KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1985/június
• Gaál István: Griffith lázas türelmetlensége Intolerance
• Ardai Zoltán: Anzix a trafikból Higgyetek nekem!
• Koltai Ágnes: Egy eretnek műfaj Beszélgetés Gyarmathy Líviával
• Kornis Mihály: Az Apokalipszis diszkrét bája A nagy zabálás
• Márton László: „Lám a cápa szája tátva...” A cápa
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Felhőbe lépő film Nyugat-Berlin
• Zsugán István: Film, eredj, légy osztályharcos! Havanna

• Fekete Ibolya: Falfúró Filmnovella
• Grunwalsky Ferenc: Falfúró Filmnovella
• Szomjas György: Falfúró Filmnovella
LÁTTUK MÉG
• Zalán Vince: Egy asszony visszanéz
• Márton László: Szaffi
• Barna Imre: Mégis, kinek az élete?
• Hirsch Tibor: Halál egyenes adásban
• Bánlaki Viktor: Egy filmcsillag élete
• Faragó Zsuzsa: Bocsássanak meg, kérem!
• Szentgyörgyi Rita: Folyópart tangó
• Harmat György: Öt láda aranyrög
• Tóth Péter Pál: Kígyóméreg
• Gáti Péter: Katapult
• Kapecz Zsuzsa: Gyermekrablás Caracasban
• Ardai Zoltán: Kölyökbanda
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: A jövő Milyennek szeretném?
KÖNYV
• Bikácsy Gergely: Az új hullám húsz év múltán

             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Könyv

Az új hullám húsz év múltán

Bikácsy Gergely

 

Paradox módon az egykori francia új hullám jelentőségét éppen azok a kritikusok és filmtörténészek teszik nyilvánvalóvá, akik negyedszázad múltán sem szeretik, akik más ember- és társadalomrajz hívei. Ilyen Jean-Pierre Jeancolas, a Cahiers körével, kritikusaival és kedvenceivel mindig is szemben álló folyóirat, a Positif egyik szerkesztője. Jeancolas valójában történész: történeti-szociológiai szempontból tekinti át az V. Köztársaság filmjeit és filmgyártását A franciák filmje című munkájában. Nagy érdeme, hogy az egész francia társadalmat, mozgásait, állapotát, félmúltját és jelenét vizsgálja, a gyártás és forgalmazás mechanizmusát, a hatalom és a filmalkotók, a napi politika és a közönség bonyolult kapcsolatát tudja megvilágítani. Könyve tulajdonképpen arról szól, ami a moziban nem látható, de ami nélkül a filmek meg sem érthetők, minden értéke ez, és minden hiánya is ebből fakad.

Jeancolas könyve 1979-ben jelent meg. Előtte alig született igényes vállalkozás az új hullám utáni korszak feldolgozására, csupán Claire Clouzot 1972-es, igen alapos és jól dokumentált, józan és kitűnően szerkesztett kötetét említhetjük. Az utóbbi években aztán több fontos munka is napvilágot látott ebben a tárgykörben, köztük például Marcel Martin ismertető jellegű összefoglalója a Cinégraphiques nevű új sorozatban, s említhetjük Jean Collet Truffant, Raymond Lefèvre Godard, vagy Marion Vidal Rohmer munkásságával foglalkozó könyvét.

