KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1985/június
• Gaál István: Griffith lázas türelmetlensége Intolerance
• Ardai Zoltán: Anzix a trafikból Higgyetek nekem!
• Koltai Ágnes: Egy eretnek műfaj Beszélgetés Gyarmathy Líviával
• Kornis Mihály: Az Apokalipszis diszkrét bája A nagy zabálás
• Márton László: „Lám a cápa szája tátva...” A cápa
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Felhőbe lépő film Nyugat-Berlin
• Zsugán István: Film, eredj, légy osztályharcos! Havanna

• Fekete Ibolya: Falfúró Filmnovella
• Grunwalsky Ferenc: Falfúró Filmnovella
• Szomjas György: Falfúró Filmnovella
LÁTTUK MÉG
• Zalán Vince: Egy asszony visszanéz
• Márton László: Szaffi
• Barna Imre: Mégis, kinek az élete?
• Hirsch Tibor: Halál egyenes adásban
• Bánlaki Viktor: Egy filmcsillag élete
• Faragó Zsuzsa: Bocsássanak meg, kérem!
• Szentgyörgyi Rita: Folyópart tangó
• Harmat György: Öt láda aranyrög
• Tóth Péter Pál: Kígyóméreg
• Gáti Péter: Katapult
• Kapecz Zsuzsa: Gyermekrablás Caracasban
• Ardai Zoltán: Kölyökbanda
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: A jövő Milyennek szeretném?
KÖNYV
• Bikácsy Gergely: Az új hullám húsz év múltán

             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Beszélgetés Gyarmathy Líviával

Egy eretnek műfaj

Koltai Ágnes

 

A Dialóg Stúdió produkciójában készült Gyarmathy Lívia új játékfilmje, az Egy kicsit én... egy kicsit te, műfaja: lírai groteszk. Ez a film is az együttélésről szól, de most nem a múlt, a történelem súlya nehezedik a szereplők vállára, az Egy kicsit én... egy kicsit te zajos, türelmetlen életünket, családi kapcsolatainkat mutatja meg a groteszk torz tükrében. Egy pesti bérházban háromgenerációs család – nagyszülők, apa, anya és a serdülő lány – él összezárva. A fojtott veszekedések, kínos udvariaskodások megszokott rendjét megzavarja a kislány frissen érettségizett, színészi karrierről álmodozó udvarlója. A felnőttek nem akarják befogadni a fiút, irritálja őket viselkedése, életfelfogása, s megindul egy különös családi harc a jogok, a státusok, a szerepek újraosztásáért.

A forgatókönyvet Böszörményi Géza és Kardos Csaba írta, operatőr Papp Ferenc, a főbb szerepeket Esztergályos Cecília, Lukáts Andor, Őze Lajos, Dörner György, Tóth József és Tóth Ildikó alakítja. Az Egy kicsit én... egy kicsit te a februárban megrendezett játékfilmszemle programjában szerepelt, a zsűri díját kapta.

Úgy tudom, az Egy kicsit én... egy kicsit te szorosan kapcsolódott előző dokumentumfilmjéhez, az Együttéléshez, eredeti elképzelése szerint új filmje is magyarországi német környezetben játszódott volna. A nemzetiségi kérdés végül miért maradt ki a filmből?

– Valóban arra készültem, hogy a nemzetiségi konfliktusokról készítek játékfilmet, de munka közben kiderült, hogy az Egy kicsit én... egy kicsit te nem bírja el ezt a problémát. A történetet mindenképpen városi környezetbe szerettem volna helyezni, és nem Baranyába; úgy éreztem, hazugság lenne a nemzetiségiek életét erre a sztorira ráerőltetni.

Miért kapott kitüntetett szerepet filmjében a nagyváros, mit jelent az, hogy az Egy kicsit én... jellegzetesen városi történet?

– A Koportos és az Együttélés kivételével minden filmem városban játszódik. A városhoz kötődnek élményeim, gyökereim; csak nagyon körülhatárolt, pontosan megfogalmazható, leírható jelenségek esetében – ilyen volt az Együttélés témája, az előítéletek, a nemzetiségi súrlódások – merek kimozdulni ebből a számomra jól ismert, otthonos környezetből. Egyébként a női főszereplő, az anya (Esztergályos Cecília alakítja) foglalkozása is a városi környezetet indokolja, de a filmben látható new wave klub, amely az ifjúság egy rétegének fontos találkozó- és szórakozóhelye, szintén jellegzetesen városi színhely. Ilyen klubok ugyanis nincsenek falun. De ami a legfontosabb: az a fajta kényszerű összezártság, amit a film ábrázol, a városi életmódra jellemző. Igaz, dramaturgiai okokból kényszerítettem egy lakásba a három generációt, de az összezártság jellemző a pesti családokra. Tapasztalataim szerint vidéken „szellősebben” élnek az emberek.

