CybervilágDigitalizált tévémoziA néző belép a képbeAlmási Miklós
Valakinek nem tetszik a Casablanca vége, és átcseréli a szereplőket: Bogart megkapja a nőt... Az új technológiáknak köszönhetően immár rendezőként dolgozhatunk. Alice-szel fordult elő, Tükörországban, hogy belépett a tükörbe, s olyan kalandban volt része, amely gyerekkorunkban mindnyájunk álma volt: megnézni, mi lehet a tükör mögött? Az igazi kunszt persze az lett volna, ha a tükör képsíkjába tudta volna beügyeskedni magát. A tükör ugyanis csak akkor lenne átjárható, ha egy „másik világ” kapuja lenne, felnőttként azonban tudjuk, hogy mögötte legfeljebb a foncsort találjuk, mögötte ugyanaz a világ található, ami előtte. Mégis, évszázadokon keresztül a misztériumok és legendák, optikai kísérletek és festészeti megoldások sora babrált a tükörmetaforával. Gondoljunk a Narcissus-mítoszra, a víz felületén tükröződő arcmás végzetesen csábító vonzerejére, vagy arra a szokásra, hogy ha valaki meghal a családban, a tükröket letakarják: nehogy valaki onnan „benézzen”, netán visszatérjen... És egy ember képét „ellopni” – például lefényképezni – még ma is veszedelmes játék mondjuk Afrikában: hiszen akié a kép, azé a leképezett ember lelke. De számunkra is ismerős e mitológia: még pár évtizede is kedvenc fogása volt a babonás szerelmi praktikáknak, hogy kiszúrják a vetélytárs szemét a megszerzett fényképen. Egy ilyen fogással – szól a babona – akár el is lehet pusztítani a kép modelljét.
Az igazi nagy kaland azonban az lenne, ha be lehetne lépni a képsíkba. A film elhomályosította ezt az atavisztikus vágyat, anélkül, hogy lelkünk mélyén végképp lemondtunk volna róla. A tükör – akár mese-fordulatként, akár narratív toposzként – ott lappang még a modern filmművészetben is. (A Sangháji asszonyban például egy tükörkabinetben történik a leszámolás: a sok-sok üvegfelületen ott az ellenfél, de magát személyesen nem lehet látni, a főszereplő lődözi a tükröket, hiába, ellenfele „láthatatlan”, s ezért győz.) Egyáltalán, a tükör-motívum mindig is kedvenc játék-eleme volt a filmnek: kép-a-képben trükk, titkokat felfedő „kulcslyuk”-effektus, tükörben látni, ami egyébként láthatatlan (Szárnyas fejvadász), vagy a tér kitágításának, megduplázásának eszközeként számtalan formában találkozhattunk vele.
Most azonban, a komputer és video klónozásával már arra is mód nyílik, hogy a néző végre beléphessen a képbe. A forradalmat a kép digitalizálása hozta: álló vagy mozgóképet fel lehet bontani parányi elemeire, melyeket digitálisan lehet tárolni, s ezzel nemcsak a kép és film tárolásának új (egészségesebb) módszere született, hanem a képpel való manipulálás korszaka is megnyílt. A digitális technikának köszönhetően más alakban, más elrendezésben is újra lehet teremteni a filmképet. A néző bele is tud nyúlni a jelenetbe, „megfoghatja” az egyik szereplőt, kicserélheti egy másikra, behívhat egy figurát egy másik filmből, beállíthatja az éppen látott történetbe – vagyis ott lehet, ahol a képi történés. A képsík – sőt a képtér – manipulátora a cselekmény formáló résztvevője lehet. Gondoljuk el, hogy valakinek nem tetszik a Casablanca vége, és átcseréli a szereplőket: Bogart megkapja a nőt, a bujkáló ellenálló pedig elrepül a ködbe, nem kell sírni, itt a boldog vég.
Ma még csak kísérleti stádiumban van ez a fajta közreműködés, ám ha így lesz, akkor radikálisan megváltozik a néző és kép viszonya. A kép hagyományosan azt sugallta, hogy szemléljük: mivel elemei nem változtathatók, a befogadó legfeljebb csak fantáziájával tudta kiegészíteni azt, amit lát. Festmények esetében közelebb vagy távolabb állhat a képtől és ezzel virtuálisan változtathatja a képen látható jelenet nézőpontját – más és más válik számára élesebbé, részleteiben teljesebbé. Ahonnan aztán a képegész is más értelmet nyerhet. Nem a kép, a néző mozog, változik. Még a hagyományos filmkép esetében is ez a helyzet, bár itt a nézőpontot a kamera helyettesíti: hol közelebb lép a fontos részletekhez, hol épp eltakarja azt, amit mutatnak nekünk – sőt a filmhatást ez a relatív tehetetlenség fokozza. Mert végül mégiscsak meglátjuk azt, amit egy ideig eltitkolt a kép, akkor, mikor már kellő szintre emelkedett bennünk a kíváncsiság feszültsége. Bármint van is, mint nézők – szemlélődünk. A kép érinthetetlen – volt.
