Ár – költség – haszonHaldoklik-e a magyarfilm?Breitner Miklós
Vita a fimgyártásról – Amint a cikkekből is kitűnik: a magyar filmgyártás jelenlegi gazdasági gondjait rendkívül szélsőséges vélemények kísérik. A Filmvilág szívesen ad helyt további véleményeknek, hozzászólásoknak.
Kimúlik a hazai filmgyártás 1986-ban – vélték sokan a szakmában még 1985 végén is. Műtermek, tárgyalók, vezetői irodák, szerkesztőségek, presszók és lakások visszhangozták a kétkedő, kétségbeesett kérdést: mi lesz a pénzügyi nehézségek végeredménye? A válasz nem is késett: a piac, a pénz szorításában megszűnik a magyar filmművészet.
Vajon tényleg lehetséges, hogy az ország nehéz gazdasági helyzetének áldozatául esik a magyar film? Kényszerűség diktálná, hogy az egyik legköltségesebb művészetet feláldozza a nemzet? A válasz – noha nem mindenki számára hangzik elfogadhatónak – határozott: nem. És nem is csak gazdasági, gazdaságossági megfontolásból. A kulturális politika egyszerűen nem engedheti meg a magyar film halálát.
Az ország tekintélye, kulturális céljai, missziója, külföldi megjelenése, imágója, presztízse és még sok egyéb tényező miatt tehát biztosan állítható, hogy egzisztenciális veszély nem fenyeget. Igaz, nehéz meghatározni, mi lesz a végkifejlet. Esetleg már tíznél kevesebb játékfilm elkészítése is a hazai filmművészet halálát jelenti. (Hol van a lét és a nemlét mezsgyéje – azt e sorok írója nem képes eldönteni... )
Olcsó hús – sűrű lében
Kezdjük az egész ügy vizsgálatát a hazai „piacon” – a mozik pénztáránál. A jegyáremelések, a mind gyakoribb „felemelt helyárak” – sokak szerint – elérték a mozilátogatók „vásárlási hajlandóságának” határát. Vagyis ismerve a helyettesítési lehetőségeket (televízió, másfajta szórakozás vagy egyszerűen más áruk és szolgáltatások kínálata), illetve a fogyasztók preferenciáit, a mai árrendszerben, a hazai bérek-keresetek mellett tömegesen és általánosan nem kérhető több a mozijegyért. (Ezért nem igazán elfogadható a „jegyüzérre épített szabályozás” megjelölés, amely szerint az „alacsony” jegyár csak arra jó, hogy egyeseket – jegyüzéreket – gazdaggá tegyen, másfelől viszont a filmgyártást, forgalmazást szegényen tartsa.)
E sorok írója körülbelül tíz évvel ezelőtt a költségeket, ráfordításokat fedező árakat javasolt a kulturális szférában, ezen belül a mozijegyek esetében is. Az elmúlt években az életszínvonal csökkenése közepette rá kellett jönnie, hogy létezik korlát, és bizony ebbe máris beleütköztek a moziüzemi vállalatok (lásd Filmvilág, 1985/9. 5. old.). Csökken a filmek látogatottsága, ez azonban természetes. Magyarországon még mindig kétszer nagyobb a polgárok moziba járási kedve, mint Nyugat-Európában. A tendencia egyértelmű: – kevesebb néző, s ez a kevesebb sem óhajt többet áldozni a mozijegyére. Főként olyan moziban nem, ahol recseg-ropog a szék, szűkek a sorok közötti távolságok, rossz a szellőzés stb. Az állami költségvetés így is évente 620 millió forintot fordít e mozihálózat fenntartására-működtetésére. Igaz, a duplája is kevés volna, ha a beruházást is beleszámítjuk. Vélhetően akár a jelenlegi három-négyszeresére kellene emelni a jegyárat, hogy jó mozikban játszott filmek gyártói és forgalmazói – átlagban – visszakapják befektetésüket.