Ha a városi környezet és az anya foglalkozása (aki egy elegáns szálloda vezetője) meghatározza a filmet, akkor minden bizonnyal legalább ennyire fontos az is, hogy az apa középiskolai tanár?

– Az Egy kicsit én... kiindulópontja a két ellentétes jellem volt. A film egy vitális, tettre kész női, és egy befelé forduló, elmélkedő férfi figurán alapszik. Ehhez a gondolataiban élő férfihez jól illett a tanári foglalkozás.

A film a hagyományos női-férfi szerep átalakulásáról is szól, talán nem véletlen, hogy a nő erőteljes, agilis, a férfi pedig passzív ember?

– Inkább azt mondanám, hogy a nő célratörőbb, azt hiszi, a dolgok megragadhatók, bízik a „csak akarni kell, akkor minden sikerül” elvében. Ez nem jelenti azt, hogy erősebb a férfinál. Egyébként nem akartam ítéletet mondani a férfi-női szerepről, nem kívántam minősíteni hőseimet. Személy szerint ugyan értékesebbnek tartom a férfi tulajdonságait, távolságtartó viszonyát a világhoz, és főleg azt, hogy nem akar állandóan megfelelni a kor „követelményeinek”, nem rohan, sürög-forog. A hagyományos női-férfi szerep valamelyest megfordult a filmben, részben mert ezt látom magam körül, de dramaturgiai oka is van: bizonyos dolgokat így jobban el tudtam mondani.

A feltörekvő fiatal nemzedéket minden játékfilmjében rokonszenvvel, meleg emberi szeretettel ábrázolja, de már a Minden szerdánban is, amely egy, a kamaszkorból éppen kilépő fiú hiteiről és csalódásairól szól, és különösen az Egy kicsit én... -ben távolról, kissé elmosódva látjuk az ifjú generációt...

– A Minden szerdánról most nem szeretnék beszélni, de azt hiszem, új filmemben a fiatalok nem elmosódott figurák. Természetesen nem akarom elhárítani ezt a véleményt, a film is tehet talán arról, hogy ilyen kép alakulhatott ki a fiatal szereplőkről. Juli, a kislány egy médium. A film azt mutatja be, hogy két eltérő gondolkodású, alkatú, életvitelű ember, az apa és az anya, hogyan próbálja befolyásolni, a maga képére formálni a gyerekét. Ezt a kislányt a nagyszülőktől kezdve mindenki saját lenyomatának tekinti. Azt a morált és életvitelt szeretnék rákényszeríteni, amit jónak tartanak. Nem kínálják fel neki a választás lehetőségét; a filmben, akárcsak a mindennapi életben, az emberek sikereik, kudarcaik alapján nevelik, irányítják a gyereküket. A filmbeli kislányt az is megzavarja, hogy mindenki mást mond, különböző értékeket képviselnek a nagyszülők, de még az apa és az anya sem ért egyet. Saját családja nem elfogadható modell számára. Szándékosan választottam kialakulatlan, befolyásolható kislányfigurát. Ha újraforgatnám a filmet, még gyerekesebb, szürkébb kislányt választanék, hogy jobban megmutassam, a felnőttek milyen durván erőszakolják rá eszményeiket a fiatalokra.

Az Egy kicsit én... egy kicsit te többről szól, többről szeretne szólni, nemcsak erről a családról, hanem a toleranciáról is. Arról, hogy léteznek a miénktől eltérő eszmények, erkölcsök, életstílusok, és ezeket el kell tudni fogadni. Azt próbáltam bemutatni, hogy mennyire nehéz toleránsnak lenni, hogy milyen keserves út vezet a másik ember megértéséhez, elfogadásához. Nem véletlen, hogy a sok veszekedés és a futó kalandok ellenére sem válnak el a szülők, s a film befejező jelenete, az éjszakai fürdőzés jelzi, hogy közösséget vállalnak a fiatalokkal. Megértették, hogy az összetartozás mindennél fontosabb, megkísérlik a számukra idegen viselkedési formákat elfogadni, még azon az áron is, hogy esetleg nevetségessé válnak.

