KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
   1994/július
KRÓNIKA
• Keresztury Dezső: Egy költő-filmes – Gyöngyössy Imre emlékére –
• N. N.: Lohr Ferenc
MÉDIA
• Szilágyi Ákos: Orosz médiatáj, magyar ecsettel
• Várkonyi Tibor: A látványosság-állam Politikusok a képernyőn
CYBERVILÁG
• Almási Miklós: A néző belép a képbe Digitalizált tévémozi
ANIMÁCIÓ
• Reisenbüchler Sándor: Norsteinről jut eszembe A rajzfilm Mozartja
• Antal István: Változatok sötét húrra ©vankmajer csodaországa

• Dániel Ferenc: Ki alkalmas a megváltásra? Viridiana
• Bikácsy Gergely: El Rey
FESZTIVÁL
• Hegyi Gyula: A kivonulás szomorúsága Portugál filmhét
• Báron György: Fényírók Mediawave

• Hirsch Tibor: Másmozi A Másképp Alapítvány a Cirko-Gejzírről
• Kovács András Bálint: Megnyitó-töredékek egy kisebbségi mozihoz
• Hirsch Tibor: Megnyitó-töredékek egy kisebbségi mozihoz
• Bakács Tibor Settenkedő: A nyúl nem is létezik Amatőrfilm
• Lányi András: Megnyitó-töredékek egy kisebbségi mozihoz
MÉDIA
• Kozma Gy. Uri: A reklám helye Reklám

• Bárdos Judit: Az olasz kapcsolat Római beszélgetés Giacomo Gambettivel
KRITIKA
• Turcsányi Sándor: Adios, companiero! Távol és mégis közel
• Turcsányi Sándor: Sissy Guitar Néha a csajok is úgy vannak vele
LÁTTUK MÉG
• Hirsch Tibor: A hajsza
• Kovács András Bálint: Végzet
• Mockler János: Ments meg, mert ölnöm kell!
• Tamás Amaryllis: A szomszéd nője mindig zöldebb
• Ardai Zoltán: Lángoló jég
• Kuczogi Szilvia: Tőrbe csalva
• Fáber András: Angie
• Tamás Amaryllis: Ruby Cairo

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Média

Orosz médiatáj, magyar ecsettel

Szilágyi Ákos

A Magyarországnál jóval kevésbé modern és kevésbé demokratikus Oroszország a média terén ma közelebb áll a „fejlett Nyugathoz”, mint mi, egyben-másban meg is előzi.

Ex oriente lux. Igaz, a fény ezúttal kékesszürke és a képernyőkről árad. A nagy keleti televízió fénye mindenesetre furcsa megvilágításba helyezi a Nyugat felé tekintő, Nyugatra tartó Magyarország „média-teljesítményét”, melyet az elmúlt négy évben – immár a demokrácia égisze alatt – nyújtott. A keleties, Magyarországnál jóval kevésbé modern és kvázi-demokratikus Oroszország medialiter – azaz a politika, a demokrácia, sőt az üzlet, a fogyasztás mediatizáltsági fokát és típusát tekintve – ma közelebb áll a „fejlett Nyugathoz”, mint mi, sőt, egyben-másban – például a történelem: háborúk, polgárháborúk, puccsok, felkelések elektronikus szimulálásában – meg is előzi.

 

 

Oroszország „reálidőben”

 

