóságát nem saját törvényei között, hanem az ősi művészetekkel való állandó és hiú összeméricskélésében keresi.
És ott sem a legnagyobb példák között!
Messzire vezető s itt idő hiányában kifejthetetlen gondolat az újkori művészeknek az a – talán Goethével? – induló tragikuma, hogy az individualizmus, az önzés, a hiúság és nagyravágyás világméretű kísértésének nem tudtak ellenállni, önmagukat keresik a művészetben, és nem megfordítva, hogy energiáik nagyrészét saját Egojuk epitáfiumának megalkotására fordítják, hogy az olvadó jéghegybe mindenáron bele akarják karcolni, hogy „Kilroy itt járt!” És az idők haladtával már-már alig érthető az a mélyebb gesztus, ahol a művész – még önmagában is – nem a szuverenitást, hanem az univerzalitást keresi. Nem önmaga akar lenni, de annál több: osztályának, népének, az emberiség kozmoszának hangjait kutatja magában. S ha mindezekre rátalált, személyiségének bélyegei önkénytelenül és természetes kísérőjelenségként csapódnak alkotásához. Bartók nem akart bartóki lenni.
A filmíró – normális körülmények között – fontos szerepet tölt be egy tehetséges csapatban. Munkáját és talentumát minden professzionista filmvilág becsüli. A jó forgatókönyv: becses érték. Köréje szerveződik a film. A jó könyv nyer a pénzembereknél, tőkét vonz magához, elnyeri a színészek tetszését, inspirálja a rendezőt.
Kihagyni a teamből csak akkor lehet és érdemes, ha a rendező, saját írói készségével egyenértékű módon tudja betölteni a helyét.
Ugyanez vonatkozik a többi társ-művészetre is. Ebben nincs semmi irónia. Fellini íróként, rajzolóként kezdett, Zeffirelli kiváló díszlettervező volt, Huszárik remek képzőművész, Orson Welles színész stb.
A rendező önismerete döntse el: mire képes. Mert ahol túlértékeli önmagát: űr támad.
Ennek az űrnek egyik mellékhatása volt, hogy a közönség egyre inkább eltávolodott az egyébként jeles részeredményeket felmutató filmjeinktől.
A nézőtlen moziban először a színészek rangja ingott meg. A filmvászon nem igényelte többé a sztárokat – vagyis: a mágikus személyiségeket. Megnőtt viszont az operatőr jelentősége. Ez volt ugyanis az a pont, ahol a szuverén rendező mindig beismerte kiszolgáltatottságát. Alig van ország, ahol az operatőröknek olyan kultusza volna, mint nálunk, s tegyük hozzá: ahol annyi tehetséges operatőr volna, mint éppen Magyarországon. Viszont megcsappant a filmszínészek száma. Kevesen vannak, akik a vásznon hitelesen tudnak megszólalni. A nagy egyéniségek pedig két (egy?) kézen megszámolhatok.
A filmzene harmadlagos lett.
A forgatókönyvírók szükségtelenné váltak.
Bebizonyosodott, hogy kanavászból is lehet jó műveket alkotni. Ezek a művek sok mindent tudtak – közönséget vonzani nem. A spontaneitás, az élethűség, a kamera és színész és rendező szabadon rögtönző kifejezési eszközei, a szokatlan és csak a helyszínen kialakítható mozgások valóban új korszakot nyitottak filmművészetünkben, viselve mindazokat a hiányokat, melyeket a közönség – s ma már egyre inkább az esztétikai közeg is – számonkér: a kompozíció részességét, az érdekességet, a drámát, a dramaturgiai építkezést, a csúcspontokat, a mesélés vonzó varázsát. Más szóval: az írót.
3.
„Ha kiszárad a tenger – tartja egy kínai mondás – a halak egymás nyálából táplálkoznak.”
A mondás értelme: ha megszűnnek az egészséges létfeltételek, az emberek egymás torkának ugranak. Fölösleges „egymásra mutogatnunk”, ahogy Bujtor István mondta a színészek kerekasztal-beszélgetésén.
A kérdés az: levonjuk-e a szükséges következtetéseket a meteorként robbant Mephistóból, amely szinte eleven példatárként kínálja mindazon kérdések megoldását, amelyekről hosszú idő óta vitatkozunk.
Akarunk-e valóban szót érteni a közönséggel?
Ha igen: megteremtjük-e ehhez a normális létfeltételeket?
Rendezőnek.
Színésznek.
Írónak.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1267 átlag: 5.61 |
 |
|