Az Egy kicsit én... egy kicsit teben feltűnik egy new wave klub, láthatunk egy hamisítatlan punk koncertet. A film azt sugallja, hogy a gyerekek a sivár családi élet, a veszekedések, a feszült légkör elől menekülnek a klubba, ahol aztán kiordíthatják magukból indulataikat, sérelmeiket...

– Ez a film nem szociológiai elemzés, nem azt mutatja be, hogy a fiatalság egy rétege miért jár new wave klubba. Juli udvarlója itt szeretné bemutatni produkcióját, társaságot, közönséget keres. A new wave klub hozzátartozik mai életünkhöz, és természetesen dramaturgiai funkciója is van a helyszínnek. A párhuzam kedvéért szerepel, az itteni úgynevezett randalírozás semmivel sem különbözik a felnőttek őrült veszekedéseitől. A kutyakomédiába fulladt aranylakodalom rímel a new wave klubra.

Juli barátja megveti a kispolgári álmokat, életfelfogást, a rendet, a célszerűséget, mindazt, amit az anya képvisel a filmben, mégis nehéz elképzelni, hogy éppen egy new wave klubban keres és talál társaságot, értő közönséget. Ennek a fiúnak cseppet sem artikulálatlanok az indulatai...

– Az utolsó előtti forgatókönyv-változatban egy kicsit sznob pinceszínházban adta volna elő a fiú a darabját, de később úgy éreztem, ez a lila, szépelgő irodalomápoló kör nem elég érdekes, illetve ha ezt a közösséget mutatom be, legalább is a film felének arról kellett volna szólnia, hogy milyen torz álmokat kergetnek itt az emberek. Egyébként a valóságban is léteznek olyan jelenetek, előadások new wave klubokban, amilyet a film bemutat (Vaszlavik László például sámánt játszik, az ő botját kértük el a forgatáshoz). A Pali-féle fiúknak nincs hol megmutatni és kipróbálni magukat, hová is mehetnének, netán egy művelődési házba? Ez a hely már rég elvesztette közösségformáló szerepét.

Az Egy kicsit én...-nel visszatért korai filmjei, az Ismeri a Szandi Mandit? és az Álljon meg a menet! stílusához, hangvételéhez, a magyar filmművészetből sajnálatosan hiányzó lírai groteszkhez. Egy korábbi interjúban arról beszélt, hogy milyen nehéz szatírát készíteni, nincs becsülete a műfajnak, és a pénz sem elegendő az aprólékosabb munkát igénylő forgatásra. Ma milyennek látja a „könnyű műfaj” helyzetét?

– Változatlanul az a véleményem, hogy a groteszk műfajának nincs társadalmi becsülete, egy gyenge középfajú dráma is nagyobb elismerést arat. Amióta filmeket készítek, felelős emberektől mást sem hallok, mint hogy ez a műfaj mennyire fontos, de még azt sem fogadják el, hogy egy groteszk film is nyújthat katartikus élményt. Nálunk valami furcsa beidegződés miatt csak a súlyos dráma számít művészetnek. Többek között ezért is fordultam el egy időre a műfajtól.

Néhány évvel ezelőtt Jacques Tatit a vígjátékról faggatta egy újságíró. Érdekes, és azt hiszem, tanulságos, amit a francia rendező mondott: „Talán azért olyan kevés ma a sikeres vígjáték a világ filmművészetében, mert a mai embereket a pelenka óta globális problémák aggasztják... nincs idejük, hogy nevessenek, hogy pihenjenek, hogy elernyedjenek. Ahhoz, hogy élvezzük a humort, és humort hozzunk létre, szabad és egészséges embernek kell lenni. Hogy nevessünk, ahhoz az kell, ne tudjuk, mi a félelem, és óvatos körültekintés nélkül merjünk gondolkodni”.