Oroszország, ha még nem is globális, mindenesetre regionális média-nagyhatalom: a hat országos csatornából kettő műholdas adás, mely – az Egyesült Államoktól Magyarországig – bárhol fogható. Manapság a nagyhatalmi és világhatalmi jelenlét is mediatizált, s ezzel – a jelek szerint – a sok tekintetben lemaradt Oroszország modernizációs elitje is tisztában van. Egy nagyhatalom már régóta nem tankjaival, támaszpontjaival, csapataival vagy ideológiájával vetheti meg lábát és lehet jelen a világ valamely pontján, hanem gazdaságilag – árukkal, szolgáltatásokkal, tőkével – és az elektronikus média révén: műholdas kémtevékenységtől a televíziós adásokig. Azt sem felejthetjük el természetesen, hogy Oroszország a televíziós „reálidő” országa is, kiemelt fontosságú média-színtér, ahol úgyszólván nyüzsögnek a nagy televíziós társaságok stábjai, élükön a CNN-nel, mert mindig történik valami, a „világszemnek” résen kell lennie. Ez piacot – keresletet és megrendelést jelent az orosz techno-telemédiumok szakemberei – rendezők, operatőrök, vágók, kisebb-nagyobb magánprodukciós irodák – számára, ismerkedést a nyugati – főleg amerikai – elektronikus észjárással, a legújabb elektronikus technikákkal, ami kihívás az egész orosz médiaiparnak és ezzel együtt minta és ösztönzés is. A média-színtér Oroszország ezáltal nem csupán a globális elektronikus szem médiazsákmánya lesz, hanem maga is egyike e világot figyelő „szemeknek”. Hol a nagy világcégek „bedolgozójaként”, hol önálló szállítóként is. A korlátlan lehetőségeket némiképp talán jelzi a CNN gazdája, Ted Turner és az oroszországi Független Televízió létrehozója, Eduard Szagalájev (a „glasznoszty”-korabeli szovjet televízió e fenegyereke) által megalapított úgynevezett 6-os csatorna, a CNN orosz oldalága, amelyen a múlt év októberi eseményeket már az orosz átlagnéző is egyenesadásban élvezhette, mint a „világfalu” minden rendes lakója. Végül azt sem felejthetjük el, hogy Oroszországban a televíziózás csak kulturális értelemben indult a nulláról, vagy majdnem onnan, de nem technikailag! A hadiiparban felhalmozott csúcstechnológiai szaktudás és technikai kapacitás talán e téren bizonyult a legkönnyebben „konvertálhatónak”, vagyis átfordíthatónak a civil szolgáltatások szférájába. E színvonalat talán érzékelteti némiképp, hogy tavaly októberben, mikor a zendülők az osztankinói tévéstúdiókat ostromolták, s úgy látszott, hogy az oroszországi televíziózás beszorult egy Moszkva környéki titkos bunker-stúdióba, akkor valójában az elnöknek és politikai kíséretének három lehetősége is volt arra, hogy a képbe kerüljön (s jó okuk volt ezt az utolsó pillanatig halogatni): a Kremltől kétszázháromszáz méterre(!) levő Hadügyminisztérium és a Távközlési Minisztérium ugyanis legalább olyan felszereltségű tévéstúdiókkal rendelkezik, mint Osztankinó, ha pedig Jelcin netán ki sem mozdulhatott volna dolgozószobájából, akkor is bármikor megtehette, hogy egyetlen kézikamera segítségével, amelyet műholddal kötnek össze, ország és világ elé lépjen.

Mindezek úgyszólván a poszt-szovjet Oroszország adottságai. Ezen a szinten Magyarország – egészen más adottságai okán – soha nem veheti fel és nem is kell, hogy felvegye Oroszországgal a versenyt. Még akkor sem, ha a „Kárpát-medencei magyar küldetést” a Duna Tévénél sikeresebben is lehetne mediatizálni. Ne adj’ isten! Ámde az a lemaradás, amit a Kelet felől sugárzott elektronikus fény világít meg, nem a szóban forgó adottságokból fakad. Oroszország ezúttal – s éppen ez a meglepő – nem méretekben, világpolitikai fontosságban, katonai vagy gazdasági súlyban, hanem modernitásban előzi meg Magyarországot, mégha ez az előny viszonylagos és a techno-telemédiumokra, főként a televíziózásra szorítkozik is.

 

 

„Modernek” és „antimodernek”

 

Az úgynevezett rendszerváltozás, ahogy Kelet- és Közép-Európában végbement, elsősorban a politikai elitek és a „kultúrahordozó elemek” cseréjét, nem pedig a gazdasági elitek cseréjét jelentette. Törés, szakadás, a „rezsim bukása” nem a gazdasági rend szintjén következett be, a gazdasági rend – bármilyen mutáns jött is létre a hadiállam, a redisztributív vagy korporatív államszocializmus és a „második gazdaság”, a nómenklatúra és a maffia házasságaiból – folytonos, saját logikája szerint épül tovább, már-már organikusan. A szembefordulás, a tagadás, a „rendszer megdöntése” szimbolikus volt, a politikában és a kultúrában valósult meg, egyszerre fedve el és legitimálva a gazdasági rend folytonosságát, s igazolva a politikai elitcsere jogosultságát. Mármost ez a szembefordulás és tagadás attól függően volt „modern” vagy „antimodern”, hogy a megelőző, az államszocialista rezsim arculata mennyire volt az. Ahol erőteljesen modern, mint Magyarországon, ott a politikában és kultúrában végül túlsúlyra kerültek az „antimodern” erők, ahol élesen antimodern, mint a Szovjetunióban vagy Csehországban, különösen pedig Romániában, ott első nekifutásra a „modernek” kerültek legalább relatív túlsúlyra, ami persze országonként mást és mást jelentett. (A második nekifutás, mint azt Lengyelország és Magyarország, a politikai és kulturális antimodernitás sebtiben összetákolt és immár „elesett erődítményeinek” példája mutatja, akkor hozhat e tekintetben fordulatot, ha a társadalom a maga egészében modernebb a frissen hatalomra jutott antimodern politikai és kulturális elitnél. Ezért nem lehetséges fordulat Csehországban, s ezért áll fenn a veszélye egy – a miénkkel épp ellentétes előjelű – fordulatnak Oroszországban vagy Romániában.)