Az egyik legrégebbi és legjobb francia filmkönyv-sorozat, a 7e Art (Hetedik Művészet), melyben annakidején Henri Agel és André Bazin művei jelentek meg, most két igen fontosnak látszó kiadványt szentelt a témának. Az egyik afféle „dosszié”, izgalmas emlékezés- és interjúgyűjtemény: a nouvelle vague egykori fő-alakjai beszélnek ma, huszonöt év múltán a „mozgalomról”, vagy „iskoláról” (a szavakat ők maguk teszik idézőjelbe: kivétel nélkül tagadják, hogy tudatos mozgalom vagy filmiskola vezetői és részesei lettek volna). Addig-addig tagadják persze, s az ilyen makacs, sokszor indulatos tagadásoknak ez ismert sajátossága, hogy az olvasó nemcsak gyanút fog, hanem meggyőződésévé is válik a dolog ellenkezője: mégiscsak valamifajta művészeti mozgalom forgatta fel a fáradt és unalmas esztéticizmusban fuldokló francia filmet 1958–59-ben, hogy Godard, Truffaut, Rivette, Rohmer és Chabrol mégiscsak hasonlóan képzelték el a maguk moziját, mint elődeik. A kötet nagy érdeme, hogy nemcsak ők, a nouvelle vague legalább névről mindenütt, még nálunk is ismert főszereplői, hanem producerek, forgalmazók operatőrök és zeneszerzők is nyilatkoznak, emlékeznek, például a producerek közül Pierre Braunberger, a Godard-filmek gyártója, vagy a forgatókönyvírók közül Jean Gruault, aki Resnais és Truffaut munkatársakónt, de még inkább az ötvenes évek filmre készülő egykori fiatal csapatának hajdani „mozgatójaként” kicsit mindent jobban s közelről megvilágít, akár egy anekdotával.

Az anekdoták és ellenőrizhetetlen történetecskék szépen megtöltik a kötetnek ezt az interjú-fejezetét, s egy szigorú esztéta azt is mondhatja, mindez jelentéktelen és felesleges, mi mégsem látjuk annak. Egyrészt a legtöbb egymást cáfolja, és ez már valami. Minden nyilatkozó csaknem dühödten ragaszkodik apró-cseprő és a másikat cáfoló sztorijához, állítólagos perdöntő emlékéhez. Olyan ez, mint a krimikben, melyek ihletését az új hullám úgy kedvelte: az apróságok fölértékelődnek a kívülálló szemében, s megsejtjük, hogy volt valami nagy, közös ügy, melynek széthullása után leginkább azt kell tagadni, hogy egyáltalán létezett.

Az interjú-részen kívül érdekes és mulatságos a kritikai körkép: „Akkor” és „Most”, olykor ugyanannak a kritikusnak a saját magát cáfoló és diszkreditáló írása, s ez mintegy szerves folytatása a memoár-interjúknak. Valami fontos, valami jelentős lehetett abban, ami még huszonöt év múlva is szabálytalan lélegzetvételre készteti az emlékezőt. Például 1962-ben így: „Az új hullám minden egyes filmje a rendező epilepsziás rohama”; Raoul Coutard, a nouvelle vague legigényesebb operatőrje ma: „Talán csalódást okozok önöknek, de az új hullám Godard-on kívül nem létezett...” A kötetnek van egy tanulmány-összeállítása is, s ki hinné, annyi vértolulásos emlék után milyen üdítő tud lenni egy nyugodtabb hang még akkor is, ha filmkritikusok hangja ez. Kiemelkedően értékes például a Godard- és Truffaut-monográfiájával ismert Jean Collet elemzése, melyben a szerző nyitva hagyja az összes kérdést. Márpedig kulcskérdéseket vizsgál: mit jelentett a nouvelle vague-filmek „elkötelezetlensége”? Mi volt, de egyáltalán volt-e új etikájuk e filmeknek? Miben állt személyes jellegük? s mondanunk sem kell, hogy csak formálisan hagyja nyitva a kérdéseket, hogy nem direkten felel rájuk, hanem közvetve: a nouvelle vague-filmek személyes jellege, a gyakori önéletrajzi indíttatáson, a „töltőtoll-kamerán” kívül éppen az volt, hogy nem ítélkeztek a szereplők fölött, nem vád- és védbeszédet tartottak, ahogy Collet fejezi ki: „hőseiket, figuráikat nem denunciálták.”