– Egy kicsit talán túl általános, amit Tati mondott, de kétségtelen, hogy a nevetéshez jó adag bátorság szükséges. Érettség és bölcsesség nélkül az ember nem tud, nem mer nevetni önmagán. A dráma felmagasztosít, szentté avatja hősét, a groteszk lényege viszont az, hogy felülről nézzük a dolgokat, hogy nem vesszük olyan borzalmasan komolyan magunkat. A groteszk eretnek műfaj: nem szenteket, megközelíthetetlen óriásokat, hanem csetlő-botló embereket ábrázol. Humánusnak, emberléptékűnek tartom a groteszket. Mégis sokan sértőnek érzik, hogy nevetségesnek mutatunk be embereket, helyzeteket; azt hiszem, ezzel magyarázható a műfajjal szembeni – hivatalos és nem hivatalos – ellenállás. (Böszörményi Géza filmjét, a Szívzűrt például a vidéki körzeti orvosok egy része nagyon rosszul fogadta; azok, akiknek saját tekintélyük megőrzése fontosabb a valóságnál.) Pedig felnőtté válásunk fontos lépcsője, hogy ne csak kikezdhetetlen óriásokat, magasztos hősöket merjünk ábrázolni, hanem téveteg embereket is.

Nálunk vajon miért nem teljesedett ki a groteszk műfaja, miért nem volt soha olyan felfutása, mint mondjuk a hatvanas évek cseh filmművészetében?

– Nem lehet ezt a műfajt csupán a cseh filmekre és rendezőkre szűkíteni, én ide sorolnám a grúz filmművészetet éppúgy, mint a skót Bill Forsyth-ot, a Gregory barátnője rendezőjét, vagy a svájci Claude Gorettát, a Meghívás szombat délutánra alkotóját. A skót irodalmat nem ismerem, de tény, hogy a cseh és a grúz filmművészetnek irodalmi háttere volt. Arról sem feledkezhetünk meg, hogy a cseh filmművészetben a groteszk több irányzata is megtalálható: Miloš Forman szociológiai ihletésű filmeket készített, míg Jan Nemec és Vera Chytilová túllépett a cinéma vérité hagyományain, és a filozófiai groteszk felé fordult. Jiŕí Menzel viszont sajátos arculatú filmjeivel e két pólus között áll. Nálunk irodalmi háttérről nem nagyon beszélhetünk, nincs Hašekünk; s bár volt Örkény Istvánunk, a műfaj valahogy mégsem honosodott meg.

Meglehetősen ellentétes műfajokat kedvel, a groteszk mellett dokumentumfilmeket is készít. Kényszerűségből fordult a dokumentarizmus felé?

– Nem kényszerből készítek dokumentumfilmeket. A dokumentarizmus a valóság, a társadalom megismerésének eszköze, egyfajta „szociológiai megmártózás”. Az évek során a dokumentarizmus is változott. A hatvanas évek dokumentumfilmjei bizonyos mértékig egyszerűbb filmek voltak, könnyebben feltérképezhető valóságról szóltak. A mai dokumentumfilmek bonyolultabb dolgokhoz nyúlnak. Talán változott a dokumentarizmus esztétikája is, a magam részéről nem egyszerűen „leleplező” filmeket szeretnék készíteni, hanem elemző, a rejtett összefüggéseket is feltáró műveket. Ma sajnos nincs sok lehetőség a dokumentarizmus kipróbálására, kevés stúdió vállalja ennek ódiumát.

Pályámon a dokumentum- és játékfilmek váltják egymást, nem is tartom egymást kizáró műfajnak a groteszket és a dokumentarizmust: legtragikusabb filmemben, a Koportosban is voltak ironikus pillanatok (például a sírgödörbe hajított csikk), és a groteszk játékfilmekben is találhatók drámai pillanatok. Az Egy kicsit én...-ben a víkendházi jelenet, a férj és az egykori szerető találkozása vígjátéknak indul, de átfordul drámába.

Ma úgy látom, hogy a valóság hű tükrözésére tett kísérletek, vagyis a dokumentumfilmek bizonyos mértékig kitérők a filmművészet fejlődésében, és értéküknek, jelentőségüknek megfelelő hatásukat csak szerencsés körülmények között érhetik el, ha mondjuk a televízió fő műsoridőben sugározza őket. Éppen ezért új filmemben nem is a szociológiai ihletésű groteszkre törekedtem, hanem megpróbáltam a szürrealizmus felé közeledni. De ez természetesen nem azt jelenti, hogy ezután már nem fogok dokumentumfilmet készíteni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1985/06 13-15. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6090