Modernekről és antimodernekről beszélek, mostantól idézőjelek nélkül, mert úgy gondolom, hogy az olyan megnevezések mint „nemzeti erők”, „liberálbolsevikok”, „kommuno-fasiszták”, „nemzeti-bolsevikok”, „kereszténynemzeti oldal”, „fundamentalisták”, „populisták” hasznavehetetlen ideológiai stemplik, amelyeknek legfeljebb óvodás korú kisgyerekek játéknyomdájában lehet helyük. Sőt, mégcsak nem is jobboldaliság-baloldaliság, kormánypártiság és ellenzékiség mentén kerülnek szembe egymással szerte Kelet-Európában és Közép-Európában a „magyar” magyarok (Oroszországban értelemszerűen: „orosz” oroszok) a „nemmagyar” magyarokkal (ott: „nemorosz” oroszokkal), lett légyenek politikusok, újságírók, tévécsinálók, literátorok, bárkik. A „magyar” magyarság („orosz” oroszság stb.) mint politikai kritérium lényegileg antimodern, magának a politikának, a modern politikai tagoltságnak, ha tetszik, a „politikai kritériumnak mint olyannak” a tagadása. Az igazi vízválasztó éppen a modernitás (amin itt a modernitás „posztmodernitásként” jelölt fokát és megváltozását is értem). Eszerint bizonyulnak bizonyos „kultúrahordozók”, szakmai és politikai csoportok és elképzelések – nem, ó nem „magyarnak”, „nemzetinek”, „kereszténynek”, „szocialistának”, liberálisnak”, hanem – modernnek, többé vagy kevésbé modernnek és harcosan antimodernnek. Ehhez még hozzá kell tenni azt is, hogy a modernség már rég nem eszme, ideológia, politikai program – s így nem is képezheti valóságos politikai választás tárgyát –, hanem világállapot: szokásrend, intézményes rutin, észjárás, érzület, légkör, magatartásmód. Ezzel szemben az antimodernitás mindig eszme, ideológia, amely megvalósításra vár és rombolással végződik, lázadás a modern világállapot ellen, előbb-utóbb magántébolyba vagy tömegtébolyba csap át és bukásra van ítélve. Az antimodernitás persze nemcsak eszme, hanem habitus, észjárás, stílus, ízlés is, amely elsősorban arról ismerszik meg, hogy magát „magyarnak” nevezi és minden más stílust, habitust, észjárást, magát a sokféleséget „nem-magyarnak” mondja, politikailag és kulturálisan nemcsak kirekesztve, de démonizálva is minden ilyen „nem-magyart” (avagy – mint Oroszországban is – „nem-oroszt”). Így lesz aztán a „magyarok istene”, a „magyarok demokráciája”, a „magyarok szabadsága” valóságos jelentése szerint „nem-isten”, „nem-demokrácia”, „nem-szabadság”. Nincs az a modern politikai gondolkodás, legyen jobboldali vagy baloldali, kormányzati vagy ellenzéki, amely valaha is „magyar” magyarokra és „nemmagyar” magyarokra tagolta volna a politikai és kulturális világot, s amelyben „Isten”, „szabadság”, „demokrácia” fosztóképzőkként működtek volna. Ez a felosztás az antimodern politikai gondolkodás sajátja, azé a gondolkodásé és esetenként gyakorlaté, amely minden modern osztottságot és tagoltságot egyetlen, fantasztikus ellentétnek rendel alá és ezt az ellentétet többé vagy kevésbé mitologizálja. A bármilyen pártállású, világnézetű, ízlésű modernek így lesznek „nem-magyarok”, „nem-oroszok”..., s mint „idegenek” („fajidegenek”, „népidegenek”, „nemzetidegenek”, mindegy) egyben a Gonosz cimborái, kerítői, eszközei, sötét varázslatuk – a televízió – pedig miként azt egy orosz antimodern megfogalmazta nemrég – nem egyéb, mint a Sátán Temploma.