Elméletileg ez a dotáció – nevezzük első számúnak – a mozinéző „jutalma”. A dotáció szétosztási mechanizmusa a filmek nézőihez kötődik. A látogatók jelentős része szervezetten érkezik a mozikba. S tudjuk, nem a Csillagok háborújához... Így a 11,2 forintos átlagos helyárral szemben olcsóbban látnak a nézők sok magyar és nem magyar filmet. Mi történne, ha még nagyobb volna a kedvezmény, több az akció vagy a filmszínházak vezetőinek prémiuma? Vélhetőleg akkor sem mennének többen moziba, mert egy ponton túl – az előzőekben fejtegetettek ellentéteként – már az illető ideje értékesebb, mint az ingyen vagy fillérekért ajánlott „szórakozás”.
A hazai filmforgalmazás, a moziüzemi vállalatok azért távolról sem merítettek ki minden lehetőséget. Elképzelhető, például, hogy az állami-szövetkezeti kereskedelem mintájára szerződésbe adhatnák a kis vagy nagy mozikat, a jelenlegi dotáció összegének fenntartása mellett. Azután az egyéni leleményességre kellene bízni, hogy ki, milyen árukapcsolással, propagandával stb. tölti meg a filmszínházat. Ez talán – ismerve sok „mozigépész” buzgalmát – közvetve segítené a hazai filmgyártást is.
Nyilvánvalóan senki sem követeli meg, hogy a belföldi közönség (beleértve a tévévetítést is) eltartsa a magyar filmgyártást. Erre az amerikai belső piacon kívül egyetlen más fejlett ország sem alkalmas. A „megtérülést”, vagyis a költségek, ráfordítások visszatérülését segíti a világpiac, a külföldi értékesítés. Sokat beszéltünk már a magyar filmek külföldi fogadtatásáról. A fesztiváldíjak csak kivételes esetekben lendítenek nagyot a külföldi forgalmazáson. A legtöbb esetben a szűkkörű, filmklub-szerű mozihálózatban láthatók a magyar filmek. A miértre részben felel Cs. Szabó László Krúdy Gyuláról szóló, Londonban írt esszéjében (A züllött hajós): „Huszárik Zoltán Szindbád-filmje nekünk szívszorító, hiteles miniatűr remekmű, de lepergett a kevéske idegen nézőről, elsöprő világsiker volt ellenben egy másik magyar film, a Mephisto, mert a 20. század uralkodó embertelenségéről szól, és legalább hatvan éve szerte a földön együtt élünk ezeknek az animális erőknek a pusztító betöréseivel”. Bizonyos, hogy a téma megválasztása, a feldolgozás módja, s ezután a film propagálása megszabja a külföldi karriert.
Így a bevétel egyik fő forrása csupán arra elegendő, hogy a filmimport számlája kifizethető legyen. (S ez sem kevés!) A külföldi filmek forgalmazásából származó forintbevétel viszont a forgalmazás, szinkronizálás stb. költségeit sem fedezi, hiszen a legnézettebb kategória, „a tőkés és fejlődő országok” filmtermésének bemutatásakor is jegyenként 3 forint a dotáció, így, ha a nézők obulusaiból és az állam forintjaiból végül a MOKÉP-nél nyereség képződik, fiktív nyereség. E fiktív nyereség jó része még így is visszaáramlik a magyar filmgyártásba.
A klasszikus, hagyományos modell szerint tehát a magyar játékfilmgyártás két vevője a hazai forgalmazó, a MOKÉP és a külföldi forgalmazó, a Hungarofilm. A két vállalat azonban – néhány esettől eltekintve – nem fizeti meg a magyar játékfilm előállítási költségét.
