KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
          
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/június
• Boros István: Balázs Bélát nem keresik? Magyar filmkönyvek nyomában
• N. N.: Magvető Könyvkiadó
• N. N.: Gondolat Könyvkiadó
• Veress József: A nagylexikontól a sorozatig Filmes literatúra a Szovjetúnióban
• Bikácsy Gergely: Filmkönyvek városa A francia kínálat
• Zsugán István: Vissza a moziba! Beszélgetés András Ferenccel
VITA
• Csurka István: Nincs mese Vita a forgatókönyvről
• Kardos István: Az irodalom mostohagyerekei Vita a forgatókönyvről
• Müller Péter: Mi lesz a halakkal? Vita a forgatókönyvről
• Bereményi Géza: Ki a legeslegjobb forgatókönyvíró? Vita a forgatókönyvről

• Rubanova Irina: A történelmi film: mítosz és tanulság Beszélgetés Elem Klimovval az Agóniáról
• Harmat Endre: Muzsik a palotában A Raszputyin-rejtély
• Marx József: Az eltökélt rossz A Hold
• Ardai Zoltán: Legyezőjáték A Mama százéves
• Osztovits Levente: A győzelem íze Tűzszekerek
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Kézdi-Kovács Zsolt: Ozu tanítómester
• N. N.: Ozu filmjei
FESZTIVÁL
• Bikácsy Gergely: Elrontott életek Sanremo
• Székely Gabriella: Álomáruház Lille
• Gulyás Gyula: Super 8-as demokrácia Solothurn
• Gulyás János: Super 8-as demokrácia Solothurn
• Zsugán István: A portugál kapcsolat Figueira da Foz
LÁTTUK MÉG
• Farkas András: Csapda a zsoldosoknak
• Zsilka László: Mennyei napok
• Deli Bálint Attila: Ördögbarlang
• Zsilka László: Szuperexpressz
• Sebők László: Foci bundában
• Lajta Gábor: Szexis hétvége
• Hollós László: A Kobra napja
• Gáti Péter: Fél ház vőlegény nélkül
• Farkas András: Olimpia Moszkvában
• Greskovits Béla: Kéjutazás Las Palmasba
TELEVÍZÓ
• Csepeli György: Nem félünk a vitáktól?
• Bernáth László: Gombok az asztal lapja alatt, avagy a Rajnai-jelenség
• Avar János: Szvetter, szappan, szike Az amerikai televízióról
KÖNYV
• Csala Károly: Mozi és televízió Alekszandr Trosin könyve
JEGYZET
• Zilahi Judit: Amerikai kritikusok az Ocsar-díjas Mephistóról

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Vita

Vita a forgatókönyvről

Az irodalom mostohagyerekei

Kardos István

„Kevés irodalmi, filmes műfaj élvez ennél kisebb védettséget. Rendezetlen, s megoldatlan a filmírók szerzői joga, erkölcsi és anyagi megbecsülése, érdekeltsége. A filmíró gyakorlatilag alig juthat irodalmi nyilvánossághoz, az irodalom ferde szemmel nézi, s még véletlenül sem ismeri el édes gyermekének…”

 

Mostanában valahogy több szó esik a magyar filmek forgatókönyveiről. Őszintén megmondom, hogy személy szerint örülök is ennek, annak ellenére, hogy a témával foglalkozók sokszor súlyos kritikával illetik a műfaj termékeit. Igaz, váratlanul néhány tárgyilagos mondat is elhangzott az ügyben, főleg egy televíziós sorozat nyitó adásában.

Felfedezések is történnek ebben a témakörben. Felfedezték, hogy a filmeket forgatókönyvek alapján rendezik, s hogy ezeket a könyveket emberek írják. Nem nagy meglepetés ez a világ számára, körülbelül ahhoz mérhető, amikor egy nagyon ronda nő váratlan elhatározással kifésüli homlokából eddig odaszoktatott haját, s a barátai döbbenten veszik észre, hogy szeme is van a hölgynek…

Különben kellemesen meglepett, hogy megkértek, szóljak hozzá egy olyan vitaindító, vagy figyelemfelkeltő beszélgetéshez, amelyhez, úgy éreztem, hogy nekem is lehetnek hasznos gondolataim, s főleg közöm – egyszerűen a foglalkozásom miatt.