 

 

„Le a Tel-Avizióval!”

 

A modernitás és antimodernitás ellentéte Oroszországban magát a társadalmat is megosztotta, míg Magyarországon csak a politikai és kulturális eliteket polarizálta. Ezért Moszkvában a modernek és antimodernek „háborúja” nem a médiában – az intézményben és a képernyőn –, s nem is elsősorban a média és a kormányzat között folyt, hanem az utcán, a modern média és a társadalom anti-modern többsége között.

Természetesen Oroszországban is nehezedett bizonyos nyomás az elnöki apparátus és a kormányzat részéről az elektronikus médiára: nem volt és ma sincs „média-törvény”, érvényben maradt a szovjet korszakból ismert úgynevezett „telefonjog” (amikor „föntről leszólnak”), kísértett az információs anyag „jó hírekre” és „rossz hírekre” való felosztása, a központi televízió élén álló elnök kinevezése kizárólag az orosz elnök önkényétől függött (váltogatták is egymást az elnökök szaporán: Kravcsenko után Jakovlev, majd Brágin és végül egy másik Jakovlev következett) és így vagy úgy minden egyes elnök leghőbb ambíciójának megbízója szolgálatát tekintette (Kravcsenko még Gorbacsovét, a többiek már Jelcinét). Az elnök és a parlament közötti politikai harc kiéleződése idején ugyanúgy bekövetkezett az osztankinói – központi – csatorna „jelcinizálása”, ahogy pár évvel korábban „gorbacsovizálása”. A hatalmas tévétornyot Osztankinóban, melyet a moszkvaiak „a mi Eiffel-tornyunkként” zártak szívükbe, rossz nyelvek gigászi injekcióstűhöz hasonlították, mellyel a kormányzati propagandát adják be Oroszország lakosságának. Csakhogy ezek a belső viszályok, kisebb-nagyobb botrányok, elbocsátások, kinevezések először is az osztankinói adásra korlátozódtak (áttételesen a pétervári csatornát és az oroszországi csatornát is érintették, például úgy, hogy a Gorbacsov-érában sztárrá lett fiatal tévészemélyiségek megunván a „gyűrődést” Osztankinóban, egyszerűen átvonultak a másik, a harmadik, a negyedik tévécsatornába), másodszor pedig hatalmi-politikai csatározások vetületei, nem pedig a modernek és antimodernek „média-háborújának” állóképei voltak. Oroszországban mind a kormányzatban, mind a médiában a modernitás erői jutottak túlsúlyra, s e tekintetben a Gorbacsov- és a Jelcin-korszak között nem volt törés, csak az „augusztusi palotaforradalom” által meghúzott finom cezúra: a Szovjetunió széthullása után a modernizáció erői még radikálisabb kurzusba kezdtek, bevonva modernizációs eszköztárukba az elektronikus médiát is. (Az a modernizációs áttörés, amelyet nálunk Hankiss Elemér indított el a televízióban, s amely a kormányzatban felülkerekedő antimodern erők ellenállásán elbukott, Oroszországban maradéktalanul sikerült. Nemcsak az elektronikus média decentralizálódását és „piacosodását” jelenti ez, nemcsak kisebb-nagyobb nyugati–orosz televíziós vállalkozások, társaságok, produkciós irodák létrejöttét – köztük a CNN és a Music TV betörését az orosz médiapiacra –, hanem radikális nemzedékváltást is. Színre lépett az a huszon- és harmincévesekből álló nemzedék, amely „anyanyelvi” szinten beszéli az elektronikus képnyelvet, világot látott, szakmailag felkészült, vállalkozó szellemű, nyugatias orientációjú és vitalitásával, kísérletezőkedvével új utakat tört vagy nyugati – főként amerikai – televíziós műfajokat, stílust, hanghordozást honosított meg az orosz médiában. Huszonéves televíziós sztárok sokasága tűnt fel a képernyőn, gyakran még a napi híradót is afféle „one-man-show”-vá alakítva át. Tatjana Mitkova, Vlagyimir Lisztyjev, Szvetlana Szorokina, Szergej Politkovszkij, Vlagyimir Ljubimov, Alekszandr Nyevzorov például, akik egész sor lehengerlő, száguldó stílusú, a tárgyilagos-informatív hanghordozást ironikus-játékos modorral egyesítő műsort hoztak létre minden televíziós műfajban vagy épp műfajt teremtve. Például a híradóban: Vesztyi, TSZN, 600 szekund, Itogi, Novosztyi. A politikai vita-interjú-crossfire-kerekasztal-választási show, műfajban: Krasznij kvadrat, Politbjuro, Pressz-klub, Vibori 2000, Budka glasznosztyi. Az üzleti élet hírműsorai: ATV Broker, Delo. A szórakoztató és kulturális műfajokban: Matador, Bomond, Oboz, Mi, Do i poszle polunocsi, Pod znakom zodiaka, Ljubov sz pervevo vzglojda, Pole csugyesz. Persze, a modernitás sokszor túlzó, extrém, karikaturisztikus és provinciális jelleget ölt. Például abban, ahogy a kereskedelmi reklámok veszik birtokukba a képernyőt: a Ványa bácsi filmváltozata úgy pergett az orosz televízióban, hogy a képernyő bal alsó sarkában végig ott izzott – sárgán és intőn – a szponzor, az EKO-BANK emblémája.)