A fosztogatás nyomai
A fenti kijelentést a MAFILM 1985-ös adatai is igazolják. 227 millió forint volt az állami költségvetés dotációja a játékfilmgyártás céljára. Ezt megfejelte 40 millióval a Filmfőigazgatóság. 20–25 millió származott a kulturális alapból, amelyet a Művelődési Minisztérium kezel, és 30 millió a MOKÉP-től és a Hungarofilmtől. Ez utóbbi sem végleges juttatásként, hanem mintegy hitelként, amely majd a bevételekből visszatérül, s akkor ez majd újból visszakerül a filmgyártásba. Tavaly még volt valami pénz a stúdióalapban is. Ez 1981-ben, a hazai filmgyártás utolsó előtti átszervezésekor még 120 millió forintot tartalmazott.
Ha most olyan sokan csődöt emlegetnek, annak elsősorban az az oka, hogy ez a bizonyos stúdióalap kiürült. Sajnos az évek során elég keveset tettek az illetékesek, hogy gyarapodjék az alap, és ne csak apadjon. A stúdióalapban volt pedig az a pénz, amelyet a filmkészítők közössége elsősorban művészi ambíciói alapján használt fel. Ahhoz, hogy az alapot ne csak „fosztogassák”, hanem „töltsék” is, gazdálkodni kellett volna. Úgy tűnik, erre nem mutattak a stúdiók túlságosan sok hajlandóságot.
Egyáltalán, a gazdálkodás, a költségek és a befektetés megtérülése, a közönség reagálása mintha hidegen hagyta volna a hazai filmgyártókat. Nehéz ezt megmagyarázni. Főképpen akkor, amikor az újságok naponta tudósítanak arról, hogy egyik vagy másik amerikai film mekkora költségvetéssel készül. Olykor úgy tűnik, hogy épp annyi dollár jut egy-egy filmre az Óceán túloldalán, mint ahány forint idehaza. A filmek kiállításának ordító különbségeit látjuk, nemigen vádolhatók pazarlással a magyar filmesek.
A külföldi – nyugati – ráfordítást mindenki jogos költségnek fogadja el, hiszen az ottani producerrendszer, úgymond, „megzabolázza” a rendezőt. Valóban jobban korlátoz, mint a hazai ösztönzési rendszer. Az az ösztönzési rendszer, amelyet mindig megújítanak, finomítanak, és amelyről e sorok írója nem volt képes megállapítani, hogy az ésszerűbb gazdálkodást, a piaci igényekhez való alkalmazkodást segíti-e vagy pedig a rendezők, forgatókönyvírók stb. jövedelmét van hivatva különböző csatornákon keresztül növelni, és ezzel elégedettségüket megszerezni. A jelenlegi ösztönzési-érdekeltségi rendszer célzottjai elsősorban a rendezők, operatőrök, dramaturgok, stúdióvezetők. És a többiek – a „csapat”? A film költségeit a fentieken túl és mellettük az olykor több száz fős közvetett és közvetlen stáb is meghatározza. Vélhetőleg rossz, de legalábbis nem kellően hatékony az olyan ösztönzési rendszer, amely a „csapaton” belül ellenérdekeltséget szül.
Mindenre ösztönözve
Maradjunk még az ösztönzési rendszernél, és tekintsünk át egy 1984-es rendeletet, majd annak végrehajtási utasítását. A rendezőt, operatőrt, dramaturgot, vagyis az „alkotókat” alkotói prémium illeti meg, amennyiben a film elkészül, azt átveszik, és a tervezett költségeken belül sikerült előállítani. Az összeget előre, szerződésben állapítják meg, például egy egész estét betöltő játékfilm esetén a rendező részére 60 és 140 ezer forint közötti összegben. Ezt fejeli meg a nézettségi prémium, amely műsorpolitikai szempontból különböző kategóriákba sorolt filmek hazai nézőszámai alapján – bizonyos alapszintek teljesítése után – a közönségsikert honorálja. „Művészfilmeknél” 150– 200 ezer az elvárt minimális nézőszám, „közönségfilmeknél” pedig 300 ezer fő. A nézőszám emelkedésével a prémium összege progresszíven nő.