Az új, interaktív kép ezt a kényelmes és egyoldalú viszonyt borítja fel: nem mi vagyunk kiszolgáltatva a kép által kínáltaknak, hanem fordítva, belenyúlhatunk a képbe, úgy alakíthatjuk, ahogy szeretnénk, kvázi-rendezőként „dolgozhatunk” a történeten: kis túlzással azt is mondom, hogy a kép – én vagyok. Talán még magamat is inzertálhatom a jelenetben: egyszer csak ott vagyok a filmsztoriban, velem is történnek az események. Bár ez utóbbi játékvariáns még csak vágy: ehhez ugyanis az kellene, hogy olyan képbe léphessek be, melynek szituációját, fordulatait nem ismerem – hogy élvezni (szenvedni) tudjam annak váratlanságát. Szóval itt állunk, Alice Tükörországának bejáratánál.
De vajon fel vagyunk-e készülve erre a változásra? A befogadó potenciális aktivitásával a kép-néző viszony évezredes misztériuma változik meg. Mert a kép változatlansága azt is jelentette, hogy mindig vissza lehet térni hozzá, ugyanolyan marad, miközben mi változunk, s ezzel újabb és újabb jelentéseket fedezünk fel benne, azaz másképp látjuk azt, amit korábban. (Ennek a szereposztásnak fantasztikus ellentétével játszik Oscar Wilde Dorian Gray arcképe című elbeszélése: a hős nem öregszik, szerepét a kép veszi át, aminek kellemetlen következményei lesznek.) A kép ilyen „kihelyezettsége” (Gehlen) – támpont volt az élet változásában, az identitás átalakulása volt mérhető a képhez való szemlélődő viszony változásában. „Ő” ugyanaz maradt, és én mást látok benne – mert én lettem más: a kép állandósága mérce lehetett. Ami a primitív kultúrákban azt is jelentette, hogy a képhez nyúlni – tabu; amely a közösség „letéteményeseként” ügyelt arra, ami számára fontos, összetartó, közös identitást jelentett. (Ugyanakkor a modern kultúrákban ez a tabu is közrejátszott abban, hogy a képeket „megtámadják”, szétszabdalják, hogy III. Napóleon lovaglópálcájával csapjon rá: feltehetően meg akarta büntetni, mert hogy „olyan”...) Másrészt, e tabu következménye, hogy a csak szemlélődő passzivitása a belső látás kifinomodását, a fantázia csiszolódását hozta magával: bár látszatra semmit sem csináltam, csak nézelődtem, ám belül valami történt.
Ha azonban eltűnik az érintés-tabu, ha bele szabad/lehet nyúlni a képbe, minden megváltozik. A befogadó aktív szemlélő lesz: a képet – nagy vonalakban – továbbra is készen kapja, és azt élvezi, de úgy, hogy kedve szerint változtat rajta: ezt meg azt a gombot kell megnyomnia, hogy innen-onnan figurákat, tárgyakat, elemeket helyezhessen el a képben. A néző – ha ügyes – azt lát, amit csinál.
Kérdés azonban, vajon a néző ki akar-e lépni ebből a passzív-szemlélő szerepből? A pszichológusok válasza megoszlik. Az már látszik, hogy az ifjabb korosztályok, akik már a Nintendón és komputeren nőttek fel, imádják nyomkodni a gombokat: benne élnek a képben – már amennyire az eddigi technikák ezt megengedték. Számukra természetes, hogy meg kell dolgozni az élvezetért. Végül is minden jó játék munkaigényes, és mennél nagyobb az energiabefektetés, annál nagyobb az élvezet. A felnőtt nézők azonban „lustábbak”: számukra a televízió és a mozi arra való, hogy hátradőljenek a fotelben (zsöllyében) és várják, mit kínál számukra a kép – passzív fogyasztók. Mert, hogy még dolgozni is kelljen az élvezetért, az már túlzás lenne: melóból elég a 8-10 óra, most tessék engem szórakoztatni és békén hagyni.
A szakértők azt mondják, hogy ez a ketyere-rendszer – optikai kábelrendszer, telefónia, komputer és tévé, üzlet-, bankhálózat – akkorra fog kiépülni, mire a mostani tizenéves generáció felnő. Ők már aktív befogadóként akarnak majd szórakozni. És persze velük alakul ki az a több milliárdos piac, amely rentábilissá teszi ezt az irdatlan befektetéssel épülő rendszert. (Csak az induló infrastrukturális beruházás 100 milliárd dollár nagyságrendű.)
Továbbá az is nyitott kérdés, hogy vajon a mese-tradíció pszichológiája nem azt igényli-e, hogy egy valaki meséljen, és más valakik hallgassák, nézzék a történetet? Nemcsak a gyermeki reakció jár erre a kulcsra, de a regényolvasó vagy színházba járó is így viselkedik: olyan, több ezer éves kulturális dresszúra ez, ami csak úgy ukk-mukk-fukk nem építhető le.