Osztankinót nem a kormányzat és nem Jelcin elnök vette blokád alá 1992 júniusában, és nem ők ostromolták meg 1993 októberében, hanem éppen azok a politikai és társadalmi erők, amelyek radikálisan szembenálltak a modern kormányzattal, akik a modernizációs fordulatnak vesztesei lettek, s akiket – antimodern mentalitásukat meglovagolva – a Nemzet Templomában („Nacionalnij Szobor”) egybegyűjtött „orosz” orosz erők manipuláltak és manipulálnak ma is.

„Nem-et mondunk a nemzetellenes televízióra!”, „Le a Tel-Avizióval!” – ehhez nagyon hasonlatos jelszavakat nemcsak az osztankinói tévétorony körül heteken át sátortáborozó lumpenektől hallhattunk, hanem egy-egy médiaelnökök ellen rendezett tüntetésen Budapest utcáin is. Az a kis bűnlajstrom sem lehet idegen a „magyar” magyaroktól, amit 1992-ben „orosz” orosz elvbarátaik állítottak össze, hogy az akkori médiaelnökök és az információügyi miniszter bűneit összegezzék: „Kiszolgálták a nemzetellenes megszálló rezsimet (értsd: Jelcin rendszerét – Sz. Á.); Pszichológiailag elnyomásba taszították a nemzetet; Megrontották az orosz ifjúságot; A televíziót totálisan cionizálták”. És a következtetés, egyben felszólítás az – azóta szétlőtt – orosz parlamenthez: „Népi küldöttek, seprűzzétek ki a televízióból Oroszország árulóit!” A retorika hasonlósága nem meglepő: az antimodernitás mindenütt ugyanarra a rugóra jár. A különbség másban van. Míg Oroszországban az antimodern társadalom csapott össze az utcán a modern médiával, azzal, ami és azzal, ahogy abban megjelent, addig Magyarországon a kormányzatban túlsúlyra jutott antimodern erők utcai szabadcsapatai igyekeztek ráijeszteni a modern médiára és magára az egész modern magyar társadalomra.

Az a modernizációs kurzus, amelyet Gorbacsov indított el a szovjet birodalmi antimodernek ellen és Jelcin vitt tovább, egyelőre legalábbis legyűrve az új orosz antimodernek – neokommunisták, fundamentalisták, monarcho- és posztfasiszták – ellenállását, a gazdaságban, az életminőség tekintetében nem látszik túl eredményesnek. Két területen azonban sikeresnek mondható: az orosz államberendezkedés modernizálásával megvetette egy új stabilitás alapját (ilyenek már ezek az orosz modernizációs kurzusok!), új állami erőközpontot hozott létre és az elektronikus médiában végbement forradalmi változásokkal sikerült mediatizálnia az új politikát, mederben tartani az események menetét. Ezúttal az elektronikus kép látta el a modernizációs mézeskalács és korbács kettős feladatkörét az állam kezében. Végső soron sikerült egy hatalmas elektronikus Patyomkin-falut létrehozni így, amelyet – posztmodern szellemben – helyesebb lenne talán a Simulacrum filozófusáról Baudrillard-falunak nevezni, hiszen már nem egyszerűen a valóságot elfedő, helyettesítő kép, hanem valamiképpen maga a valóság.