A filmkészítők közül többen tiltakoznak a nézettségi prémium ellen. Kétségtelenül nem mindig szerencsés a megfelelő kategória kijelölése. Egyáltalán a kategorizálás művészeti produkciók esetében nem teljesen helyénvaló. Ezt sokan elismerik, de valamiképpen a közönség reagálását is tükröznie kell a prémiumnak. Félő ugyanis, hogy míg a sikerfilmek (legyenek azok kommerszek vagy művésziek) a piacon keresik meg anyagi jutalmukat, addig a többiek kizárólag az állami támogatásból óhajtanak filmet csinálni. Marcel Ophuls francia filmrendező mondta a francia film állami támogatása kapcsán: „Bohém úrifiúk kapnak egész pályafutásukra szóló támogatást: olyanok, akik azzal az ürüggyel, hogy az avantgárdhoz tartoznak, egyszer s mindenkorra kibújnak a közönség ítélete alól, és kitanulják, miként húzhatnak hasznot ebben a körülrajongott gettóban az összes létező privilégiumokból és mechanizmusokból.” Nem állunk távol az igazságtól, hogy ez nemcsak Franciaországra érvényes. Régi vita ez – új érvek nem bukkannak fel mostanában...
Az ösztönzési rendszer legvitatottabb pontja a „hatékonysági prémium”. Az említett „alkotókon” kívül ennek kezdeményezettje a gyártásvezető, az író is. A hatékonysági mutató önmagában fiktív. Hamis, mert a belföldi és külföldi bevételt – amely nem folyik be a filmgyárba!, a stúdióba! – elosztja a film költségével – amely viszont a filmgyárat terheli. Itt is létezik alapszint – vagyis egy elvárt megtérülés – majd ennek elérése után minden százalékpont javuláshoz fokozatosan növekvő összeg járul. Példaként érdemes megemlíteni, hogy az 5 millió forint feletti költséggel előállított filmnél minimálisan elvárt megtérülés 35 százalék. Vagyis egy 20 milliós film – összesen – legalább 7 millió forint bevételt érjen el bel- és külföldön. Ebben az esetben összesen 70 ezer forint illet meg legkevesebb hat embert. Ha 10 millió a nyereség (vagyis a mutató eléri az 50 százalékot), akkor 175 ezer forint a prémium. Teljes megtérülésnél (100 százaléknál) 850 ezer forint a prémium. A hatékonysági mutató az évek során nő – ahogyan a bevételek is nőnek.
Ne folytassuk a premizálási rendszer ismertetését, talán annyi is elegendő, hogy kapnak az alkotók pénzt a tévé-sugárzásért, a videokazettás terjesztésért, és nívódíjak is kioszthatók. Véleményem szerint, ahol ilyen sok címen fizethető prémium, jutalom, ott már megkopik az ösztönzés. Humanitárius szempontok alapján valamit végül is minden filmkészítő kap.
Kinek a zsebéből?
A fő szempont az, hogy a legkisebb ráfordítással a legnagyobb művészi és kereskedelmi eredményt sikerüljön elérni. A rendszer hibája, hogy eddig alapvetően egy bizonyos, évente újraképződő pénzmennyiség elköltéséről volt szó. Vagyis az adott tortát szeletelgetik. Akár 30 kiváló forgatókönyv készült el, akár 5, akkor is – mondjuk – 20 film készült. Nem az ötlethez jön a pénz, hanem a pénzért – mondjuk jóhiszeműen – pályáznak az érdekeltek. Az irracionális rendszer oka: az állami támogatás évi, előre meghatározott összege. Az állami költségvetés évente 200–220 millió forintot bocsát a játékfilmgyártás rendelkezésére és az összeg immár évek óta változatlan nagyságú. Könnyű belátni, hogy az állami dotáció – a második számú – reálértéke kétharmadára, háromnegyedére csökkent az elmúlt öt évben. Ha tehát a magyar filmgyártást meg akarja menteni a kulturális irányítás, akkor – a fentiekben leírtak alapján – legalább a dotáció vásárlóértékét meg kellene őrizni. Tudja azt mindenki a filmes szakmában is, hogy milyen nehéz helyzetben van az állami költségvetés. Mégis, ha a kulturális politika szempontjából fontos a magyar játékfilm, akkor ennek anyagi következményeit is vállalni kell. Más kérdés, hogy az előre megszabott, rendelkezésre bocsátott összeg – mint forma –, nem látszik előnyösnek. Az állami dotáció képzése, lehívása, nagysága is új szisztémát követel.
