Két végzetes vonzerejű pojáca alpári bohócgegjeire épül a film. A kópé tekintetű bonviván (Jack Lemmon) s a kajlatermetű, tulipiros jégeralsót viselő Mikulás (Walther Matthau) egy életvidám özvegyasszony kegyeiért kap hajba... hetven felett (óvodáskortól tartó rivalizálásukat megkoronázandó). Matthauék látható örömmel vetik be boszorkányos praktikáikat, kortalan dinamizmussal és agresszivitással pezsegnek a jupiterlámpák előtt. Felszabadult játékuk mögött mégsem a talentumos színész, inkább a talentumos ember felismerése: az élet a komikum kiapadhatatlan forrása. Infantilis áskálódásaik vibrálóan szellemesek, de piruettjeik, poénjaik valami finom szomorúságot is keltenek a nézőben. Ösztönös civakodásuk mögött öngyógyító tudatosságot sejteni. Homeopatiájuk mintha az ősi indiai bölcselemben rejtezne, miszerint: végy egy tövist, hogy az ujjadba szúródott tövist eltávolíthasd vele, azután pedig hajítsd el mindkettőt. Testi-szellemi erőnlétüket ilyesféle filozófiának köszönhetik; s az apró gonoszkodásokban, engesztelő kedvességben rejlő naivitásnak.
A színész vágyott dimenziója a költészet dimenziója. Matthau és Lemmon alakításai: poétikus feleletek a legmegválaszolhatatlanabb kérdésekre.