 

 

„Aki magyar, minket néz!”

 

Aki emlékszik még a szovjet antitelevíziózás hőskorára, a szovjet restauráció éveire, Brezsnyev tévéhíradójára, az egy és oszthatatlan Vremjára, a rezdületlen komolyságú bemondószobrokra, akik csak az állam patetikus és kenetteljes hangján voltak képesek beszélni, pontosabban szólva felolvasni, hisz ez a híradó elsősorban beszédek, rendeletek, párthatározatok leplezetlen – semmi súgógép! – felolvasásából állott, nos, az talán arra is emlékszik még, hogy micsoda szakadék választotta el ezt a televíziót a korabeli magyar televíziózástól. A 70-es és 80-as években kibontakozott, jórészt külső hitelekből fedezett, államszocialista-korporatív mederben tartott, sok tekintetben engedményszerű, kikényszerített magyar modernizáció nem hagyhatta érintetlenül a televíziózást sem. Moszkvából visszajönni Budapestre a 80-as évek elején olyan volt, mint Nyugat felé átlépni a magyar határt – televíziózás tekintetében is. A magyar televíziózásnak ez a relatív – a kádárizmus felől nézve inkább elszenvedett, mint akart – modernitása mint stíluserőfeszítés, hangvétel mind erőteljesebbé vált a 80-as években, meglehetős összhangban a magyar társadalom modernizálódásával. A pártállami kényszerek, nyomások, politikai tabuk gyors leépülésével az évtized végén a televíziós modernitás szelleme mintegy kiszabadult palackjából és küzdő, harcos szellemből uralkodó, mindennapi normális szellemmé vált. Innen nézve bámulatos az a „média-teljesítmény”, amelyet a politikában és kultúrában átmenetileg túlsúlyra jutott antimodern erők a – köz szolgálatából a kormány szolgálatába állított – televízióban produkáltak röpke pár év alatt. Ezúttal ugyanis, ha szabad ezzel a fordulattal élni, a televízió antimodernizálására került sor, valamiféle bizarr időutazásra egy olyan televíziózás korába, amely Magyarországon nem is létezett. Elegendő talán itt a politikai hírműsorok – főleg az Egyenleg felszámolása után eggyé és oszthatatlanná vált Híradó és A Hét – „elvrémjásodására” utalni, a „nemzet” (értsd: „magyar” magyarok) nevében megszólaló, kenetteljesen-uszító hangú bemondóival és riportereivel, a szó – méghozzá az üres és ideologikus szó – elburjánzásával a képernyőn, ami az elektronikus képpel szemben táplált antimodern bizalmatlanságról és félelemről árulkodik. Nem is annyira a Brezsnyev-kori szovjet hírműsorok színvonalára esett vissza az utolsó fél-egy évben a magyar „médiateljesítmény”, hanem inkább az ötvenes évek nemlétező magyar televíziójának végrevalahára elképzelhetővé vált színvonalára: hosszú hónapokon át egy páratlan, egy fantasztikus televíziót láthattunk, egy egzotikus mutánst, amelynek titkát a Simulacrum-szakértők még sokáig fogják tanulmányozni. Mert nem pusztán arról volt itt szó, hogy – „média-törvény”, azaz média-szabadság híján – valamely politikai program, párt, kormányzat szolgálatába állították a televíziót, hanem arról, hogy saját természetéből, közegéből fordították ki: ledöntötték az elektronikus kép modern bálványát, hogy eljöhessen értünk a megváltó szó. Egy olyan – valaha a modern televíziózás élvonalába tartozó – külpolitikai hírműsor, mint a Panoráma a parlamenti választások előtti utolsó adásában már csak „magyar” magyar zagyvaságokat beszélő fejek képcsarnokát tudta nyújtani, középpontjában a súgógépről engesztelhetetlen szigorral nemzetmentő szózatát felolvasó költőpróféta beszélő fejével. Szó, szó, szó... Önkéntelen is a 70-es évekbeli szovjet vicc ötlött az ember eszébe: „Szép dolog is ám a televízió! Az ember csak behunyja a szemét és tisztára mint a rádió..:’