A játékfilmgyártás anyagi forrásait bővíthetik a koprodukciók és egyes filmeket sponsoráló ipari vagy kereskedelmi vállalatok. (A koprodukciókról sokat írtak már e folyóirat hasábjain is.) Foglalkozzunk inkább a másik lehetőséggel. Most, hogy a szövetkezeti áruházi vállalat fedezi egy játékfilm költségeinek tetemes hányadát, máris sokan kifogásolják: a szocialista gazdaság körülményei között miért kell ehhez a módszerhez folyamodni? Ugyan mit ért egy-egy vállalat vezetése a filmgyártáshoz? E sorok írója is hajlik arra, hogy a társadalmi tulajdon alapján állva érdemesebb egy filmgyártási alapot létrehozni, a sponsorálni kívánó vállalatok oda fizethetik be pénzüket (ez párosulhat adókedvezményekkel), és abból kulturális politikánknak megfelelő módon osztanák el a pénzt az arra hivatott szakemberek. Egyelőre azonban azt is üdvözölni kell, hogy valaki hajlandó – még ha vállalata pénzéből is – áldozni a magyar filmgyártásra.
Drága MAFILM
A MAFILM, amelyiknek legfontosabb teendője talán a játékfilmgyártás, tevékenységének köre természetesen ennél sokkal szélesebb. Pontosabban: „termelésének” körülbelül egyharmadát képviseli a játékfilm. Az elmúlt években a második egyharmadot a külföldiek számára végzett bérmunka, a harmadik harmadot pedig a Magyar Televízió részére készített produkciók kötötték le. Az elmúlt évben a külföld számára végzett bérmunka 25–30 százalékkal csökkent 1984-hez képest és 20 százalékkal mérséklődött a tévé megrendeléseinek értéke is. Sok egyéb mellett ennek oka volt a MAFILM „drágasága”, vagyis azok a megrendelők, amelyeknek választási lehetőségük volt, többnyire sokallották a MAFILM árait. Hozzá kell tenni, hogy 1984-ben az azt megelőző évhez képest 30 százalékkal „nőtt” a termelési érték, és elérte az 1,3 milliárd forintot. A 30 százalékos növekedéssel szemben viszont a költségek 60 százalékkal növekedtek. A költségnövekedés részint abból adódott, hogy roppant módon megnőtt az alvállalkozói teljesítmények aránya, és részben csökkent a nyereség is. 1985-ben a költségekből sikerült 25 százalékot lefaragni, de eközben a termelési érték is csökkent, úgy, hogy gyakorlatilag az 1985-ös esztendőt egészen minimális nyereséggel zárta a vállalat.
Sokan mondhatják, hogy a MAFILM megítélésénél nem elsőrendű szempont a nyereség. Noha a MAFILM az úgynevezett közszolgáltató típusú vállalatok közé sorolódott be, amely azt jelenti, hogy csupán 10 százalék nyereségadót kell fizetnie, és felmentést élvez az egyéb vállalatok által fizetendő sokféle adó alól, mégis a nyereségnek itt is, mint az egész népgazdaságban, kiemelt a jelentősége. Ez adhatja – többé-kevésbé – a béremelések alapját, és bizonyos beruházásokét is. A filmszakma egyik gondja, hogy például a Filmlaboratóriumi Vállalat a versenyszférába, az Ipari Minisztérium irányítása alá, a Hungarofilm pedig a Külkereskedelmi Minisztériumhoz került, annak minden adózási következményével.