A filmforgatókönyvekről – megfigyeléseim szerint – szívesen, s elemzően nyilatkoznak azok, akik soha nem írtak filmeket, s azok a filmrendezők, akik pályájuk kezdetén maguk is átestek ezen a gyerekbetegségen. Akik jelenleg is gyakorló forgatókönyvírók, közöttük – minden ellenkező híreszteléssel szemben – néhány jó nevű író, nehezebben szánják el magukat a „műfaj” elemzésére. Jó okuk is van rá: kevés irodalmi, vagy filmes műfaj élvez ennél kisebb védettséget. Rendezetlen, s megoldatlan a filmírók szerzői joga, erkölcsi és anyagi megbecsülése, érdekeltsége. A filmíró gyakorlatilag alig juthat irodalmi nyilvánossághoz, az „irodalom” ferde szemmel nézi, s még véletlenül se ismeri el édes gyermekének, a filmeket nem kísérheti el a kiadott, nyomtatásban megjelent irodalmi forgatókönyv, a filmírókat kizárták a filmeladási kedvezményekből, a kirobbanó siker, vagy a csúfos kudarc jelzése a nézőszám grafikonján nem tényező a filmíró anyagi, erkölcsi elismerésében…

A megbeszélt időpontban megkaptam azt a két anyagot is, amelyek alapján, vagy azokkal vitatkozva, bekapcsolódhattam a forgatókönyvekről szóló beszélgetésbe. Elolvastam, hogyan vélekednek jeles színészeink erről a műfajról, mesterségről, s megismerhettem Csala Károly kritikus lesújtó véleményét a magyar forgatókönyvírás minőségéről, súlyos hiányosságairól.

Vitára egyik anyag sem ingerelt. A kerekasztal-beszélgetés színész résztvevőivel azért nem vitatkozhattam, mert – az élet furcsa szeszélye – csak egyikük játszott olyan filmben, amit én írtam, s így feltételezhetően a többiek mások forgatókönyveire gondoltak, amikor elégedetlenségüknek, hiányérzetüknek hangot adtak, a kritikus pedig olyan szinten elfogult pályatársaimmal s műveikkel szemben, hogy vitára nem is gondolhattam. Csak az a tudat nyugtatott meg, hogy ő sem rám gondolt, amikor „fölösleges” kategóriába sorolta a forgatókönyveket, hiszen néhány évvel ezelőtt pont az ő baráti és szerkesztői segítségével jelenhetett meg néhány irodalmi forgatókönyvem kötet formájában.

Így aztán, hogy önkényesen kirekesztettem magam a vitából, csak a hozzászólás lehetőségével élek.

Fiatal srác koromban láttam először hús-vér, igazi forgatókönyvírót. A Filmmúzeumban egy hétig bérletes nézője voltam a francia filmeknek, s egy sorral közvetlenül előttem egy valódi forgatókönyvíró ült. Néha belehallgattam az előadások előtt neves filmrendezőkkel folytatott beszélgetéseibe, a fő téma mindig a határidő volt. Mindenesetre fontos embernek tűnt, akit tisztelettel közelítettek meg, s minden esetben ő mondta meg a végleges dátumot. Azontúl, hogy megismertem egy titokzatos mesterség művelőjét, még külön szerencsémnek tarthattam, hogy az illető rendkívül alacsony termetű volt, s így abban a ritka élményben volt részem, hogy végre egy hétig egyfolytában jól láttam egy moziban.