Amennyire igaz, hogy az orosz társadalmat az elmúlt öt-hat évben a modernitás sokkja érte a képernyőről, a televízió eszköz volt az ügyeletes „civilizátor”, az államelnök és a modernizációs elit kezében, annyira igaz az is, hogy a magyar társadalmat viszont az antimodernitás sokkja érte a képernyőről és a „nemzeti erők” is eszköznek tekintették a televíziót, csak épp nem a modernizáció, hanem a „nacionalizáció” eszközének: a politikai hírműsorok és dokumentumfilmek a hitetlenné – azaz „nem-magyarrá” lett és tett – nemzet megtérítésének szolgálatában álltak. A politikai hírműsorok szerkesztői és műsorvezetői a Nemzetvallás misszionáriusaiként léptek fel, minden hírműsor egy-egy mise lett a Nemzet Templomában. S az csak természetes, hogy mindenféle jöttment hír csak úgy nem nyerhetett bebocsátást az ilyen Templomba, s hogy a hírek hierarchiáját nem fontossági vagy érkezési sorrendjük, hanem rangjuk, leszármazásuk, protokolláris és reprezentációs értékük határozza meg. Ezekben a hírekben hinni kell és csak az fog hinni bennük, aki „magyar”. Az antimodern televízión ugyanis ez a felirat áll: „Aki magyar, minket néz”. Aki tehát nem „minket néz”, az már pusztán ezáltal „nem-magyarként” definiálja magát.

 

*

 

A magyar média-háború nem pusztán hatalmi harc, kormányzat és ellenzék kulisszák mögött folyó politikai háborúja volt, hanem a képernyőn is megjelenő küzdelem modernek és antimodernek, a hűvösen-tárgyilagos, informatív-objektív, piacilag orientált elektronikus kép (és természetesen képi manipuláció) és a térítő-nevelő-felvilágosító-leleplező irodalmi szó (és a vele való manipulálás) között. A „nyelvében élő nemzet” elhivatottjai, letéteményesei, küldöttei rontottak neki huszáros rohammal a tévékameráknak, hogy az elektronikus képet szóélre hányják. Valahogy úgy, ahogy egy 1991-ben készült szovjet karikatúra az „augusztusi puccsisták” és a reformerek összecsapását ábrázolja: az egyik oldalon Csapajev és géppuskásai a múltból, a másikon televíziós képernyők és tévéantennák. Az antitelevíziózás magyar szólovagjai azonban nem tanultak 1991 orosz augusztusából, amikor az utcára kivezényelt tankokkal videokamerák és fényképezőgépek szálltak szembe: „Körülöttünk kamerákat és fényképezőgépeket tartó emberek sokasága – emlékezik vissza az augusztusi eseményekre egy fiatal tankista. – Megállás nélkül filmeztek és fényképeztek. Tankjaink mellett Volgák haladtak, azokból is minket filmeztek. Annyi volt a kamera, mint a tenger. Soha életemben nem láttam még ennyit együtt. Fényképezőgépek vakui, videokamerák infravöröse az éjszakában, ameddig a szem ellát. Úgy látszik, valaki tudta, hogy erre fognak vonulni a tankok és jóelőre felkészültek rá, hogy jövünk.” Felkészültek, de nem Molotov-koktélokkal, páncélököllel, tankcsapdákkal, hanem kamerákkal fogadták a tankokat és a tankok hatalmán nyugvó régi rend tehetetlennek bizonyult az elektronikus média hatalmára alapozott új renddel szemben. A régi szovjet antimodernek ugyanabba buktak bele, amibe nálunk az újak: azt hitték, nincs hatásosabb a nyers erőnél és a szó hatalmánál, és a televíziót csak el kell foglalni – intézményestül-képernyőstül. Ezzel az erővel akár be is szüntethették volna az adást. S mert nem ez történt, végül is egyfajta politikai harakirit követtek el, csak nem szamurájkarddal, hanem televízióval. Hely, idő, médium, ország, világállapot – mind-mind eltéveszték. Aki „népben-nemzetben” s nem képben-információban gondolkodik, aki egy egész országot akar „magyarság-teljesítményből” levizsgáztatni, miközben szabadság-teljesítménye, demokrácia-teljesítménye, hatékonyság-teljesítménye a nullával egyenlő, az előbb-utóbb menthetetlenül kimarad a képből.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/07 04-09. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=670