De vizsgáljuk tovább a MAFILM belső gazdálkodási gondjait. Egyfelől vannak a játékfilmeket előállító stúdiók – egy kicsit kilógva a MAFILM keretei közül, hiszen a vállalaton belül többé-kevésbé a megrendelő szerepét töltik be – és a szolgáltatók: a műtermek, díszletgyártók, szabóságok stb., amelyek a filmek előállításának anyagi-technikai feltételeit teremtik meg; Egy 1985-ös Országos Anyag- és Árhivatal-i vizsgálat megállapításai szerint a vállalatnak kaotikus az elszámolási rendje, tehát lehetetlen megtudni, valójában mi mennyibe kerül. Ahová lehetett, oda terheltek már korábban felmerült költségeket; a dolgok logikájából fakadóan természetesen, elsősorban a külföldi producereknek, a tévének. Mindeközben a filmgyár átterhelte a saját rezsijét a külső megrendelő számára ugyancsak külső forrásból igénybevett alvállalkozói munkák esetében is. (Például egy külföldi produkcióhoz igénybevett taxi számláját még megfejelték a vállalat igen magas belső rezsijével.)
Tegyünk egy csöpp kitérőt, hogy megállapíthassuk, vajon magas vagy alacsony a filmgyár rezsije. Ha egy vállalatnál – ez alól a filmszakma sem kivétel – laza a költséggazdálkodás, nem törődnek a minél pontosabb elszámolással, akkor közvetlen költségként, példánknál maradva egy-egy játékfilmnél, csak a legegyértelműbb költségeket számolják el közvetlenül, az összes többi pedig a vállalati nagykalapba kerül. És innét azután visszaosztják – valamilyen mutatószám alapján – a produkcióra. Így magas, noha fiktív rezsikulcsok alakulnak ki. Ha pontos az elszámolás, tehát a lehető legmélyebben megállapítják, hogy melyik költség milyen termék (esetünkben: film) érdekében merült fel, és azt oda számolják el, akkor, logikusan, lényegében kisebb lesz az úgynevezett vállalati általános költség, közkeletű kifejezéssel, a rezsi.
Hunniában valami készül
A fenti magyarázat az ország minden vállalatára igaz, ami azonban különlegessé teszi a filmgyártást, az az, hogy itt ki kell alakítani azokat a belső elszámoló árakat, amelyeken a gyár egyik részlege a másik számára dolgozik. Ezt célozza az az intézkedési sorozat, amelyet a MAFILM új vezérigazgatója rendelt el, nem kis mértékben az árhivatali vizsgálat eredményeként. A stúdiók háza táján óriási a felháborodás, már az árrendszer kidolgozásának hírére is többen temetik a magyar filmgyártást.
A MAFILM új, belső árai a valódi ráfordítások alapján készülnek. Ezzel párhuzamosan megszűnnek az eddigi fix, illetve össze-vissza pótlékolt „rezsikulcsok”. Az új árak, illetve díjak egy összegben fejezik ki az adott berendezés vagy személyi szolgáltatás – nyereséget is magában foglaló – árát. Ha egyedi megrendelésről van szó (például újonnan elkészített díszlet, jelmez), akkor árvetést kell készíteni. A külső számlát, alvállalkozói teljesítményeket, mint például a napidíj, a szállásdíj, az utazás, a laborköltségek stb. egységesen csak 5 százalék kezelési költség terheli. A megrendelő (így a játékfilmgyártás esetében a stúdió) és a szolgáltató egységek között bruttó árakon számláznak, tehát olyan árakon, amelyek a nyereséget is tartalmazzák. A magyar játékfilm számára a vállalat a játékfilm által igénybevett szolgáltatások arányában a nyereséget majdnem teljes egészében visszatéríti, így segíti a MAFILM a magyar játékfilmgyártást, és ez a számítások szerint évi 80–90 millió forint is lehet, másfelől a szolgáltatást nyújtóknál nem hozza hátrányos helyzetbe a magyar filmgyártást. Az elv ugyanis az – mind a megrendelőnél, mind a szolgáltatónál –, hogy mindenki piaci áron ad és vesz, és ott, ahol arra a leggazdaságosabb alkalma nyílik. A stúdiók számára megszűnik egész sor belső korlátozás, pántlikázás, vagyis az, hogy egyik keretből nem lehet a másik célra költeni.