A „7e Art” sorozat másik új darabja René Prédal Jelenkori francia filmművészet című könyve. „Senki sem értheti meg mélyebben a mai francia filmet, ha nem a nouvelle vague vizsgálatával kezdi” – írja rövid előszavában. Meg is vizsgálja, gazdasági és esztétikai oldalról egyaránt. Könyvének persze nagy részét, s tegyük hozzá, legértékesebb fejezetét az 1972/73-tól kezdődő korszak tölti ki. S itt már feltétlenül egy – csupán a magyar olvasó és mozinézőt érintő – jelenségnél kell megakadnunk. Minálunk kritikusok és nagyközönség is egyetért abban – ritka összhang –, hogy a mai francia film egészében véve érdektelen, lapos, alig létezik. Prédal, s ezzel csupán az általános francia kritikai közvéleményt fogadja el, 72–73 fordulatát abban látja, hogy Doillon, Eustache, Pialat és Duras személyében olyan új rendezők raja lépett fel, amely az új hullám túlélői, Rivette, Rohmer és Truffaut mellett a francia film jelenét és feladatát gyökeresen másként képzeli. Másként csinálnak filmet. Ez a fordulat lassúbb és kevésbé látványos, mint az új hullámé volt 58/59-ben, de ugyanolyan döntő, bizonyítja aztán könyvében a filmek és rendezői pályák kétoldalú: szociologikus és esztétikai elemzésével.

Mit szóljon mármost mindehhez az a magyar néző, aki a fenti s a francia filmmel alaposabban foglalkozó minden igényesebb kritikus szerint legfontosabb rendezőknek még a nevét sem hallhatta, nemhogy filmeiket láthatta volna! (Csak Truffaut a kivétel, őt ismerhetjük egyedül.) De a hetvenes évek új alkotói közül senkit! Az új hullámos ifjúból mára lassan bresson-i tekintélyre szert tevő mester, Eric Rohmer minálunk egy kísértetiesen rosszul forgalmazott filmmel „szerepelt”, s kritikusi értékelés híján néhány egyetemista magánügye lett a Kinizsi-moziban. Mit szóljunk Maurice Pialat-hoz, aki húsz éve rendez, s a hetvenes-nyolcvanas éveknek egyértelműen az egyik legfontosabb alkotója? Jacques Doillon-tól mikor láttunk filmet? S ezek csak a „vezető alakok”, van mögöttük egy második, de nem érdektelen vonulat, mely az ő törekvéseiket folytatja fogyaszthatóbb vagy szürkébb módon, de tevékenységükkel még inkább nyilvánvalóvá téve és fölerősítve az új tendenciákat, Pialat vagy a többiek új látásmódját mintegy tudatosítva, „közvetítve” a mozinézőknek.

Pialat, akinek egyik filmje, a Loulou címlapképpel szerepel Prédal könyvén, élesen eltér a francia film múltjától, a „minőség hagyománya”, az irodalmias-intellektuális filmművészet tartalmi és formai jegyeitől. A Loulou és a Szerelmeinkre! naturálisan, csúnyán-keményen a néző elé vetett életdarab, mintha rángatóznának képsoraik. Olyan ellenpontja a Rohmer–Rivette-féle intellektuális filmnek, melynek értékeit természetesen csak az ismerheti fel, aki a Rohmer–Rivette-filmek gyökeresen eltérő értékeit is megemésztette már.

Prédal – akár régebbi könyvében Jeancolas – az életközelibb, nem irodalmias, hagyománytagadó új francia film mellett áll. Szeretné, ha a roppant egyenetlen és sokszor harsány csalódást keltő Doillon, vagy Pialat munkássága olyan vitathatatlan érték volna már, mint Godard-é vagy Rohmeré. De jellemző és számomra rokonszenves ellentmondása könyvének, hogy miután Pialat-ra szavaz, a zárófejezetben mégis azokhoz tér vissza, akikkel kezdte: az új hullám nagyjaihoz: Godard-hoz, Rivette-hez, Rohmerhez.

 

 

Jean-Pierre Jeancolas: Le cinéma des français. (La Ve République, 19581978. Éd. Stock, 1979)

La nouvelle vague 25 ans après (Szerk. Jean-Luc Douin, Éd. du Cerf, 1983)

René Prédal: Le cinéma français contemporain (Éd. du Cerf, 1984)


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1985/06 63-64. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6109