A francia filmek megbabonáztak, s bár addig se kellett moziba kergetni, ettől az élménytől megvadultam, s mindenevő-filmnézővé váltam. Volt olyan nap, hogy három filmet is megnéztem, sőt véleményt formáltam róluk. Véleményemre szakértő közönséget is találtam: bátyám főiskolás barátait. Ők mindig hajlandók voltak néhány szóval elmagyarázni, hogy ahogy én gondolom a dolgokat, az tökéletesen hibás elképzelés, s némi ellenszolgáltatás fejében (bort hozattak velem a sarki kocsmából, vagy befűthettem a hideg lakást) megmutatták a helyes utat, rávezettek az egyedül üdvözítő gondolatra.

A mai napig is úgy érzem, hogy szerencsém volt: fogékony életkorban találkoztam filmesekkel, akiknek lelkes rajongója lettem: eskü alatt vallottam volna bármely bíróságon, hogy a Máriássy-osztály a zsenik gyülekezőhelye. Ezek a fiatal filmrendezők akkoriban – kötelességből is – rengeteget foglalkoztak forgatókönyvírással. Valóságos és irreális történetek kavarogtak az áthatolhatatlan dohányfüstben, a sztorik naponta változtak, kollektív építőmunka folyt, mindenki kedvére alakítgatta, formálta a másik történetét. A sztorik gyönyörű és tragikus fordulatokat vettek, elemezték, vitatták a váltások hitelességét, s térdig jártunk a pszichológiában.

Később is, éveken át minden forgatókönyvüket, vagy kísérletüket olvastam, s egészen természetesnek tűnt, hogy amikor magam is írni kezdtem, a vers, a novella s a drámatöredék, regénykezdemény kezdő írók számára általában kötelezően előírt műfajait nagy ívben elkerültem, s rögtön filmforgatókönyveket kezdtem írni. Fontos dolognak tartom, hogy a forgatókönyvíró viszonylag fiatalon jusson el néhány felismeréshez, nevezetesen legalább ahhoz, hogy a film irodalmi alapanyagára más törvényszerűségek vonatkoznak, mint az irodalom más műfajaira. Vannak dolgok, amelyeket a filmírónak valóban felesleges dolog kifejtenie, hiszen a film természetes erejű vizuális közlése ezt elvégzi helyette. (A sztori, a történet hitele, dramaturgiai logikája, a lélektani indítékok s folyamatok természetesen nem tartoznak ide.)

Már tanár koromban is óvakodtam attól, hogy tanítványaimnak tanácsot adjak. Sokkal inkább az elemzés, vagy a beszélgetés módszerével próbálkoztam, most mégis eltérek a jól bevált gyakorlattól, s egy egyszerű tanáccsal élnék. Filmet csak olyan ember írjon, aki szereti a filmeket, s főleg érdeklődik irántuk. Ezt tartom a legdöntőbbnek, különben is ez az egyetlen dolog, ami megtarthatja ezen a pályán. A filmírónak is szüksége van filmes ismeretekre. De ezeken az ismereteken nem filmtechnikai tudást értek, hanem a filmművészet ismeretét. Filmet írni igazán más filmek ismeretével, szeretetével s ihletésével lehet, s bizonyos szakmai ismeretek, fogások elsajátításának is a legjobb iskolája a filmezés. Vannak filmek, amelyeket a versekhez hasonlóan kívülről tud az ember, s ahogy az emberi agy természetesen emel ki egy gyönyörű metaforát az egész vers közegéből, ugyanolyan természetesen ragadnak meg az emberben filmképek.

Egy időben szenvedélyesen tanulmányoztam mások könyveit. Hazavittem a dialóglistákat, s próbáltam összefüggéseket találni, rájönni, megfejteni filmek titkát. Nem volt felesleges, de a filmezést nem pótolta: az egyidejűség verázsától van megfosztva egy csupasz dialóglista.