Mindezek alapján három eset lehetséges.
1. Az új alapokra helyezett költségszámítás és árképzés alapján kiderül, hogy a külföldiek, illetve a televízió számára drágábban kellene adni a szolgáltatást, mint ahogy az eddig történt, és a magyar játékfilmek ezáltal olcsóbbak lesznek. Ebben az esetben megszűnik a veszélyhelyzet.
2. Az új árakon is nagyjából az eddigi költségarányok alakulnak ki. Így a jelenlegihez képest szinte semmi sem változik.
3. Az derül ki, hogy a valóságban a magyar játékfilmek lényegesen drágábbak, mint ahogyan ezt eddig tudtuk, s valóban igaz az a feltevés, hogy a magyar játékfilmek költségeinek egy részét is a külföldiek, illetve a Magyar Televízió fizeti meg. Ha ez igaz, akkor valóban extraintézkedésekre lesz szükség.
Valószínű, hogy ez utóbbi következik be.
Mit lehet tenni? Növelni kell vagy kellene a filmgyártás anyagi alapjait. Magyarán: több pénzre van szükség. Emellett a stúdióknál egyértelmű, produceri szemléletet kell létrehozni. Erre kiválóan alkalmas volna az az elképzelés – és ebben e sorok írója sok fantáziát is lát –, hogy egy-egy elfogadott forgatókönyv megvalósítására a stúdió vezetése a gyártásvezetők között versenytárgyalást ír ki, s aki a legkedvezőbb feltételeket ajánlja, annak adják a megvalósítás jogát. Az illető gyártásvezető társul a rendezővel és mintegy „magánvállalkozásként” elkészítik a filmet. Amit megtakarítanak, az az övék lenne.
Tegyük hozzá: nem igazán kidolgozott még ez az elképzelés, nem tisztázott a film eredeti anyagi forrása (ki mennyivel száll be a filmbe), de kétségtelenül racionálisabb volna, mint a mai helyzet.
A fentiek alapján voltaképpen csak magával a filmek elkészítésével foglalkoztunk, és nem érintettük a magyar filmgyártás egyik legfontosabb gondját, mi lesz egy racionálisan gazdálkodó vállalatnál a jelenleg jórészt munka nélküli 60 dramaturggal, 120 rendezővel, 40 operatőrrel?
Talán ez lesz a magyar filmgyártás egzisztenciájával kapcsolatos legutolsó vita, hiszen az egész szakma átalakulóban van. Ma még beláthatatlan, hogy mit jelent anyagi lehetőségekben, technikában, a piac megváltozásában a videózás elterjedése. Mint minden hasonlat, sántít, de talán mégsem teljesen helytelen az az összevetés, amely az eddigi játékfilmgyártást a középkori kódexek elkészítéséhez és másolásához hasonlítja, a videózást pedig a könyvnyomtatás felfedezéséhez. A jelenlegi mozihálózat összevethető a reneszánszkori főurak könyvtáraival, a videomagnó és kazettatár pedig a modern háztartások házikönyvtárával. A jelenlegi piac kitágul, új dimenziókat kap, új igények keletkeznek, tehát ilyen esetben akad pénz a videofilmek készítésére, s megnövekszik a kereslet azok gyártására, beleértve a dramaturgok, a rendezők, az operatőrök munkáját is.
Vajon e folyamat Magyarországon milyen gyorsan zajlik majd, és az átmeneti időszakban milyen múlékony vagy tartós sérülés éri a filmszakmát?
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1641 átlag: 5.38 |
 |
|