Egyébként is a Nagy Balhé megvalósítása, miszerint a néző „beléphet a filmképbe”, paradox feladat. Csak akkor valósulhat meg, ha a néző maga találja ki a történetet, és annak szereplőit, a kalandokat és csapdákat – akkor is, ha előregyártott elemekből dolgozik. Még az is lehet, hogy a technológiai forradalom ezt is lehetővé tudná tenni. Csakhogy az ígéret nem erről szól. A jövő legfeljebb annyiban hasonlít ehhez a képhez, hogy egy más létező film-sztorit kisebb-nagyobb mértékben át lehet majd alakítani – a „központi etetőtől” (mesélőtől) való függés már csak pszichológiai okokból is megmarad. (Túl azon, hogy csak az „etető”-modell profitábilis...)
Ezért úgy gondolom, némileg utópisztikus azoknak a jó szándékú kutatóknak a javaslata, akik ezt a fantasztikus technológiai lehetőséget ki akarják menteni a „központi etető” – az információ-monopólium-modelljéből. Ilyen javaslat az egyik komputer-zsenié, Michell Kaporé. (Az általa alapított cég vezette be a Lotus 1–2–3 programot, amellyel Kapor milliárdos lett). Szóval ez a Kapor-fiú úgy gondolja, hogy az „elektronic superhighway” lehetőségeit az emberi kommunikáció sokfélesége számára lehetne értelmesebben hasznosítani: hasonlóan az egyre bővülő E-mail rendszerekhez, 100–200 millió ember számára lehetne megteremteni a (majdnem) közvetlen érintkezés lehetőségét. Én itt, Pesten megírom valakinek Ausztráliába, hogy min dolgozom és hol akadtam el, ő ugyan az időeltolódás miatt éppen alszik, de mikor felébred, és bekapcsolja komputerét, boldogan válaszol – „beszélgethetünk” anélkül, hogy ismernénk egymást.
Igaz, hogy ez csak egy lehetőség, de még ez is jobb, mintha csomagküldő áruházak katalógusaival és légitársaságok jegyirodáival lehetne csak „beszélgetnem”. Kapor szerint ez lenne a kommunikáció igazi demokratizálása: megszűnne a központi etetőrendszer, és helyette „mindenki-mindenkivel” kapcsolatot tudna találni. Ami a televíziózás mai rendjéhez képest látszatra anarchikus kavarodást hozna, ám segítségével valójában egy lazább, sokféleséget biztosító kapcsolatrendszer alakulhatna ki.
Szép, szép. Mégis úgy érzem, ez a megoldás legfeljebb értelmiségi passzió, azoknak jó, akik szellemi munkát folytatnak. Különben is a baráti csevegés face-to-face közvetlenségét semmi sem tudja pótolni – bár ma már mindenféle vicces, intim, pornó és szerelmes közlemények keringenek az éterben. Később talán fotók, házilag készített videóklipek is megjelenhetnek. Kapor szerint az eszmék szabadabban áramolhatnának, szelektálódhatnának, gyorsabban válhatnának divattá, közkinccsé – az emberiség gazdagodna. Ha a befogadó eszmékre éhes...
De mi lesz a Nagy Balhéval: bekerülni a képbe? A virtual reality, a komputer által generált környezet, partner, élvezet még mindig csak kívülről diktált élmény, a befogadó, ha komolyan gondolja, egy általa kreált mesében akar szereplő és néző lenni egy személyben – mondom ismét. De vajon, megvalósítható-e a cselekvő és a szemlélő szerep összevonása?
Az életben ugyanis vagy nézők vagyunk – ekkor nemcsak szemlélődünk, hanem ítélkezünk is: a szomszéd már megint veri a gyerekét, micsoda népek vannak –, vagy aktorok, ekkor viszont nincs érkezésünk szemlélődni, valamit minél előbb meg kell oldani (például defektet kaptunk egy forgalmas úton, keccsölünk mint a motolla, hogy minél előbb tovább mehessünk.) Aki itt nézelődik, az a „másik”, ő adja a jó tanácsokat, amitől felmegy a vérnyomásunk („uram, ha azzal a pejsznivel megfogná..”). Aztán, mikor legközelebb valakit hasonló helyzetben látunk kínlódni, mi leszünk a szemlélők – kárörvendezők vagy segítőkész tanácsadók. Az életben e két szerep – azonos időben – nem egyesíthető. Lehet, hogy a technikai robbanás ezt a különbséget is meg fogja kísérelni eltüntetni, ám az eredményben kételkedem.
Marad az álom és a Nagy Balhé ígérete: ott is lenni a képben, és nézni is magam – egy olyan történetben, amelynek nem tudom a végét, nem ismerem kalandjait. Addig is egy nagy táska pénzt fogok kiadni ketyerékre és programokra, hogy legalább írhassam leveleimet a nagyvilágba szerteszét.
Hogy be ne ugorjak a képbe...
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1054 átlag: 5.64 |
 |
|