Biztosan született már zseniális tehetségű, ösztönösen is filmekben gondolkodó író, aki a labdarúgó zsenikhez hasonlóan, minden tanulás, gyakorlás nélkül is messze kiemelkedik társai közül, de az biztos, hogy az én utam nem volt ilyen egyszerű a filmhez. Sok munkával, tanulással, elemzéssel tanultam meg filmet írni, íróktól és rendezőktől egyaránt. Persze, annyira még abszolút kezdő koromban sem voltam naiv, s főleg ostoba, ahogy egy kezdő forgatókönyvíró lehetőségeinek felsorolásánál Csala Károly a cikkében elképzeli. Soha nem gondoltam volna, hogy egy jellemet elég jelezni, s arra végleg nem, hogy a színész hozza. A színész csak azt hozza, amit a vállára tettek…, s amit kiverekedett belőle a rendező, azt mindig váratlan, de szükséges nyereségnek tartottam. Sokkal inkább megpróbáltam úgy belebújni egy színész bőrébe, hogy maximális lehetőségeket adjak, vagy természetesen adjunk neki. Madaras Józsefre több szerepet is írtam, a Pókfoci igazgatójától, a Köszönöm, megvagyunk munkás főhőséig. Nagy bajban lettünk volna Nyakó Julival is a Vasárnapi szülőkben, a Kabalában, vagy a Köszönöm, megvagyunkban, ha arra várunk, hogy ő hozza a figurát. Hónapok előkészítő munkája van alakításai mögött, amely előkészületekben én is minden esetben részt vettem, a forgatókönyvben is változtattunk dolgokat, az ő különleges egyéniségének a hatására.

Fontos dolognak tartom a tárgyak és szereplők viszonyát, természetesen ez a kapcsolat ritkán sikerül olyan tökéletesen, mint a Madárijesztő című amerikai filmben…

A filmírás legszebb s számomra legfontosabb szakasza a történet kitalálása, formálása. Egyetlen filmtől eltekintve (Álmodó ifjúság) soha nem dramatizáltam játékfilmet regény alapján. Ott, abban a munkában is igyekeztünk Rózsa Jánossal elszakadni az alapregénytől, s új elemekkel közelebb hozni a történetet a mi gondolkodásunkhoz…

A filmírás folyamatában fontosnak s elengedhetetlennek tartom a rendező jelenlétét. A magyar filmszakmában egy filmíró filmrendezők felkérésére ír. A legritkább eset, hogy az ember csak úgy magának ír filmet, a filmtervek az első pillanatoktól rendezőkkel jegyzettek. A történet formálásában, kitalálásában, a történet hordozta társadalmi és politikai indulatok, érzések megfogalmazásában el kell jutnia a rendezőnek és az írónak egy közös alapálláshoz. Csak ennek az összhangnak az elérése után válik magányos alkotóvá a forgatókönyvíró. Több dialógusírót csak egyetlen műfajban látok jónak: a vígjáték műfajban.

Vannak filmek, amelyek már az előkészítő, anyaggyűjtő időszakban is izgalmas munkát jelentenek (Vasárnapi szülők, Köszönöm, megvagyunk, Kopaszkutya), s vannak, amelyek a forgatás során alakulnak igazán izgalmassá (Petőfi ’73). Régebben mindig végigálltam a filmek forgatását. A helyszíni improvizáció néha zseniális fordulatokat is hozhat egy történetbe, de borzasztó nehéz végiggondolni a rendelkezésre álló néhány perc alatt az ötletnek az egész filmre szóló hatását. A kidolgozott forgatókönyv – úgy érzem – nagy segítség a rendezői munkában. Mindig is olyan filmforgatókönyvet igyekeztem írni, amely a későbbi ábrázolási módszerét a maga irodalmi ábrázolásmódjával meghatározza, s nem pusztán a film anyagát, témáit rögzíti.

Végül pedig, mégis csak visszatérve az előbb említett elemzésekhez, kiemelném Csala Károly cikkének azon mondatait, amelyekkel maximálisan egyetértek.

„Természetesen volt, és van a világon másfajta forgatókönyvírás is. Többféle. De – művészi értékű filmek írásáról lévén szó – mind-mind olyan metódusa a forgatókönyvírásnak, amely csak akkor életképes és létjogosult, ha a forgatókönyv írását művészi tevékenységnek fogják fel, s akként gyakorolják.”


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/06 15-17. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7059